Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-16 / 13. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 16., HÉTFŐ 13 Köszönet és jókívánság \&r Tisztelt Főszer- ■ kesztő Úr! Tisztelettel megköszönöm, hogy két év óta, amióta az antikvárium a városi múzeum földszintjére költözött, folyamatosan közölt az Ön vezetése alatt álló napilap riportokat, tájékoztató híradásokat a boltomról. Azt mondják: a jó bornak nem kell cégér. Mark Twain viszont azt mondja: aranyat nem lehet vasra cserélni, ha meg nem hirdeti az ember. Azt gondolom, az öregnek volt igaza. Nádudvari Anna nívós riportjai ismertté tették a Híd antikváriumot Gödöllőn, s annak vonzáskörében. Egyúttal megköszönöm, hogy mint prózaíró lehetőséget kaptam arra, hogy megszólalhassak a Pest Megyei Hírlap hasábjain. Megtiszteltetés számomra, hogy a lap alkotóinak sorába tartozom. Mit kívánhat az antikvárius és prózaíró az új esztendőre? És az utána következőkre? Egészséget, hitet, reménységet. Jó idegeket. Alkotóerőt és munkabírást. És kevesebb médiaháborús nyílvesszőt. Igaz, tompák azok a nyilak, nem ölnek. Csak fájnak. Érzem a saját bőrömön is: nagyon fájnak. Tisztelettel: Sz. Szász Endre Gödöllő Marhashow Aktív kisgazdák biztosan jól tudják, /Iffy' h°8y mi az úgyne- ^ • vezett marhasó. A tehénistállók „lakóival”- nyalatják, zavartalan emésztésük érdekében. Ám, hogy a Friderikusz- show is csak afféle „marhashow”, arról január 5-én este, a független, szabad, magyar televízióban — ismételten — meggyőződhettünk. A szellemtelen, önmutogató ifjú titán ezúttal is hű volt önmagához. De hogy ne csak bevett bár- gyúságok ismétlésével legyen vádolható, most még rátett egy lapáttal közismert marhaságaira! Például egyik vendége, a régebbi jugoszláv tv-filmsorozat főhőse, Surda Surdilovics meginteijúvolása után a színpadra kerékpározott II. János Pál pápa alteregója hófehér reverendában, és autogramot kért Surdától. A — minden bizonnyal — görögkeleti ortodox vallá- sú szerb művész kétszer is kezet csókolt az álpápának, míg Friderikusz csak kedélyesen parolázott vele, mondván: „Köszönöm, Szentatyám!”... Azt már régóta tudom, hogy a Friderikusz-féle kultúrvigécnek semmi sem szent, de ilyen mértékű ízléstelenségre azért nem számítottam a Horváth Ádám által irányított médiumban. Hangsúlyozom, ha Landeszmann főrabbi karikázott volna be fekete kaftánban, azon is felháborodnék. Ám az is biztos, hogy az ilyen jellegű felháborodásoktól megóv bennünket a Magyar Televízió kozmopolita élcsapata! Brezovich Károly Vác Tiltakozunk! Tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap megszüntetése vagy szüneteltetése ellen. Ha ez bekövetkezne, szinte teljesen egyhangúvá, szürkévé válna az ország sajtópiaca, pontosabban a napilapok palettája. Feltétlenül szükség van arra a keresztény-nemzeti szellemiségű hangra Magyarországon, amelyet a Pest Megyei Hírlap képvisel. Pál Jánosné, Várkonyi Zsombor, Forberber Lajos, Lux Gyuláné, Ujfal- vi István, Ujfalvi Istvánná, O. Kovács Ferencné, Balogh Lászlóné, Kovács Ferencné, Katona Jánosné, Hajdú Zsuzsa, Ri- báryné Pál Katalin, Kohl- mann Sándorné, Bárány Eszter, Bárány Ágnes, Bárány Lászlóné (valamennyien váci lakosok), Zsitnik Béla (Budapest). HISTÓRIA Krmanti Dániel naplója (IV.) Szent Péter garasa Rómának Elértünk Poroszország erdős vidékére. Az égig érő fenyők odvábán rengeteg méhkast láttunk: Poroszország királya állítólag szép évi summához jut ebből. Á fűért Poroszországban fizetni kell, Lengyelország viszont erdőn-mezőn ingyen van, ezért hát az erdőben akartuk tölteni az éjszakát, de kisvártatva nagy lármával ránk törtek a parasztok, és megtiltották a legeltetést, így aztán a faluba kényszerültünk. Ezek a falvak kerítéssel vannak körülvéve, előttük általában ott ül egy-egy koldus, kaput nyit a vándornak, s munkájáért illő fizetséget vár el. Ha valaki magának nyit kaput, de aztán nem csukja be, s rajtakapják, bírságot fizet. Először evangélikus falvak estek utunkba, aztán pápisták közé kerültünk Warmiá- ban, négy mérföldnyi utat hagyván magunk mögött. Vasárnap, azaz június 17-én — három nap alatt huszonhét mérföldet haladtunk szüntelen vágtában — elérkeztünk Wartburg, másként Wattenburg fallal körülvett szép városába, négy mérföldnyire a porosz erdőségtől. A watten- burgi sör sötét színű, sűrű, és hamar földhöz vágja az embert a komlóba kevert némely részegítő fűszer miatt. A lakosság németül és lengyelül beszél. Sobiecki nevű kocsisunk szívesen elvitt volna bennünket Kö- nigsbergbe, az épp akkor kezdődő vásárra, mert sót akart volna venni, de há- zsártos felesége addig hí- zelgett, addig zsörtölődött, amíg aztán sikerült visszatartania. Ekkora az otthoni respublika hatalma. Szegény Sobiecki, hogy ígéretének eleget tegyen, kénytelen volt egyik rokonát állítani a maga helyére, így aztán öt német forint fejében az ő kocsiján tettük meg a tizenhárom mérföldnyi utat Königs- bergbe, éspedig Seebur- gon át, ahol egy részeges szakácsnővel hozott össze bennünket a sors, aki egyáltalán nem tudott főzni. Ezután átutaztunk a brandenburgi választófejedelem fennhatósága alá tartozó, ékes szépségű Bartenstein vagy Beerstein városán. Majd meg esőben vitt tovább az út, s így haladtunk át jó néhány településen. Megfigyeltük a környék falvainak egy különös szokását: a vendég- fogadókban az asztalok vián, a polocki vajdaságon és a warmiai püspökségen keresztül haladtunk tovább Poroszországba. Lengyelország harminckét vajdaságra oszlik, s néhány országgal teljes egészében, néhánnyal részben határos, mint Poroszország, Samogitia, Livónia, Podólia, Volhínia. Első helyen Litvániát kell megemlíteni, erről meg elmondok egyet s mást a következőkben. A lengyelek olyanféle ruhát hordanak, mint a litvánok, hajviseletük pedig a következő: a fölé kicsiny vasdobozokat lógatnak, ezekbe gyűjtik a részegektől, az útonállók- tól, a borozás közben hajba kapóktól szedett bírságot. Mert Poroszország felséges királyának rendeletéből minden falunak van egy — meglehetősen szegény sorban élő — proku- rátora vagy felügyelője, s az ő dolga, hogy ügyeljen a lakosok és az idegenek kihágásaira, és hogy gondoskodjon a szűkölködők- ről. Eperjestől Varsóig megtettünk tehát hetven mérföldet, onnan Königsbergig negyvennyolcat, majd Kis-Lengyelország krakkói, szandomiri, lublini és czerski vajdaságán Mazófejük búbjára tonzúrát nyí- ratnak Kázmér király emlékére, akit a clunyi bencés kolostorból könyörögtek ki IX. Benedek pápától. A pápa azt a feltételt szabta a lengyeleknek, hogy azontúl szerzetes módra nyíratják a hajukat, és minden évben fejenként egy obulust — Szent Péter garasát, ahogy ők nevezik — fizetnek Rómának, vezeklésül az egyházi kötelék feloldásáért és penitencia fejében Kázmér házasodásáért. A kozákok nem viselnek tonzúrát, hanem ujjnyi hosszúságúra növesztik a hajukat, és fejük búbjától a homlokuk irányába előrefésülik. A voltaképpeni Litvánia területén egészen másféle, a lengyeltől és a litvániaitól merőben eltérő nyelvet beszélnek; Vilna és Riga tájékán is ezen szólítják meg egymást az emberek. „Labadia napo- nali” például azt jelenti: „jó napot, uram”; „laba strites”: „jó reggelt”; „laba swakaris”: ,jó estét”; az meg, hogy: „artorit ala- us?”, annyit tesz: „van sörötök?”. A lengyelek ugyanezt így mondják: „Dobry dzien Waszmósc Memu Mosci Panu, Dobry wieczór W. M. M. Panu. Macié piwo?” De mindenről lesz még alkalmunk szólni. A warmiai püspökség egyébként Poroszország területén található, de nem Poroszország királyának fennhatósága alá tartozik, hanem a római pápáé alá; egy püspök áll az élén, aki minden évben meghatározott pénzösszeget küld Rómába a szegények megsegítésére, maradék jövedelméből pedig tisztességesen, sőt fényűzően él. Mert ez a föld bőven terem, s a püspökségnek van néhány pompás városa és számos falva. Méltán mondta magáról, ha mondta, Porosz- ország királya, hogy ragyogó köntösén hatalmas lyuk tátong — a warmiai püspökséget értvén rajta. Königsbergbe érkezve, június 21-től a pápista Peter Preissnál szálltunk meg; az ellátásért és a szállásért hetente hat rénus forintot fizettünk. Három hétig vártunk ott Szirmay úrra, aki Greifswaldban tanult, de Varsóból és Kö- nigsbergből küldött leveleim sürgetésére eljött Danc- káig, ott azonban barátai hosszabb ideig visszatartották, s közben ő arra várt, hogy én fogom felkeresni. A halogatás elütött attól az esélytől, hogy Litvániába mehessek, úgyhogy végül szerényebb lehetőséggel kellett beérnem, miként erről majd beszámolok. Először ugyanis vissza kellett térnem Königsbergbe, ebbe a pompás királyi városba, amelynél nagyobbat valóban nem láttam Németország területén. Külvárosai nagy távolságra szétterülnek a tenger, illetve Litvánia irányában; magát a várost a Pregel folyó mossa, mely innen két mérföldnyire ömlik a tengerbe. Nagyszerű várát akkortájt építették újjá, benne gyönyörű templom emelkedik. A város három részre tagolódik, az elsőnek Alte Stadt a neve, a másodiké Kniphoff, a harmadiké Lewenik. Evangélikus akadémia működik itt, de meglehetősen lábra kapott benne a szinkretizmus. Az akkori rector mag- nificushoz, aki a matematika nyilvános professzora volt, beajánlottam egy diákot — nagytiszteletű Bartholomaeides Jónás honti alesperes fiát —, akit az epeijesi kollégiumból hoztam magammal. Az ifjú mindenféle ceremónia nélkül elnyerte az akadémia polgárjogot, még esküt sem kellett tennie a szokványos szavakkal, megelégedtek vele, hogy egyetértett az eskü lényegével. Elment aztán néhány profesz- szor előadására, de visszatérvén kijelentette, hogy alkalmatlan az akadémiai tanulmányokra. Erre Danc- kába ajánlottam be, az ottani professzorokhoz. így van ez, ha valaki túl korán tör magasabb iskolák felé, és nem akarja az előrelátóbbak tanácsait követni. Én ugyanis mind az apának, mind a fiúnak azt javasoltam, hogy ne siessenek egyenest az akadémiára, de nem akartak szavamra hallgatni. (...) (Folytatjuk) A vármegye elviselhetetlen terhei 1688. január 16-án Pest vármegye Kecskeméten gyűlést tartott. Eredetileg közgyűlést akartak tartani az urak, de — mint a jegyzőkönyvi bejegyzésben olvasható — „Darvas János helyettes alispán körlevelét akadályozták, s nem jutott el mindenkihez’', ezért „kisgyűlést tartanak”, vagyis csak a különböző tisztségviselők vettek részt a gyűlésen. A tanácskozáson a budai katonai parancsnokság követeléseiről és adózási ügyekről volt szó. Rensing „budai hadi komisszárius ” a vármegyétől ezer szekeret követelt a katonai felszerelés Budáról Eger várába szállításához. Mivel korábban már több alkalommal adott a megye szekereket — és ezek közül nagyon sok elpusztult —, a kisgyűlés úgy döntött, hogy „Mindezek miatt a vármegye nem tud kiállítani 1000 szekeret, hanem csak 60-at. Ha a megye elveszett szekereiből valamennyi előkerül, a kiállított szekerek számát növelni lehet. ” Határoztak arról is, hogy levelet írnak Budára, tudatva a hadvezetőséggel, hogy a vármegye a kirótt adót sem tudja teljesíteni. A csökkentés ügyében Sőtér Ferenc szolgabíró és Tolvai Ferenc esküdt személyében követeket jelöltek ki a nádorhoz. Erre hivatkozva kérték a budai hadvezetőséget, várja meg „a nádornál folyó tárgyalás eredményét”. Pest vármegye urai attól tartottak, ha a lakosok között elterjed az elviselhetetlen teher híre, ,Jélő, hogy elmenekülnek lakóhelyükről.” Pogány György
