Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-17 / 14. szám
_! PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1995. JANUÁR 17., KEDD 7 Torma Zsófia, a világ első régésznóje A múlt évben nagy vihart kavart — határon innen és határon túl — a kolozsvári polgár- mester, Funar bejelentése: régészeti kutatások végett eltávolítják a főtéri Mátyás-szobrot. Tiltakozások hullámai csaptak magasra itt és ott, éld lánc védte Fadrusz János monumentális alkotását, egy ideig elodázták, de végül mégis megkezdték a téren az ásatást — ha nem is a szobor helyén. Reménykedünk, hogy nem csak a pénzszűke és a tél beköszönte akadályozta meg a munkálatok kiterjesztését az „útban álló” emlékmű területére. Mindenesetre a sors iróniája, hogy a mindenképpen dák Ősöket találni akaró feltárást a Mátyás király szülőházában székelő Történeti Múzeum szervezte, jelenlegi igazgatója, C. Lazarovici irányításával. Nehéz elhinni, hogy az ismert ősrégész ilyen kétes vállalkozáshoz adta a nevét. Húsz évvel ezelőtt munkatársával, Gyulai Pállal együtt még készségesen mutatta meg a kolozsvári múzeum nagy hírű Torma Zsófia-gyűjteményét. Gyulainak 1972-ben jelent meg „Torma Zsófia levelesládájából” című könyve. A hozzáértő válogatás és méltatás joggal keltette fel idehaza is a ügyeimet. Lapunk olvasóiban felmerülhet a kérdés: ki is volt valójában Torma Zsófia, és miért tartjuk fontosnak, hogy hírlapi cikkben kapjon nyilvá- nosságot a magyar tudománytörténet e méltatlanul mellőzött alakja. A válaszunk csupán eny- nyi: azért, mert Torma Zsófia, ez a magyar asz- szony, a világ első régésznője volt. Működésével évtizedekkel megelőzte a Kréta szigetén e század elején ásató amerikai Harriet Boyd Hawes-t (1871—1945), a régészettudomány mindmáig elsőnek tartott archeológusnőjét. A mi honfitársnőnk a múlt század utolsó harmadában munkálkodott, tevékenységét itthon — kevés kivétellel — különcködésnek, hóbortnak tartották, őt magát „őrültnek declarálták”, s inkább gáncs, közöny, mint megértés kísérte. Idők múltán az őt foglalkoztató és általa leginkább művelt kérdéskör: Erdély őskora és régi népei, a tudomány fejlődése miatt ma sokkal inkább a nemzetközi kutatás gyújtópontjában van, mint száz évvel ezelőtt. Éppen ezért érthetetlen, hogy az 1986-ban megjelent három- kötetes Erdély története miért hagyta figyelmen kívül személyét és munkásságát. A magyar reformkor leánya volt, 1840-ben született a Dés melletti Csicsókeresztúron, régi erdélyi magyar nemes családból. Apja, Torma József nagybirtokos, vármegyei királyi pénztámok, 1848-ban országgyűlési követ, anyja Dániel Jozefa, a „tiszta nőiesség megtestesítője”. A négy gyermek, Lujza, Júlia, Károly és Zsófia közül ő a legfiatalabb. A művelt, felvilágosult apát nemcsak korának politikai küzdelmei, hanem szűkebb hazájának története, régmúltja is érdekli. Saját költségén római kori tábor romjait kutatja, s „a kő- és cserépleletek halomszámra borították udvarunkat, azok törmelékei mint legkedvesebb játéktárgyak gyermekszobánk padozatát, amelynek akkor boldog lakói Károly fivérem és én valánk” — így vall önéletrajzában Torma Zsófia gyermekkori emlékeiről. A felhőtlen öröm nem tart sokáig. Károly az 1848-i országgyűlésen már követi írnok apja oldalán, és 1849 elején, apja ellenére, de rokoni segítséggel hadnagyként vesz részt a szabadságharcban. A fiáért aggódó anyát, aki 1852-ben elveszti Júlia lányát, 1853-ban sírba viszi a bánatból keletkezett betegsége. Idősebb nénjének, Lujzának féijét, Makray László alezredest a világosi fegyverletétel után halálra, majd — kegyelemből — 16 évi várfogságra ítélik. Az anya nélkül maradt Zsófia egy szatmárnémeti „Növelő-intézet” jeles tanulójaként tizennyolc évesen hazatér a szülői házba. 1861-ben újabb csapás éri, meghal apja is. Ekkor a Hunyad vármegyei Felpestes- re költözik Lujza nénjéhez, Makray Lászlóné- hoz, és segít a gyermekek nevelésében. Rómer Flóris megcsodálta A levelek, visszaemlékezések szerint nem a korabeli vármegyei, gazdag nemes kisasszonyok akkor megszokott társasági életét éli. Kezére többen is pályáznak, feltehetően nemcsak birtoka, hanem női vonzereje miatt is, de ő mindegyiket visszautasítja. Ránk maradt képe egy okos tekintetű, határozott fellépést sejtető nőt mutat. Fiatal korától kezdve unokaöccsei és saját maga tudásvágyát kielégítve földtani és őslénytani kirándulásokat tesz, ásványokat, kövületeket, meteoritokat, ősállatcsontokat gyűjt. Ezeket rendezgeti, rajzolja, szakfolyóiratokat olvas, múzeumokat látogat. Nyitott szemmel jár, a magyar föld történelmi emlékeinek megbecsülését honleányi kötelességnek tartja. Gyűjtései, kutatásai Erdély-szerte ismertté teszik a nevét. 1867-ben, amikor Rómer Flóris (a magyar régészet megalapítója, ’48-ért börtönt viselt szabaságharcos) az akkor már Szászvároson lakó Torma Zsófiát felkeresi, ugyancsak megcsodálja földtani gyűjteményét. így azután aligha meglepetés az 1875-ben kapott felhívás, hogy gyűjtsön és küldjön anyagot az 1876-ban Budapesten tartandó 8. nemzetközi ősrégészeti kongresszusra. Rómerhez írt leveléből lázas tevékenysége bontakozik ki, két őstelepre — az egyik a kulcsfontosságú Tordos — ő hívja fel a figyelmet. A kongresszusra készülve terepet jár, gyűjt, ásatásokat végez Tordoson, kő- és csontanyagot határoztat meg, térképeket rajzoltat, s ígéri, hogy több mint 100 leletet küld a kiállításra. Úgy készül a nemzetközi szakmai találkozóra, mint igazi megmérettetésre. Azonban már a kiállítás megnyitása előtt vitája támad Hampel Józseffel, a Nemzeti Múzeum fiatal tudósával, aki nem tartja kőkoriaknak legérdekesebb leleteit (pedig ma már tudjuk, hogy azok voltak), s a bekarcolt jelű edénycserepeket ki sem állítja. Kapcsolatban Schliemannékkal Az 1876-os budapesti kongresszus (egyébként az első, hazánkban rendezett tudományos világtanácskozás) külföldi szakemberei érdeklődéssel fordulnak a tordosi újkőkori leletek felé. Ekkor alakulnak ki Torma Zsófia széles körű és idők folyamán egyre bővülő nemzetközi kapcsolatai, amelyek között olyan hírességek szerepelnek, mint John Lubbock természettudós és történész, Rudolf Virchow berlini antropológus, Archibald Sayce angol nyelvész, és a Schliemann házaspár. Mindezek az ő révén ismerik meg Tordost. A Maros völgyében fekvő, azóta világhíres lelőhely kutatása valóban összefonódik az ő nevével. A régészeti hagyomány szerint 1875-ben ő fedezi fel a folyó magas partján húzódó telepet, amelyet azóta is pusztít a víz. Leletanyagából mindmáig csak a Torma-gyűjtemény áll a kutatás rendelkezésére. Torma legnagyobb érdeme, saját szavai szerint, hogy ,.hírnévre nem törve, feltűnést kelteni nem akarva, egyszerűen megmentettem a Maros hullámaitól azokat a nagyon fontos leleteket, amelyek nem találtak hivatásos gyűjtőkre.” Keltezése máig érvényes, a „neolithos időkre” teszi, azaz újkőkoriaknak tartja a tárgyakat, amelyek mögött a készítő embert keresi. Szónoki kérdést intéz Rómerhez: .Azonban, hogy minő nép és melyik korban lakhatta e kőkori helyeket? Azt hiszem, ezen kérdésekre nem én, de leleteim fognak legfelvilágosítóbb feleletet nyújtani”. Maga Torma egy ideig a dákokkal is kacérkodik, majd mégis úgy véli, hogy még azoknál is sokkal régibb népekről van szó, Erdély igazi őslakóiról. Látja a nagy érdeklődést, tanácsot és felvilágosítást kér és kap, szakirodalmat olvas, leleteit lerajzolja és lerajzoltatja, sőt „bálványaiból” (embert ábrázoló agyagszobrocskákból), karcolt jelekkel ellátott agyagtárgyaiból kisebb-nagyobb kollekciókat küld nemcsak a nagyszebeni Brukenthal Múzeumnak, hanem a British Museumnak, Berlin, Mainz, Bécs nagy gyűjteményeinek is. De nemcsak ezekből; ládaszámra küldi birtokának legszebb gyümölcseit a müncheni antropológus professzor, Johannes Ranke családjának. Anna Ranke nem győz hálálkodni; „megtölti pincémet és szekrényeimet erdélyi almával, szőlővel és körtével”, és mellé pompás meteorkővel gyarapítja a professzor ásványgyűjteményét. Cserébe egy tudós nőhöz illő noteszt kap, A csecsének földjén Tíz évvel ezelőtt jártam utoljára a csecsének fővárosában, Groznijban. Annak idején, semmit sem tudtam róluk, s gondolom, ma kevesen tudnak bármit erről a kis népről. Az orosz fennhatóság másfél évszázada szilárdult meg földjükön. A birodalom perifériája volt ez a vidék a Kaukázus bejáratánál, s Groznij csupán egy nyomorúságos kis település, ahol rozzant faházak sorai között néhány kőépületben ügyködtek a hatalom hivatalai. A cári kaszárnya volt a legnagyobb épület, míg a legzajosabbak a „csicsás” tisztigamizonok. Az egykori krónikák szerint, a csecsének a zord De- gesztánt benépesítő és számtalan apró törzsre oszló lezgi- ekkel rokon és az avaroktól leszármazott kaukázusi népcsoport. Az alig tiszántúlnyi területen egymillió-nyolcszázezer ember él, főleg csecsének, de más nemzetiségek is. Groznijnak közel félmillió lakosa van. Bátor, vakmerő fegyverforgatók voltak a cári seregben a kaukázusi „hírhedt” harcmodor lovasai. Szülőföldjükre inkább a sziklás hegyek, szurdokok, kopár fennsíkok, sebes folyású, meder nélküli folyók jellemzőek. A hegyek között nyomorúságos kis települések húzódnak meg. Itt-ott a gyér fennsíkokon horpadt hasú kecskék, birkák, rozoga, kis termetű, orosz tehenecskék keresgélik a kérődznivalót. A hegyilakók, de a városiak egy része is szegényes kaftánféle gúnyát viselnek, és szögletes báránykucsmát csapnak a fejükbe. Népzenéjük, táncaik magukon viselik az orosz és a kaukázusi hatásokat. Az iszlám követői. Néhányukat közelebbről megismertem. Sokat meséltek múltjukról, jelenükről, s szavaik nyomán világossá vált: a mindenkori orosz hatalom mindig kegyetlenül bánt velük. Többször próbálkoztak kiszakadni a birodalomból, de megtorlás lett a vége. A cári hatalom ezért börtönökkel, kivégzésekkel és a „szovjet”, gu- lagokkal fizetett nekik. Ottjártamkor hamarosan rájöttem, hogy a hivatalos orosz nyelv mennyire lepereg róluk. Ha nagyon szükséges, akkor törve beszélik, de egymás között az ősi szavak járják. Amikor felbukkantunk náluk, először ellenszenvvel figyelték „oroszkodásunkat”, de miután megtudták, hogy magyarok vagyunk, feloldódtak, sőt testvérükké fogadtak, mondván: „Sorstársak vagyunk, mint a többi kis nép, akiket az orosz hatalom rabságban tart.” Groznij főterén laktunk, a most ostromlott elnöki palotával szemben. A felvonulási tér bejáratát ketten „őrizték”, a vasba öntött Lenin és Sztálin. Én a nagy vezérnek már csak a talpazatát láthattam. A grozniji Lenin-szobor — ahogy mesélték — egykoron híres volt. A mester buzgalmában két sapkát mintázott Vlagyimir Iljicsnek, egyet a fejére, egyet a kezébe, amit később kivettek belőle. A szállodához közeli parkon, kora esténként szívesen sétáltunk volna végig, de a helyi „szovjet” rendőrök lebeszéltek bennünket a kiruccanásról. A parki sétányon tablókra lettem figyelmes. Szégyentáblák — mondta kísérőm. Ezekről a bűncselekményeket elkövetők marcona portréi néztek rám. Bizony, nemcsak virágok nyíltak a parkokban, hanem bicskák is. Amikor repülőnk felemelkedett a sziklás hegyek fölé, olyan érzésem támadt, mintha egy lakatlan világ felett repülnék. No, de emberek élnek ott, akiknek szikláik, köveik a legdrágább kincsük, szülőföldjük egy-egy darabja, miként az egyik dalukban hangzik. Testvériségünket ma az is bizonyítja, hogy orosz tankok próbálják eltaposni szabadságvágyukat, úgy mint nálunk 1956-ban. Angyal János és néhány jó tanácsot, hogyan lehetne olcsón előállíttatni rajzolt tábláit. Lassan készülődik rendszerezett tordosi gyűjteményének kiadására, amire sokan biztatják. Elgondolása az, hogy a tordosi leleteken lévő karcok az Erdélyben élt újkőkori emberek szimbolikus jelei. Úgy látja, hogy ezek, valamint agyagtárgyai hasonlítanak a Trójában és Babilonban előkerült rokonaikhoz. Ezt a feltevést maga Schliemann is támogatja. A hivatalos budapesti régészek azonban egy-két kivétellel a legjobb esetben is csak elnéző mosollyal veszik tudomásul hipotéziseit. A külföld azonban változatlan érdeklődéssel figyeli a tordosi kutatások eredményeit. Torma Zsófiát meghívják kongresszusokra, ahol a kétkedőket igyekszik meggyőzni állításairól, bár ez nem mindig sikerül. O maga is meghívásokat küld, lássák, nézzék meg gyűjteményét, mondjanak szakvéleményt. Akad látogató és őszinte érdeklődő bőven, de olyan is, aki visz- szaél jóhiszeműségével és segítőkészségével. Közben elkészül a kiadásra szánt kézirat: a tordosi leletek leírása és rajzai, valamint az ösz- szegzés. A „Dácia a római foglalás előtt” című nagy munka 86 táblájával utazik háromszor Szászváros és a budapesti Akadémia között, ahol nem fogadják el értékelését, és csupán válogatott leleteinek formai leírását akarják kiadni. Pótolhatatlan műve, amelyről Akadémiánk már e század elején azt írta, hogy ki van szedve, mindmáig nem jelent meg! Kossuth elismerő levele Torma Zsófia elkeseredik, egészségi állapota romlik, egyre inkább kínozza „archaeológiai reumája”. Megpróbáltatásaiban fénysugárként hat a turini remete, Kossuth Lajos levele, amelyben hódolattal adózik a magyar régésznő dicsőségének és külföldön is elismert szaktudásának. Hamarosan újabb szomorúság éri: szeretett bátyja, Károly, a kolozsvári, majd a budapesti egyetem régiségtan-professzora, Aquincum feltárója búcsút mond feleségének, leányának és vejének, Victor Bábelnek, a neves orvosnak, a Babes-Bolyai Egyetem egyik névadójának, Itáliába megy, ott is hal meg Anzió- ban, a Tirrén-tenger partján., A megfáradt asszonyt élete legvégén, 1899-ben királyi engedéllyel a kolozsvári egyetem még díszdoktori címmel tünteti ki. Elfogadásában habozik: „Holt lóra patkó!”, de utolsó leveleinek egyikét mégis így úja alá: dr. Torma Zsófia. Gyűjteményét még életében, 1891-ben a kolozsvári múzeum vette meg, összesen 10 387 tárgyat, oda került minden hagyatéka és nagy könyvének kézirata is. Ebben végső feltevése a következő volt: Tordos újkőkori település, edényein, bálványain és más tárgyakon olyan bekarcolt jelek találhatók, amelyek valamilyen nagyon korai írásrendszer jeleivel vannak kapcsolatban. Erdély legősibb népei tehát jóval a dákok előtti ismeretlen népek voltak. Ezt az ősnépet a tudomány ma egy sokkal később felfedezett, Belgrad melletti helyről a Vincsa-műve- lődés népének nevezi, és nem Tordos-művelt- ségnek. Köszönhető ez Hampel József és kollégái hitetlenkedésének és vonakodásának. A Vincsa-művelődés kapcsolatai a Közel-Kelettel a civilizáció hajnalán — úgy, ahogyan arra legelsőnek a világon Torma Zsófia rájött — manapság a nemzetközi régészeti kutatás egyik kulcskérdése. Sok lelőhelye közül egy már régóta ismert Kolozsvárról is, mégpedig a főtérről. A város ősmúltját kutató régész akár újabb ásatások nélkül is biztos lehet abban, hogy a „tudós, rendíthetetlen, almáriomszagú városnak” (ahogy Cs. Szabó László Erdélyben című művelődéstörténeti himnuszában írta) a dákok előtt már évezredek óta voltak tőlük idegen lakói. Többek között ezért is felesleges feltúrni a teret! A három évtizedig a távoli Erdélyben egymagában dolgozó, kihasznált, kigúnyolt, lenézett Torma Zsófia tehát nemcsak a világ első régésznője volt, hanem olyan összefüggésekre is ráérzett, amelyek majdnem száz évvel halála után még mindig megoldatlanok, s amelyek megmaradtak az európai őstörténet meghatározó kérdéseinek. Tulok Magdolna
