Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-12 / 10. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUAR 12.. CSÜTÖRTÖK 13 Tisztelt Olvasóink! Az elmúlt hetek nagy távirat-, fax- és levéláradata után még mindig érkeznek hozzánk levelek, melyeknek feladói tiltakozásukat és aggodalmukat fejezik ki lapunk esetleges megszüntetése miatt, vagy éppen abbéli örömüknek adnak hangot, hogy a Pest Megyei Hírlap változatlanul megjelenik és remélhetőleg a jövőben is fennmarad. Őszinte aggódásukat, tiltakozásukat, a lapunkért való ragaszkodásukat és a velünk érzett szolidaritásukat is ezúton szeretnénk megköszönni az egész szerkesztőség, minden munkatársunk nevében. S bár úgy tűnik, a táviratok egy része nem érkezett meg szerkesztőségünkbe, s így többek véleményét nem is tehettük közzé, a lapunk fennmaradása mellett kiálló leveleiket, távirataikat, faxon küldött üzeneteiket — egyéb témájú leveleik mellett — ezután is folyamatosan közöljük levelezési rovatunkban. Továbbra is várva leveleiket, tisztelettel: A szerkesztő. Nyoma veszett tiltakozás Tisztelt Szerkesztőség! Azért jelentkezem levélben, mert sajnos a távirat, amit az újságunk megszüntetése ellen való tiltakozásunk kifejezéséül adtam fel (tizenhatunk nevében), nem érkezett meg önökhöz. Ezt onnan tudom, hogy 6-án telefonáltam a szerkesztőségbe, s ott közölték velem ezt a sajnálatos tényt. De azt is említették, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ez történt. Egyébként a táviratot a Mogyoródi úton (közel a Vezér úthoz) adtam fel a felhívásukat követő reggel (260 forintot fizettem). S a táviratnak nyoma veszett. A távirat így szólt: „Tiltakozunk ezúton a sajtó- szabadság megsértése, a demokrácia megcsúfolása ellen. Mivel úgy tudjuk, hogy a Pest Megyei Hírlapot meg akarják szüntetni. Rizmayer család 12 fő, Máté család 6 fő.” Tisztelettel és őszinte elismeréssel munkájuk iránt: Rizmayer Antal és 15 társa Budapest Ki tud róla? Tisztelt Főszerkesztő Úr! A telefonon való előzetes megbeszélés alapján itt küldöm önnek fiam fényképét, valamint a közlendő szöveget. Segítségét, emberségét, szívességét előre is köszönöm. Tisztelettel, egy aggódó édesanya: Szász Ervinné 3780 Edelény, Szentpéteri u. 3464. Lakásunk telefonszáma: (48)-342-433. Szász Boldizsár, született 1977. február 28-án. 1994. november 15-én lakásáról eltávozott, s azóta ismeretlen helyen tartózkodik. Szülei és a rendőrség kérik a lakosság segítségét, hogy aki valahol látja, tartózkodási helyéről bármit tud vagy valamilyen információval rendelkezik, jelezze a legközelebbi rendőrnek, rendőrőrsnek, rendőrkapitányságnak. Az eltűnt gyermek körülbelül 180 cm magas, közepes testalkatú, szőkésbarna hajú. Eltűnésekor sötétkék farmer- nadrágot, sportcipőt, pirosszürke kockás flanel inget, sötétkék mintás kötött pulóvert, valamint mohazöld vászonból készült dzsekit viselt, aminek ujján a visszahajtója, valamint a kabát galléiján a szegőlék okkersárga színű. Ami minket aggaszt Féljem halála óta / * minden karácsonyt »hl/ és újévet a mátraházi református üdülőben töltök. Hazajövetelemkor kétségbeesve olvasom, hogy veszélybe került a Pest Megyei Hírlap fenntartása, és szüneteltetni akarják megjelenését. Evek óta előfizetőjük vagyok lapjuknak, időnként írtam is a „Levelünk jött” rovatHISTÓRIA Krmann Dániel naplója (I.) Tokaji a minisztereknek Fabiny Tibor írja a Küldetésem története című könyv utószavában: „Krmann Dániel evangélikus püspök — akkori szóhasználattal: szuperintendens — egyike a magyarországi művelődés- és egyháztörténet legváltozatosabb életű alakjainak. Egyéni élete és történeti szerepe a Thököly- és Rákóczx-kor rendkívül mozgalmas, feszültségekkel teljes eseményeivel fonódott ösz- sze. Az a politikai és Vallási türelmetlenség, amely életét oly sok próbára tette, napjainkban csaknem hihetetlennek és érthetetlennek tűnik Alakja eddig elveszett az ismeretlenség ködében — csak néhány történész őrizte meg emlékét. (...) ...száműzetésben született egy kis Trencsén-megyei falúban 1663. augusztus 28-án, s várfogságban, a pozsonyi vár börtönpincéjében halt meg 1740. szeptember 17-én. „ Krmann Dániel szuperintendenst felekezete, a Rákóczi-kor- ban szabadabb lélegzethez jutott evangélikus egyház 1708-ban diplomáciai útra küldte az evangélikusság patrónu- sának számító XII. Károly svéd királyhoz A másfél évig tartó küldetés célja a Luther-hívők hazai helyzetének megszilárdítása volt, anyagi segítség és királyi közbenjárás kieszközlése révén. A szerző útiélményeiből színes, élvezetes, találó portrékat felvillantó naplót írt, amely az Európa Kiadó gondozásában nemrég magyarul is megjelent. Ebből adunk közre részleteket. Február 7-én (1708) Isten nevében megváltam enyéimtől és február 12-én szerencsésen Eperjesre érkeztem. A parókia épületében szálltam meg; egészen a húsvét utáni ötödik vasárnapig kellett itt vámom Gerhard úr jövetelére — töprengés és különféle gondok közepette. Nem találtam Eperjesen sem útmutatást adó levelet, sem oltalomlevelet a fejedelemtől, sem útiköltséget, sem útitársat. Gyorsfutár által írtam Gerhard úrnak, de azt a választ kaptam, hogy édesanyja betegsége és halála miatt nem tudott jönni, a közeljövőben azonban mégis fölkerekedik. Végül húsvét utáni harmadik vasárnap után meg is érkezett, de mindjárt tovább is ment Kassára a fejedelemhez, majd visszatért, magával hozván az oltalomlevelet, az utasításokat adó írást, a megbízólevelet, valamint kétszáz aranyat útiköltségre. Mindezt átadta nekem, közölvén, hogy nem tud velem együtt elindulni, de később utánam jön, amint ügyeim eredményéről és a svéd méltóságok hajlandóságáról levelemből értesül. (...) Május 16-án búcsút vettem Zabeler Jakab és Szir- may Miklós uraktól, s a következő nap — a Mennybemenetel szent ünnepnapján, melyet az oroszok lengyel földön, amerre utunk vitt, meg se ünnepeltek — megérkeztünk a Bánfától tizenegy mérföldre lévő Szandec- ra, és Fuchs krakkói evangélikus polgárhoz tértünk be, aki a krakkói pestisjárvány miatt lakott itt. Kornélunk itt négy hajót szereltetett fel, Lubomirski hercegtől, a vár s a város urától pedig a hercegi udvar egy zsidó alkalmazottjának közbenjárásával — ami nem kevés ajándékba s egy teljes hétbe került — igazolást szerzett, amely tanúsította, hogy a Magyarországon vásároltösz- szes boroshordó a herceg tulajdona, és a rakományt Varsóba kell szállítani. Ennek a zsidó tanácsosnak sok további aggodalmat köszönhettünk, Koméi úrra meg egyenesen veszedelmet hozott. Midőn ugyanis már-már célhoz ért, a piotrowini kormányzó kétségbe vonta amaz igazolás hitelességét, és tíz hordót — amelyik éppen megtetszett neki — elrabolt tőle. Nekünk is volt öt hordó pompás tokaji aszúnk: az egyiket Róth Mihály alispán úr, a másikat Gerhard úr (aki Ketzer úrtól kapta), a harmadikat Szir- may Miklós úr, a többit pedig más bártfai urak küldték a svéd és a brandenburgi minisztereknek, de ezek sértetlenül eljutottak Pulavára. Szandec egyébként úgy nyüzsög a zsidóktól, mint a rothadt sajt a férgektől, a várkapu közelében még zsinagóga is van. A tágas és gyönyörű vár a Dunajec folyó fölötti dombrészen emelkedik, éppen akkoriban állították helyre. Május 23-án, immár másodszor vízre szállva, megérkeztünk egy Szandectól három mérföidnyire fekvő faluba. Az éjszakát a hajókon töltöttük, kora reggel a hozzánk csatlakozott falubeli tutajosokkal együtt felkerekedtünk egy Mühlstein nevű elhagyott vár alá, onnan pedig továbbhajóztunk Zakliczyn városához — itt a bal parton egy másik vár bukkant a szemünk elé — és megvártuk a lóháton jövő Koméi urat. Jobb oldalon Tamów városa maradt el: hat mérföldre fekszik Szandectól és református temploma van. Ezután Opa- towiec városába érkeztünk: itt ömlik a Dunajec, amelyen eddig utaztunk, a Krakkó felé folyó Visztulába. E városban sikerült még magyar bort szereznünk, aminek később édeskevés hasznát vettük. A Dunajecbe jobb kézről a Poprád, a Bia- la és a Wisloka folyó ömlik, magát a Dunajecet ezek együtt teszik hajózhatóvá. Május 26-án, a pünkösd előtti napon Nowe Miastó- ba érkeztünk. A nap tiszteletére délig imádkoztunk és énekeltünk a hajókon, majd amikor hajósaink visszatértek a templomból meg a vásárból, kötelet oldottunk, és meg sem álltunk Baranó- wig, ahol megcsodáltuk a négyszög alakban épített, vörös téglával fedett, gyönyörű, hatalmas várat. Innen Winaryba mentünk, majd Dzikówba, onnan Kolczynba, ahol a Visztula fölötti dombon vár emelkedik, s a várost három, egymással mégis összefüggő részre osztja. ba, amit le is közöltek, és ami szerény véleményem szerint mindig az igazságot tartalmazta. Az ország legjobb újságírói, munkatársai ennek a lapnak. Itt olvashattam Sándor András, Paizs Tibor, Mal- lár Éva ragyogó cikkeit, de mindenekelőtt Vödrös Attila főszerkesztő naponkénti írásait, amelyek a legnehezebb napokban is reményt és útmutatást nyújtottak. Miért hirdeti az MSZP—SZDSZ koalíció, hogy demokrácia, sajtószabadság van? Különös, hogy csak az ellenzéki lapok megjelenése és terjesztése kerül veszélybe! Végigéltem és megszenvedtem az 1950-es évek elnyomását, az újságok megjelentek tele hazug hírekkel, s most újra visszatérnek ezek az idők? Pest megye ellenzéki lapja tűnjön el, mert hogy mernek magyar újságírók és írók rámutatni a jelenlegi kormány és más „szakértők” baklövéseire, ellentmondásaira, kapkodásaira? Erőszakkal el lehet hallgattatni embereket, de ettől nem fog javulni az ország gazdasági helyzete, különösen nem a nemzetközi megítélése, amely napról napra rosszabb. Ez az újság bátran megírta, az önkormányzati választásokon hogyan alakult az erédmény. Vegyék elő a koalíciós pártok vezetői a tollat, s számolják már ki, menynyivel csökkent 1994 májusához képest támogatásuk. Hogy ez irritálja, magyarul zavarja őket? Engem és családomat pedig az aggaszt, hogy veszélybe került a legkedvesebb újságom megjelenése. Én több millió honfitársammal együtt soha nem leszek Magyarország „legkedveltebb” napilapjának az olvasója! Mindent el kell követni, hogy a Pest Megyei Hírlap ne szűnjön meg! Kárteszi Istvánná Cegléd Megkapták-e? Tisztelt Szerkesztőség! December 19-én két telexet adtunk fel sok-sok aláírással — tiltakozva a lap beszüntetése ellen. Az egyiket le is közölték az újságban Bacsó Ferencné aláírással — a másikat nem. Ez az én nevemmel ment volna. Ne értsenek félre, nem az bosszant minket, hogy nem jelent meg, hanem az, hogy a posta talán csak felvette érte a 160 forintot, de lehet, hogy nem küldte el önökhöz... Értesítsenek, hogy megkapták-e mindkét faxot. Melkó Mártonná Debrecen A szép és megerősített Szandoirúr városkába értünk: dombján vár áll, és számos kolostorral és templommal is büszkélkedik; az idő tájt német katonák vigyázták, akik a Visztula- parton a külvárosban aggasztóan lődörögtek boroshordóink körül. A vár parancsnokánál eleget tettünk megbízásunknak, majd Za- wichost városa felé vettük utunkat, mellyel átellenben formára a tokajira emlékeztető romos vár látható. A dombon épült városból lejött a hajókhoz egy tréfás kedvű szerzetes, s mókái jutalmául néhány garassal ajándékoztuk meg, azt a másikat viszont, aki mindenáron misebomak való bort akart kicsikarni tőlünk, nagy mérgére üres kézzel eresztettük el. Fergeteges zivatar szakadt itt a nyakunkba, de szerencsénkre az a kis házacska, melyet alkalmatos lécekből összeállítva, és cseréppel fedve a hajónkra építettek, megvédett bennünket. (Folytatjuk) Salétromfőzés a három városban A „három város” — Nagykőrös, Cegléd és Kecskemét — földje „a salétromot sem nélkülözi”— írja No- vák László a városokról szóló könyvében. A kétségtelen kár mellett a török hódoltság korában hasznot jelentett a föld e tulajdonsága a „három város”-nak. A salétrom a lőpor gyártásához nélkülözhetetlen, ezért aló. század végétől arra kötelezte a településeket a török, hogy nagy mennyiségben szállítson Budára. Némi védettséget és kiváltságokat jelentett ez a nehéz időkben. Novák Lászlótól tudjuk, hogyan készítették a salétromsót. A salétromos földet felásták, és külön erre a célra szolgáló épületben, a „salé(- romfőzo házban” üstökben kifőzték a földből a salétromsót. Meglehetősen nagy mennyiséget állítottak elő. Nagykőrösön 1636-ban 2,2 tonnát, 1645-ben 2,3 tonnát. Zsákokba csomagolták az így előállított salétromsót és szekereken Budára vitték, 1638-ban Mehmet pasa levélben utasította Nagykőröst és Ceglédet, hogy „ennekutána Császár számára semmit ne munkálkodjanak egyebei, hanem a hatalmas Császár számára a Salétromot éjjel és nappal munkálkodjanak.” Egy alkalommal maga a szultán utasította Kőrös népét a salétromfőzésre, E foglalkozás a török háborúk után veszített jelentőségéből, de még a 19. század elején és űzték a salétromfőzést — írja Novák László. Rendszerint vándorló mesterek ásták fel a földet és főzték ki belőle a salétromot. Pogány György
