Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14 / 12. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 14., SZOMBAT J3 Tiltakozás és támogatás Tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap megszüntetése ellen! Újabb merényletnek tartjuk a sajtószabadság maradványa ellen. Vecsési MDF-tagok és szimpatizánsok: Szalontai János, Szabó Lajos, Sárosiné P. Margit, Sá- rosi György, Kiss Béláné, Molnár Jusztina, Végh Gyu- láné, Dr. Fekete Károly, Gál István és felesége, Geisz- linger Ferencné, Malek Zoltánné, Wunsch Károlyné, Godó Istvánné, Tóth Elemérné. (A fentiek, mint levelükben tudatják, s számlával is igazolják, valamennyien befizettek 500-500 forintot a Parázs Alapítvány támogatására. — A szerk. megjegyzése.) Megdöbbenve értesültünk róla, hogy megszűnés fenyegeti kedvenc újságunkat, a Pest Megyei Hírlapot. Ez az egyetlen olyan napilap, amelyik nemzeti elkötelezettségű, és szívén viseli az összmagyarság sorsát. Ez az újság ad hitet és reményt nekünk, hogy bízhatunk a jövőben, az egyszerű, becsületes emberek összefogásában. Ebben az újságban nincs acsarkodás, gyűlöletkeltés, csak őszinte aggódás népünk sorsáért. Mindennapi szellemi táplálékunk az olvasása, nincs joga senkinek megfosztani ettől bennünket! Tudjuk, rengeteg támadás éri a szerkesztőséget — támogatást annál kevesebbet kap! Reménykedünk mégis, talán akadnak tehetős emberek, akiknek ugyanolyan fontos a hiteles, őszinte tájékoztatás, mint nekünk, és áldoznak anyagilag is az újság fennmaradására. Mi, kisnyugdíjasok, csak az előfizetési díjjal tudunk hozzájárulni ehhez. Reménykedünk, hogy sikerül! Szívből kívánjuk a fennmaradást, és további sok-sok olvasót! Tisztelettel: Kapufa Ottó, Hrustinszki Istvánné, Berkes Istvánné Isaszeg HISTÓRIA Krmann Dániel naplója (III.) Éhínség és pestisjárvány Jókor reggel indulván Stezycből, félórán belül elértük az új lengyel őrséget. Azt hittük, hogy az őrszem még javában hor- tyogni fog, de elénk jött és nyájasan megszólított bennünket, aztán — éltévé a csekélyke borravalót — utunkra bocsátott. Következő állomásunk egy falu volt, szintén megrakva lengyel őrséggel. Mivel tartottunk tőlük, to- vábbküldtük a hajót, mi magunk pedig egy barátságos férfiú nyomába eredtünk. Az őrt álló katonák nem vettek észre, s így megmenekültünk a vizsgálattól s minden bajtól. Alig valamicskét haladtunk előre, midőn ránk kiáltott egy másik őr: udvarbírónak mondta magát, s az volt a feladata, hogy szemmel tartsa az idegeneket, nehogy hamis iratokat csempésszenek be a lábbelijükbe rejtve. Po- horszky úr, midőn meghallotta, hogy lábbeliket emlegetnek, lehúzta az egyik csizmáját, megfeledkezve róla, hogy egy köteg irat van nála. A papirosok le is csúsztak a térde alá, úgyhogy kiderült a turpisság, de az őr váratlanul hangot váltott, és kijelentette, hogy hisz nekünk, de a borból aztán kéri ám a maga részét. Kapott egy rénus forintot, s erre továbberesztett bennünket. Estefelé Tamów faluba érkeztünk. A parton megpillantottunk egy csoport katonát, de ezek hittek hajósaink jelentésének, s így akadály nélkül a vízen töltöttük az éjszakát. A következő nap Czarnikow- ból eljutottunk Kalwaria városáig. Féltünk a kalwa- riai katonáktól is, de egy szálat sem láttunk belőlük; nagy sietséggel, örökös rettegések közepette továbbindultunk hát Varsó felé. A Visztulában, a halászóhelyeken itt-ott lészák voltak leverve a halaknak; mikor a halak odaúsznak, beszorulnak a lészákba, rémülten csapkodnak az uszonyukkal, s akkora nagy zajt csapnak, hogy a halászok menten tudomást szereznek a zsákmányról. Pulavából háromnapi út után, június 9-én érkeztünk Varsóba. Trencsényi András úrnál szálltunk meg, a Kúriával szemközt, a boroshordókat Neumann Dániel úrnál raktuk le, de mert féltünk a diákoktól, késő éjszaka szállítottuk be őket a Visztuláról. Másnap Poroszország követénél meghallgattuk egy evangélikus lelkipásztor prédikációját, s bizony elcsodálkoztunk rajta, hogy az evangélikus kereskedőknek megengedik, hogy elvegyüljenek a pápisták közt, akik a balgaságig ragaszkodnak pápista voltukhoz, valamint ahhoz, hogy nyilvánosan tartsanak istentiszteletet. Az evangélikus lelkipásztor elpanaszolta, hogy épp a minap lengyel katonák támadták meg az úton, kis pénzecskéjét, amennyi csak volt nála, elrabolták, s a végén meg is verték; bizony — tette hozzá —, nem tanácsos papi öltözékben utcára lépnie. Nemrégiben is meghívást kapott egy alacsonyabb rangú papi személytől, aki evangélikusnak hazudta magát, de ő megszagolta a cselt, amely veszélybe sodorta volna életét, és nem jelent meg. Később megnéztük a város fellegvárát, mely a Visztula fölött épült, s közelében azt a házat, melyet Ágost király egy hölgy kedvéért építtetett. Sorra jártuk a lengyel mágnások pompázatos palotáit, köztük a polocki vajda nagyszerű, festményekkel, csiszolt kővel, tágas kerttel ékes háromemeletes palotáját. Láttuk a téren azt a helyet, amelyet királyválasztásra és -koronázásra szenteltek. Azt tapasztaltuk, hogy a nép eléggé művelt, a lengyel nyelv hajlékony, a kereskedők gazdagok, a tanácsház fényűző, az épületek a város szívében és a tágas külvárosokban is díszesek. Tudomásunkra jutott azonban, hogy sok a gyilkos arrafelé, és sem a királyi rendeletek, sem a katonai őrségek, sem a büntetések nem tartják féken őket. Amint megtiltották a kardviselést, a kardot éles késsel cserélték föl és csizmaszárukba rejtették, mikor az is tilos lett, kitaláltak valami buzogányfélét, melynek nyelére láncot erősítettek, annak végére pedig egy — fejek betörésére alkalmas — vasgolyót aggattak. Ha sötétedés után magányos járókelő bukkant fel, hiába volt égő fáklyája, gyakran életének és vagyonának veszedelmével bűnhődött vakmerőségéért. Ha nem ölték is meg azonnal az illetőt, száját rongyokkal betömték, nehogy segítségért kiálthasson, majd kihurcolták a városból, és szépművészetet tanuló diákok — gnoikowénak nevezik őket — vagy mások a Visztulába hajították. Az utcákat késő éjszakáig csatangoló fiúk hangos kiáltozása veri fel, egyesek anyanyelvükön, mások latinul énekelik ezt a nótát: „Én, szegény, kenyeret kérek, adjátok meg, néktek adatik a mennyek országa-” Ekkor már szerte a város utcáin tüzeket gyújtottak ganéjból, hogy elhárítsák a pestist, amelynek kezdeteit már észlelték, de titokban tartották. Elutazásunk után azonban akkor erővel tört ki, hogy vagy húszezren belehaltak; Isten igazságosan megbüntette a városban kiontott vért s a lakosok egyéb vétkeit. Trencsényi András úr hű kezeire bíztuk magyar ruháinkat, többi honfitársunktól pedig — akik készültek vissza Magyarországra —, azaz Reissinger és Schiffler úrtól, s Neumann Dániel úrtól, ki besztercebányai magyar, de már varsói polgár, végleg búcsút vettünk, és június 14-én elindultunk Varsóból. Nyolc rénus forintért kocsist fogadtunk, egy So- biecki nevű, Warmiába — a nép nyelvén Armenland- ba — való wattenburgi polgárt. Először átkeltünk a Visztula túlsó partjára, ott, Varsóval szemben fekszik a Prága nevű város. Az átkelés fölöttébb veszedelmes volt a sok kocsival, lóval és emberrel, de Isten segítségével ezen a vízen is minden baj nélkül átjutottunk. Sűrű erdőkön áthaladva aznap három mérföldet tettünk meg, és egy nagy, sötét, eléggé széles és mély folyóhpz érkeztünk, a Búghoz. Átkelvén a folyón, hamarosan Przasnysz városába jutottunk, ahol kocsisunknak katonákkal támadt baja, akik, nyilván pénzszűkében, lelopták szekerünk egyik kerekét, de némi pénz ellenében rögtön visz- sza is szerelték, kiváltképp, mivel az egyik tisztjük, egy bizonyos Rotmis- ter, jó ismerőse volt kocsisunknak. Esőben érkeztünk, és reggel is esőben indultunk tovább. Napnyugta táján Janowo városába értünk, amelyben csak úgy nyüzsögtek a katonák; hogy elkerüljük őket, a város legszélső utcája felé vettük utunkat, s bár el kellett haladnunk a halastó partján, ahol egymás he- gyén-hátán halásztak a katonák, nem tartóztattak fel, pedig még meg is kellett állnunk kenyeret venni, hogy mikor az erdőn átkelünk, ne kerüljünk szorult helyzetbe. Valójában hiába jártunk be a falvakba, mert nem láttunk olyan lengyel települést, amelyben kenyeret vagy más ételt-italt remélhettünk volna, és Lengyel- ország-szerte azt az elcsépelt és szomorú választ hallottuk, hogy „niemasz”, nincs. A nyolc esztendeje tartó háborúban kimerült lakosság, hogy megszabaduljon a katonák örökös zaklatásától, elrejtőzött az erdőkben. És mivel éppen ebben a nyomorúságos időben a nagyságos, kegyelmes és fenséges granówi Sieniawski Ádám Miklós úrnak, a belei palatínusnak, a lengyel királyság legfőbb hetmanjának, az ilyvói és rohatyni legfőbb sztarosztának vezetésével Svédország királya, Károly és Lengyelország királya, Szaniszló — Károly szövetségese — ellen harcoló katonaság megelőzött minket, és elfoglalt minden utunkba eső falut, Tisztelt Szerkesztőség! Felháborodásomat fejezem ki azért, hogy minden olyan lapot meg akarnak szüntetni, ami megírja az igazságot. Sajnos a pénzhiányon kívül még az játszik nagy szerepet, hogy mindent megtesznek a lap terjesztésének a megakadályozására a volt rendszer emberei. Ha tehetik, járják körbe az országot, és meggyőződhetnek róla, hogy alig akad olyan hírlapteijesztő, akinél látható helyen ki lenne téve a Pest Megyei Hírlap, az Új Magyarország, az Ez a Hét vagy a Magyar Fórum. Ha valaki ezeket a lapokat kéri, az elárusító egy láthatatlan helyről szedi elő, vagy kijelenti, hogy nincsen. Ha ugyanolyan jól látható helyen lehetne látni a pultokon, mint a többi lapot, vennék az emberek és szívesen olvasnák. Megtudnák akkor, hogy mi megy végbe ebben az országban. Tisztelettel: Szecsey Katalin Szeghalom ezért ezután — hogy elkerüljük a kellemetlenségeket — kikerültük a falvakat, és egy kevésbé járt útra tértünk rá, mely a rengetegen át vezetett, és azon haladtunk egész éjjel zuhogó esőben. Következő nap egy újabb katonáktól megszállt faluba érkeztünk, de egyik se kérdezősködött, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, így aztán szerencsésen elértük az erdőség szélét, és sutba dobva a bölcs utazók alapelvét, egy kis falucskában töltöttük az éjszakát. A lakosoknak gyerekjáték volt besurranj az erdőbe és alkalmatos helyen csapdát állítani az utasoknak. Ézek az erdők négy mérföldnyi szélességben húzódnak Lengyel- és Poroszország határán, s nem kis veszedelmeket tartogatnak az utazóknak. Mazóvia lakói ugyanabban az esztendőben Svédország felséges királyát merészelték föltartóztatni útjában, és egy emberrel azt üzenték neki, hogy ha nem akarja őket meghatározott pénzösszeg fejében kíséretébe fogadni, bizony mindent megtesznek, hogy sose kelhessen át a Vilnáig terjedő erdőségen, amelyen még egyetlen király sem jutott keresztül. A király azonban nyomban megölette a szerencsétlen követet, a többieket pedig mind egy szálig fölkutatta az erdőség járhatatlan útjain. A vadon belsejében egy kereskedő sírjára bukkantunk, akit ott gyilkoltak meg és temettek el, emlékére keresztet állítván felirattal. Keresztül-kasul katonai árkok húzódtak a rengetegben, egykor védelmi célokból ásták őket, továbbá találtunk néhány söröspincét, egymástól egyforma távolságban. (Folytatjuk) Karacs Ferenc és Takács Éva házassága Dabason Karacs Ferenc (1768 v. 177»—1838) a 19. század első felének leghíresebb térképmetszője volt, de számon tartja munkásságát a könyvtörténet is: számos kiadvány művészi értékű rézmetszetes illusztrációját készítette. Debrecenben és Bécsben folytatta tanulmányait és 1795-tól Pesten működött. A biztos egzisztenciáját megteremtő Karacs az új század elején úgy érezte: ideje a családalapításnak. Egyik barátja meghallva szándékát, felajánlotta, hogy bemutatja egy vagyontalan, ám művelt leánynak Dabason. A kiszemelt feleség nem volt más, mint Takács Éva, a gyóni lelkész, az 1797-ben elhunyt Takács Ádám leánya, ki édesanyjával Dabason élt. Megismerkedésük történetét Karacs Teréz, a múlt század népszerű írója és a magyar nőnevelés fáradhatatlan szorgalmazója írta meg: „Karacs Ferenc tehát be- mulattatott, s a ritka szép, deli eszes leány azonnal meg is tetszett a művésznek, és ezt azon úri családnál — Halász család volt — hol szállva volt, azonnal nyilvánító is” A házasságból kis híján mégsem lett semmi: Karacs ugyanis szegény leányt akart elvenni, de kiderült, hogy Évával együtt „nem megvetendő nemesi részbirtokra is” számíthat. A következetes Karacs azért csak belátta, hogy az esetleges örökség nem olyan nagy baj, így 1801-ben megkérte Takács Éva kezét. Az esküvőt 1802. január 14-én tartották Dabason, ahol „anyám valódi házastársul szövetkezett atyámmal, és hűn is osztó meg vele 36 évig, atyám haláláig az élet bajait és örömeit”— jegyezte fel szülei házasságáról Karacs Teréz. Pogány György
