Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14 / 12. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1995. JANUÁR 14., SZOMBAT 7 Sütő András Hol vagytok, ti régi játszótársak! A reánk záporozó figyelmeztetésben csöppet sem áltatjuk magunk: homokóráinkat senki sem fogja megfordítani. Bár önáltatás és reménység határát némelykor nehéz megvonni, azért csak tanulgatjuk — micsoda szorgalommal! — a sorsunkat. Egyebek között tudomásul vettük, hogy a gyermekkorból kimentett, leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükör régen összetörött a markunkban. Szilánkjait rakosgatja ösz- sze szüntelen, vérző ujjakkal immár, az emlékezet. Diribda- rabjai szerint arcunk mintha megsokasodott volna. Holott csak valamikori egysége szűnt meg létezni. * * * A szülőföld nem múlik el; mi szoktunk kimúlni belőle mindazzal, ami szemöldökrándításnyi létünk folyamán valaha is örökkévalónak mutatkozott. Kezdetben, ifjúságunk légelhárító ütegeinek védett ege alól nézelődve, úgy látszott: a halál be nem törhet a mi szuverén területeinkre. A harmadik faluig nyargaltunk koporsót bámulni. Míg a Nagy Vadászaton be nem szorultunk magunk is a hajtásba. Udvarunkon a koporsókat nem bámultuk már, hanem megsirattuk. Nem emlékszem, mikor békéltem meg a tudattal, hogy reggelente vagy esti szürkületkor a boltba igyekezve nemcsak a bakter- rel, az adószedővel, vagy — ó istenem! — titkolt szerelemmel találkozhatom, hanem a faluban megtelepedett halállal is. Aki azután oly vegyes vitézekké avatott bennünket. Annak az emberi közösségnek, amely fölnevelt engem: harmada kint lakik a temetőben. * * * A szülőföld nem múlik el; mi szoktuk Őt elhagyni, olyanformán is, hogy vasámapi-vásámapi látogatóivá ünnepélye- sedünk. Pedig úgy nézem: munkaruhában szeretne látni bennünket: a zsilvölgyi bányászt, a moldvai tanítónőt, a bukaresti cselédlányt. Lendületes terménybetakarítási nyüsletés idején krumpliszedő pszichológusok, katonák és diákok között az édes, valamikori rongyos-mezítlábas fiait keresi. Azokat, akik nem dinnyeindáit, hanem az ösvényeit taposták. * * Tíz-tizenkét éves koromban diófát ültettem a szülőföld örömére. Mire megnőtt: szomorúfűzfa lett belőle. Ott látható a hajdani református elemi iskola udvarán, a megvakult kút mellett, víz közelében. Néha eldicsekszem vele, hogy a furulyányi ágacska mily hatalmasra nőtt. Múltkoriban megálltam alatta, elbeszélgettünk. Egy levelét hullatta reám, csak ennyi volt a vélekedése, aminek örültem is nagyon; egy másik fa jutott ugyanis eszembe, az Illyés látta szil a szélben, amely végül is egyetlen levelét adta csak oda a viharnak. így valahogy, motyorogtam neki, a szilhez igazodjunk. De korai volt az örömöm: másnapra egész lombját odadobta a szeleknek, anélkül, hogy az önkéntességnek bár egy rezdületét is észrevettem volna rajta. Ősz volt. Hiába szerettem volna őt konoknak látni s örökéletűnek, akár a gyermeki kédelyt, amely valamikor a gyökereit öntözgette. * Megjelent: Utunk Évkönyv, 1974 Csanádi Imre Kikeleti kánta Fújj, fújj, jó szél, zöldíts hegyeket, utakat fehéríts, teleszórd a levegőt csicsergő csengőkkel hozsánnázó harangokkal, hadd örüljön Mi Urunk, Jézus — Mi Urunk Jézus megindul vala felénk, se nem bottal, se nem batyuval, egy szál arany sugárral. Nem finom farizeusokhoz, inkább békéden bélpoklosokhoz, nem papi fejedelmek palotájába, nyit inkább nyájőrzők nyüves aklába. Mink is azért magunkat megalázzuk, vállunkról mind e világ hívságát lemálházzuk, hogy az Örök Dicsőséget meglássuk. A 75 éve született Csanádi Imre emlékére-tiszteletére ma irodalmi összeállítást rendeznek Pátyon. — „Szüret múltán” címmel a Tasnádi család présházában. Fenyveserdeje is volt a szülőföldnek. A háború fejszecsapásai alatt múlt ki. Elmentek vele a rigók és a vadgalambok is. Fenyőtobozokat láttam évekig azután is az ég peremén. Hasra vágtató, fekete gyökércsonkok figyelmeztettek a tekintet helytelen és hiábavaló irányvételére. Ahány csonk: megannyi tanítómester. Szép a szülőföld, s emlékeink meleg sarjúfészkeiben édessé érett a vackor is, de ha csak lehet, ne röpködjünk oktalanul. A lábunk alá nézzünk. Tudomásulvételt s józan cselekvést vár a szülőföld. A költő dédelgette fogalom, a fűzfasípos, nádparipás Valamikori Való, bennünk mindig visszasíró dallamával — „Cserebogár, sárga cserebogár” — új formát öltött az idők markában. A szer- teszóródottak mint kitolt szemgolyók merednek vissza rá, de új reménységévé lett mai gyermekhadának gyanútlan, friss tekintete. S a szándék is, hogy a háború utolsó gránátKós Károly rajza robbanásaival meglódult a föld megköttessék. Van, aki azon tűnődik, miként lehetne visszaköltöztetni a traktordörejbe a rigókat és a vadgerléket. * * * Mesélik otthon, hogy az ötvenes években távoli munkatelepre vándorolt rokonunk hamarost visszatér, házát újjáépíti, kertjét rendbe szedi. A falukutatók, egykeszakértők megírták már, mily szomorú látvány az elhagyott otthon: a há- lyogos ablakszem, a falon lecsurgott esővíz nyoma mintha könnye lenne, lépcső tövében a dudva, s a gyümölcsöskertben pondrók, nyüvek enyészete. Sóhajomra tudós barátom Paul Valéryt s a történelmet idézi föl. „Mi, civilizációk most már tudjuk, hogy halandók vagyunk.” Mert hol van már Ninive, Babilon, a cédrusillatú Perszepolisz s a gyémántragyo- gású Szúza? Hol van már oly sok megénekelt, verssel cirógatott, költő térdén ringatott szülőfalu, város és családi kúria? A történelem szakadéka eléggé mély ahhoz, hogy mindennek, ami szerepét betöltötte, helye legyen benne. A csöndes vitát magam is Valéry gondolatsorával folytatom: a vigasszal, hogy hiszen ez a ház még nem töltötte be a szerepét. Lesz még ebben bölcsőringatás meg születésnapi kurjan- tás! Babilon s Atlantisz valóban gyönyörű fogalmak, de létükhöz éppúgy nem volt közünk, mint a pusztulásukhoz. Míg ennek a háznak a falaihoz magam is hordtam a téglát; ez a ház és ez a falu az én Ninivém, mely nem töltötte be még hivatását. Tornyait ezután húzzuk föl, betömve tanulsággal az idő szakadékait. Lám, a ház gazdája, az elvándorolt bizonytalanság hazajön, talán tetemes pénzzel, de azzal a bizonyosággal is, hogy menedéket talált: az otthon visszahúzó emlékeit, az otthonteremtés, a folyamatosság, a végtelenbe nyúló lépcsősor megőrzésének ősi — mert hisz ősei nyújtotta — példázatait. Nem igaz, hogy mindez csupán az aggodalomnak ismert terméke, az elme ésszerűtlen rohanása realitástól a káprázatig, majd vissza, lidércnyomástól a megnyugtató valóságig. Olyan korszak után, midőn a létösztön százfelé kapdosott eleven ág után, s a szélben a legjobban felfüggesztett lámpások is felborultak, ennek az udvarnak a kapuja kinyílik, lovas szekérből vagy teherautóból gyerekek huppannak a földre, mely eddig csak kóbor kutyák nyomait őrizte. Ezek a gyerekek a puszta létükkel csengőket szólaltatnak meg az iskolában. * * * A szülőföld nem múlik el: velünk táplálkozik. Miután kenyerével és vizével felnevelt bennünket, a pillantását le nem veszi rólunk. Arcának eljövendő szemölcsei vagyunk. Tár- gyilagosabban szólva: sírhantjelöltjei. 1994 Herder-díjas költője Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Nagygalambfalván, Udvarhely megyében. Első versei 1950-ben a bukaresti Ifjúmunkásban jelentek meg; felfedezője Páskártdi Géza. 1954-ben irodalom szakos tanári oklevelet szerzett a Bolyai Tudományegyetem bölcsészeti karán; volt kiadói szerkesztő, majd dolgozott a kolozsvári Utunk című irodalmi lapnál, ezt követően a Dolgozó Nő szerkesztőségében, 1960-től nyugdíjba vonulásáig az ugyancsak Kolozsvárott szerkesztett Napsugár című gyermeklap munkatársa. Fontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955), Sirálytánc (1957), Hamuit a csillagon (1964), Függőleges lovak (1968), Fától fáig (1970 — válogatás), Szürkület (1978). A román irodalom egyik legavaEgy csokor orgona mellé Jékely Zoltánnak orgonaszó orgonaillat ónkarikás ablaktányérok lépesméz-ízű zsoltár életem pünkösd-évszaka lelkem pünkösdi itala máig zsongító óborom nyelvem petőfisándora albertus molnár ledőlt a cinterem fala kövei földbe vástak védtelen áll a dombon maholnap egyes-egyedül istené lesz a templom csupán egy ajkon szól már paptalan marosszentimrén haldoklik szenei molnár hoztam egy csokor orgonát ülök őbenne bízón ülök hol várja jézusát a házsongárdi síron Képeslap Szász Endrének most tél van itt nálunk nagy hó békebeli a föld szintjét jó fél öllel megemeli az éjszakák megannyi mammuthallgatás az ember mást se tesz napokig csöndet ás befagyott magányunk jégpáncélja alatt dédelgetünk egy-egy piros szemű halat kaparja kitartóan a tájat a tél hatalmas zsilettje a szél míg bruegheli tökéllyel zúzmarát virágzik olt mentén a fűzfaág és átüt mindenen mint tépésen a vér a hófehér Apáczai háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény s fotósok ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint olykor bátorítóan visszapillant az utána menőkre de hiába mosolya amúgy is nyugalomra intette volna a buzgólkodókat megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt követjük mint diákjai annak idején gyulafehérvárról kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv Fényi Istvány rajza tottabb tolmácsolója; újabban az erdélyi szász és zsidó népköltészet felé fordult. A magyar gyermekirodalom egyik legismertebb költő-mesemondója. Jelenleg Kolozsvárott él.
