Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-11 / 9. szám
| IftTi | PE ST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1995. JANUÁR II., SZERDA 7 Mássá nevelők Funar polgármester újabb fondorlatai Örömmel hallottam a szombat esti Tv-Híradóban, hogy újabb felsőoktatási intézménnyel lett gazdagabb művelődésre ugyancsak rászoruló kis hazánk. A Soros György által alapított és prágai székhelyű Középeurópai Egyetem ezentúl hivatalosan is megkapta a működési engedélyt, amelyet Fodor Gábor művelődési és közoktatási miniszter adott át az egyetem képviselőinek. Ami viszont már nem ad okot az örömre az, hogy a Tv-Híradó azzal a felkiáltással konferálta be a hírt, hogy „Magyarország első magánegyeteme” részesült eme kitüntető engedély odaítélésében. Jómagam ugyan már megszoktam a Híradó csúsztatásait, de ez a félretájékoztatás nekem is megemelte a vérnyomásomat. Mielőtt azonban rátérnénk arra, vajon hol is van a kutya elásva, lássuk tisztán a fogalmak jelentését. Először is: mi a magánegyetem? Ami nem állami kezelésben van. Tehát olyan felsőoktatási intézmény, amelynek fenntartását nem az állam, hanem valamely magánszemély (például Soros úr), vagy alapítvány, vagy egyház végzi. Mindezzel nem akarom cáfolni a Híradó kitételét, hogy a Közép-európai Egyetem magánintézmény, csupán jó lenne, ha a hírszerkesztők — nem is beszélve a miniszter úrról — egy kicsit körülnéznének a felsőoktatás területén. Ha ezt megtennék (tették), akkor észre kellett (volna) venniük, hogy Magyarországon már két másik felsőoktatási intézmény is magánkézben van, mégpedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem. Sőt, ha egy figyelmesebb pillantást vetettek volna a két egyetemre, azt is észrevehették volna, hogy az előbbi, tehát a Pázmány most a harmadik évfolyamát indította a múlt évben, tehát az egyetem 1992-ben indult újra. A református egyetem esetében csak egy év az eltérés a katolikus egyetemhez képest, de még mindig két évvel megelőzi a Soros úr féle állítólagos „első” magánegyetemet. Másodszor: mi az az egyetem? A törvény meghatározása szerint az nevezhető egyetemnek, amely intézményben három fázisú képzést kapnak a hallgatók: alap-, szak- és továbbképzést. A Híradó szerint a Közép-európai Egyetemen csak posztgraduális képzés (másoddiplomás) működik,, amely a törvény értelmezéseit figyelembe véve csak a továbbképzés kitételének felel meg. Egyszerűen iTem fér a fejembe, hogy kerülhette el még a miniszter figyelmét is ez az aprócska kitétele a törvénynek. De úgy látszik, ez most nem számított, Fodor Gábor és Soros György kedélyes csevegését nem zavarhatják holmi apró csúsztatások, a fő az, hogy az engedély és a kölcsönös mosoly megvan. A miniszteri mosoly azonban nem jár ki minden jött-ment halandó egyetemnek, így például szeptember 22-én sem járt ki a Pázmánynak Piliscsabán, ahol elég nagy nyilvánosság előtt felavatták Magyarország első egyetemi campu- sát (egyetemi „faluját”). A hivatalos meghívottak között voltak a kormány tagjai, így természetesen Fodor Gábor is, de talán mondani sem kell, hogy a miniszter úrnak sürgős elfoglaltsága adódott és nem tudott jelen lenni a megnyitón. Pedig voltak ott még illusztris vendégek, mint Habsburg Ottó és még sokan mások. így állhatott elő az a helyzet, hogy Lob- kowitz professzor, a Katolikus Egyetemek Nemzetközi Szervezetének elnök-rektora megkérdezte a melléje állított egyetemi tolmácshallgatót, hogy kit üdvözölhet a kormány részéről a megjelentek között, azt kellett válaszolnom, hogy senkit. Tanácstalanságomban azt javasoltam a rektornak, hogy köszöntse Mádl Ferencet, a volt kormány miniszterét, hiszen az ő nevéhez fűződik az egyetemi létesítmény felépítése. Láttam a megdöbbenést az arcán, de csak a vállamat vonva szégyenkedhettem: a magyar kormányt a művelődési tárca egyik helyettes államtitkára képviselte. Végül is igaz, hogy Fodor Gábort nem tanította Seregély István egri érsek, és ösztöndíjat sem kapott Habsburg Ottótól, azért mégis egy egyetem megnyitásán voltunk. Ráadásul egy olyan egyetemén, amelyet nem most alapítottak. Ez azonban már a múlté. Annál fontosabb viszont az, amit Soros György mondott a tv-ben, miszerint ők elitképzést szeretnének végezni a Közép-európai Egyetemen. Tulajdonképpen ennek is örülnöm kellene, ha nem lenne az „elitképzés” szónak keserű mellékíze. Tudvalevő, hogy az SZDSZ, amelynek Fodor Gábor is tagja, kézzel-láb- bal hadakozott az egyházi iskolák ellen, mondván, nem engedhető meg az iskolákban az elit képzése. Egyébként is az elit szó eléggé rosszul cseng itt mi- nálunk: elit volt az SS, az ÁVH, elit „osztály” volt a kommunista és most elit Soros is. Neki természetesen szabad elitnek lennie, főleg, ha ez az elitség abban merül ki, hogy a másságra nevel. Ezt pedig nem értem. Ha valami más, az lényegétől fogva más, nem az idő során felvett tulajdonságok alapján. Vajon Soros úr mit akar? Átnevelni? Elnevelni? Netán mássá nevelni? Weinwurm Bence Etnikai tisztogatás Kolozsvárott? N yomban azután, hogy Gheor- ghe Funar Kolozsvár polgár- mestere lett — s ennek immár kevés híján három esztendeje —, elkezdte épeszű ember számára elképzelhetetlen, fondorlatos, eszelős támadásait a kolozsvári, az erdélyi,/ sőt, az egész magyarság ellen. így került sor, többek között, a magyar nyelvű cégtáblák, falragaszok elleni támadásaira, a magyar iskolák elleni piszkolódásaira, a kegyeletsértő tábla elhelyezésére a Mátyás-szoborra, a magyar zászló és himnusz betiltását követelő kirohanásaira, az egész magyarságot sértő —„vad, kegyetlen, barbár” — kijelentéseire, alaptalan vádaskodások, rágalmazások alapján az RMDSZ betiltásának ismételt követelésére, a főtéri ásatások ürügyén a Mátyás király-szobor eltüntetésére irányuló tervére stb. Szerencsére sötét elképzeléseiből nem mindent sikerült megvalósítania. Sikertelenségei azonban nem szegik kedvét, „serény” fantáziája újabb és újabb fondorlatokat ötöl ki. Valamikor a hetvenes évek elején egy budapesti barátom úgy vélte, hogy minálunk Erdélyben léteznie keíl egy agytrösztnek, amely éjt nappallá téve lázasan azon mesterkedik, hogyan babráljanak ki velünk ma jobban, mint tegnap, holnap még jobban, mint ma. Az eszelős sátánfaj zatnak nevezett zsarnok diktátor kinyiffantása után a nagy boszorkánykonyha tevékenysége alaposan csökkent. Helyette a „nagy nemzeti vezért” ma is hazafinak minősítő kolozsvári polgármester állította fel egy kisebb méretű, de hatóanyagait tekintve meglehetősen veszélyes kifőzdét (pártja 1994 nyarától a kormány tagja). Miután az „idegen államok zászlaját és himnuszát” tiltó BTK-mó- dosító tervezet — Gheorghe Funar egyik kedvenc ötlete — a törvény- hozásban december elején nem kapta meg a szükséges támogatást, azzal hozakodott elő, hogy „a romániai magyarok jelentős meny- nyiségű (titkos) fegyverrel rendelkeznek, amit az utóbbi években csempésztek be az országba”. Ezért fel kell gyorsítani a fegyverviselési és -elkobzási törvény kidolgozását. Ugyanakkor meg kell akadályozni, hogy külföldön bármilyen szakcsoportban magyar törvényhozó képviselje Romániát, amíg „ez nem tesz hűségesküt”, miután az RMDSZ-képviselők bezzeg ezt Budapesten már megtették. Továbbá „fel kell hívni az európai és a világ közvéleményét arra, hogy az RMDSZ az egész térség biztonságát és békéjét fenyegeti” — persze Funar szerint. De van egy másik kedvenc témája is. Elővett egy 1973-ban, atyamestere uralkodása idején hozott „törvényt”, amely szerint az állami lakások bérlői személyenként 10 négyzetméter lakterülettel rendelkezhetnek. Akinek ennél több van, annak lakásába más bérlő is elhelyezhető vagy ha a bérlőnek ez nem felel meg, akkor lakást cserélhet. A polgármesteri hivatal már 1992 nyarán közölt egy jegyzéket azokról, akiknek a személyenként „megengedett” 10 négyzetméternél nagyobb lakterületük van. Akkor még több román név is feltűnt ezek között. Közbejött „számos teendője” miatt a polgár- mester ezt nem folytatta. Néhány hónapja — miután az ingatlankezelő vállalat megszűnt s az államosított lakásállomány a polgármesteri hivatal „kezelésébe” került — újból elővette a kérdést. Arra való hivatkozással, hogy miközben egyesek, elsősorban fiatalok, nagycsaládosok lakásra várnak vagy kis, kültelki lakónegyedek lakásába vannak bezsúfolódva, mások, a Horthy- meg a kommunista rendszer idején élvezett kiváltságukkal személyenként 40-50, sőt 100 négyzetméteres belvárosi lakást „szereztek”, fenyegető hangú nyilatkozatban jelentette ki, hogy a kérdést — a „törvény” alapján — rendezni kell. Hivatala ismét közölni kezdte a nagy lakásban „dúskálók” névsorát, az illetőket pedig levélben szólította fel, hogy azonnal jelentkezzenek. Ellenkező esetben beperelik és kilakoltatják őket. A városi tanács ellenzéki képviselői — köztük az RMDSZ-íaná- csosok — tiltakoztak. A tanácsban és a sajtóban egyaránt kifejtették, hogy ez az eljárás törvénytelen, mert (1.) a törvény — bár még érvényben van —, ütközik az alkotmánynak azzal a cikkelyével, amelyik nyugodt, sérthetetlen otthont biztosít minden állampolgárnak; (2.) ezt a „törvényt” a zsarnokság legsötétebb éveiben sem alkalmazták, hogyan lehetne szó erről most, a jogállam viszonyai között?; (3.) a parlament által hozott törvény értelmében minden lakónak még öt évig meghosszabbították a bérleti szerződése érvényességét; (4.) a parlament most vitatja azt a törvénytervezetet, amelyik az államosított lakások kérdését rendezi, vagyis azt, hogy a jelenlegi bérlők megvásárolhassák a lakást, amelyikben laknak; (5.) minthogy az eddig közzétett nevek döntő többsége (163-ból 150) magyar, nyilvánvaló, hogy a polgármester ismét a magyarságon akar ütni. Az egész hercehurca lényegében tehát etnikai tisztogatás akar lenni, így akarják a Belvárosból a még ott lakó magyarokat eltávolítani. Funar kijelentései alapján („azok a magyarok, akiknek nem tetszik itt, menjenek el”). Az eljárás mélységesen embertelen is, hiszen eísősorban idős, nem egy esetben egyedül álló személyről van szó, aki évtizedek óta az illető lakásban él. Számukra már az esetleges költözés vagy kilakoltatás gondolata is végzetes lehet. Olyanok is vannak, akik eredetileg az illető ingatlan tulajdonosai voltak. M indezek után a polgármester képmutatóan kijelentette, hogy ő nem magyarellenes, ő csak „jót akar” nekik, december végén pedig azt, hogy az ünnepekre való tekintettel felfüggeszti a névsor közlését, mert, úgymond, békességet akar, a kérdést pedig amúgy is a törvény alapján fogják rendezni. Időközben a szenátus meg is szavazta a törvényt, amely szerint a jelenlegi bérlők megvásárolhatják a lakást, amelyikben laknak, a volt háztulajdonos pedig — vagy örököse — kártérítést kap. Ezt még a parlamentnek is el kell fogadnia. \sztalos Lajos (Kolozsvár) Csempészgető A zt mondják: amióta őrzött határok vannak, azóta csempésznek az emberek. Most már bevallhatom, hogy a kommunista kurzus idején nem egyszer megszegtem a Magyar Nép- köztársaság vámtörvényeit, de szerencsém volt, a vámőr elvtársak sosem vették észre. Pedig nem akármit csempésztem be Nyugatról a szocializmust építő országba. No, nem fegyvert vagy kábítószert. Könyveket. A rendszer aláásását, sőt megdöntését előmozdító könyveket. S ezeket nemcsak elolvastam, de még másokkal is elolvastattam. Kik voltak ezek a veszélyes szerzők? Például — Bibó István, Nagy Imre és Szabó Zoltán (a harmincas évek jeles falukutatója). v Nem furcsa, hogy ezeket a szerzőket csak lopva lehetett behozni abba az országba, mely fennen hirdette magáról, hogy az ő politikai rendszere, a szocializmus, a legdemokratikusabb rendszer a világon? Másról sem hallottunk, mint a dolgozók szabadságáról. De Bibót, Nagy Imrét vagy Szabó Zoltánt nem volt szabad olvasni. A pizsamámba csavarva tudtam csak becsempészni e veszélyes szerzők műveit. Dobogott a szívem, amíg a kiválasztott csomagomban turkáltak, hiszen ha megtalálják, nemcsak elkobozzák a tiltott könyveket, de még meg is büntetnek. Persze ne tessék valami nagyarányú tevékenységre gondolni: alkalmanként csupán egykét könyvről volt szó. A jelek szerint ügyes (vagy szerencsés) csempész voltam annak idején. De az, amit a televízió híradójából tudtam meg a minap, az bámulatba ejtett. Kiderült, hogy nagy mennyiségű gázolajat csempésznek be az országba, s amint egy fővámos mondta: egy-egy tételen milliókat keresnek az érdekeltek. Tehát nem néhány liter motalkóról van szó, amit — mármint az üveget vagy a kis kannát — pizsamába csavarva be lehet csempészni akár vonaton is. De nem is tíz-húsz literes tételről, amit a zöld határon keresztül be lehet hozni. Itt tartálykocsikról van szó! Nem vagyok e téren szakember, de ahogy a beszélgetést hallgattam, nekem rögtön eszembe jutott, hogy meg kellene kérdezni a vámos tisztet, hogyan lehet egy több tonnás tartálykocsit vámolás nélkül átvezetni a határsorompón. A bokrok alatt nem tud átkúszni egy túlsúlyos teherautó! Annak sima és jól megalapozott út kell. Ilyen utat csak szakember, jelen esetben vámos szakember építhet ki a csempészek számára. Erre — ki tudja, miért — nem kérdezett rá a közszolgálati riporter. Pedig azt még egy civil is tudja, hogy ilyen nagy mennyiségű olajat csak — nem is egy — vámos közreműködésével lehet vámmentesen behozni. Nem kellene ezeket a vámosokat megkeresni? Török Bálint
