Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-02 / 1. szám

J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1995. JANUÁR 2.. HÉTFŐ 13 Vannak még igazi ünnepek Tisztelt Szerkesztő­ség! • Mint minden al- kálómmal, most is nagy örömet okozott a Pest Megyei Hírlap ünne­pi száma. Köszönet érte — és itt nem akarok neve­ket kiragadni — a lap szer­kesztőinek, de legfőkép­pen íróinak. Egyetlen egyet azért emelek ki, hogy egy általá­nosítást megcáfoljak. Szuhay Balázs írta, Tol- nay Klári emlékezésére hi­vatkozva: „...Régen, az én gyermekkoromban azért ez másképpen volt, fölolvasta apa a Bibliából valamelyik részt, mi gyere­kek betanultunk szép dalo­kat, és énekeltünk, imád­koztunk a fa alatt. Hát hol van ez már? Most már tel­jesen ez az ajándékozási téboly maradt csak...” Kedves Művész Úr (Művésznő)! Vannak kivé­telek, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan vagyunk, akik Krisztus születését úgy köszöntik, ahogy a mi családunk. Az ajándékozás örömét, mint minden évben, unoká­im ünnepi műsora előzte meg. Ez évben Jézus Krisztus születésének tör­ténetét olvasták fel Máté evangéliumából és Esaiás könyvéből. Az Ige felolva­sása alatt halk zenét szol­gáltattak Liszt Ferenc és Szokolay Sándor művei­ből. Furulyán, majd ének­léssel előadták az Urunk Isten, siess... kezdetű éne­ket. A közel egyórás mű­sorban karácsonyi népdalo­kat és Schubert-műveket zongoráztak. Az Itt álok já­szolod felett... és a Dicső­ség mennyben az Isten­nek... kezdetű éneket már együtt énekeltük mindnyá­jan. Az ünneplés hangulatát egyszerűen nem lehet leír­ni... Meghatódva törölget- tük könnyeinket. Elnézést kérek szemé­lyes élményünk közlésé­ért, de mint fent említet­tem, vannak még ilyen ün­neplések. Mészáros Károlyné Vác A bűnösöket üldözzék! a\ Családommal együtt felháborodá- öWjI sunkat és tiltakozá­■ .... sunkat fejezzük ki az ért, amiért dr. Eigner Jó­zsef bíró ellen a sajtó, a tv és a rádió szégyenletes kampányt folytat és lemon­dásra szólítják fel! A köz- szolgálati televízió és rádió szíveskedjék a bűnösök megbélyegzésében jeles­kedni, nem pedig a bűnül­dözőt üldözni. Felszólítom a rádió „nagy” dokumentá- torát, Borenich Pétert — aki eléggé el nem ítélhető- en Eigner bíró múltjában kotorászik —, dokumentál­ja már azoknak az AVH- soknak a viselt dolgait is, akik annak idején valóság­gal „beverték” a téeszekbe a parasztokat. Például az én sógoromat is Zalában: mint aranykalászos paraszt- gazdát, 10 holdja lévén, ku- lákriak nyilvánították. Ő megpróbált ellenállni a be­szervezéskor, s ezért pat­kós csizmával agyontapos­ták a veséjét, máját és más belső szerveit. Sérüléseibe aztán bele is halt szegény. Ez csak egyetlen példa, de mennyi dolga lenne még Borenich úrnak ezenkívül is. Az igazságtételi tör­vényt nem hajtották végre, pedig ennek elmulasztása még sok problémát okoz­hat. Egy jogállamban az első és legfontosabb, hogy a bű­nösök elnyerjék méltó bün­tetésüket. Mi tisztesség­ben, becsületben, munká­ban megöregedtünk — bele is őszültünk —, és idá­ig úgy tudtuk, hogy a bűnö­söket üldözni kell, nem pe­dig megvédeni! Különben is, szégyellje magát az az országgyűlési képviselő, aki tudván tudja, hogy 1994, július l-ével életbe lép azt átvilágítási törvény és ennek ellenére — sze­mérmetlenül! — indul a parlamenti választáson. Ez volna a jogállamiság? így indulunk Európába? így csak a Balkánra lehet eljut­ni, uraim. Ez a szegény, megtévesztett magyar nép — véleményemmel nem vagyok egyedül — elvárja, hogy az említett törvényt sürgősen hajtsák végre! A napokban hallottam, hogy Horn Gyulának nincs kifogása az ellen, hogy Göncz Árpádot újraválasz- szák köztársasági elnök­nek. Nekem viszont súlyos kifogásaim vannak ez el­len. Göncz Árpád nem tu­dott felülemelkedni pártjá­nak érdekein. Bábként rán­gatják mint politikust, nem képviseli az állampolgárok érdekeit, és ezzel a véle­ménnyel nem vagyok egye­dül. Ne válasszák meg új­ra, mert eljátszotta a hite­lét! Mint magyar állampol­gár, követelem egy hiteles, rátermett köztársasági el­nök megválasztását. Olyat, akinek a népszerűségét nem a sajtó sulykolja na­ponta az állampolgárok tu­datába, hanem akit az egy­HISTÓRIA szerű emberekhez való igaz, emberi ragaszkodás avat valóban népszerűvé. Göncz Árpád számos eset­ben nem teljesítette köte­lességét, nem írta alá az eléje terjesztett okmányo­kat és minden megnyilatko­zásával állandóan kereszt­be tett néhai miniszterelnö­künknek. A hírek szerint köztársa­sági elnökünk, a közeljövő­ben terjeszti be az úgyneve­zett „kisebbségvédelmi” törvényt, amely — ha meg­gondolom — nagy ve­szélyt rejt magában a ma­gyar többségre nézve. Uraim, önökön, akik ma hatalmon vannak, látszik, hogy a kormányzást nem szolgálatnak tekintik, mint ahogy néhai miniszterelnö­künk. De a hatalommal ne­hogy úgy járjanak, mint az a hadifogságból, négyévi koplalás, kínlódás után ha­zatért fogoly, aki rögtön hazaérkezése után gyorsan jóllakott és ebbe pusztult bele a szerencsétlen... Csányi Gyuláné Budapest Az időtálló tonett (I.) Jogot szerzett a hajlított bútorok gyártására Michael Thonet, a csodála­tos teremtőképességű aszta­los 175 évvel ezelőtt, 1819-ben alapította műhe­lyét. Termékei később szé­les körben elterjedtek, sok­milliós számban kerültek le­gyártásra. Életútjának fel­idézése azért is fontos lehet számunkra, mert tevékeny­ségének súlypontja •— mely­nek eredménye az emberi­ség közös kultúrkincsévé vált — Közép-Kelet-Euró- pába esett. A boppardi korszak A Rajna menti Boppard- ban, ahol Michael Thonet 1796-ban született, 1794- ben francia megszállás alá került. Franciaországban a nagy forradalom hatására el­törölték a céhrendszert, és a napóleoni uralom alatt a Rajna-vidéken is törvénybe iktatták megszüntetését. Az új gazdasági elveket 1810-ben Poroszország is elfogadta, így miután 1815-ben a Rajna-vidéknek ez a része Poroszországhoz került, a többi német állam­tól eltérően itt megvalósult az iparszabadság. A koráb­ban fennálló céhes kötöttsé­gek, ha nem is szűntek meg teljesen, már nem hatottak meghatározó módon Tho­net korai, kezdő kézműves életére. A szülővárosban megnyitott műhely egysze­mélyes bútor és épületaszta­los műhely volt. Thonet ne­vét az itt készült termékek kiváló minősége a Rajna-vi­déken csakhamar ismertté tette. Dolgozott privát há­zak, vendéglők, fogadók számára. Jellegzetesek vol­Michael Thonet tak az általa vékony faleme­zek összeragasztásával és hajlításával készített ívelt ágyvégek és éjjeli szekrény­palástok. Közben módszere­sen kereste az új megoldáso­kat. 1830-ban elkezdett kí­sérletei során a fűmért azo­nos szélességű csíkokra vág­ta, egymásra fektetve folyé­kony enyvben főzte, majd sablonban hajlította és hagy­ta száradni. Ez alatt a fe­szültség megszűnt a fában, a bútoralkatrész formája tar­tós marádt. Ezzel, az akkor már húsz főt foglalkoztató üzemében kikísérletezett el­járással a divatos hajlított formákat Thonet olcsóbban tudta előállítani, mint a ve- télytársak. A bútor fejlődés- története szempontjából lé­nyeges, hogy Thonetnek ezek a fumércsíkokból ösz- szeragasztott korai bútorai nemcsak formailag, hanem szerkezetileg is figyelemre méltóak voltak. A háttámla és lábazati kötőelemeket úgy alakította ki, hogy az azonos rendeltetésű szerke­zeti elemek formailag elté­rő elemekkel cserélhetőek legyenek. Ennek a variáci­ós lehetőségnek a megte­remtésével, műhelyében egyszerű eszközökkel létre hozta a több változatban ké­szíthető sorozatbútor-prog- ram alapjait is. A kezdeti eredmények­kel azonban Thonet nem volt elégedett. Mivel a ra­gasztásos eljárás csak egész­ségtelen, nedves körülmé­nyek között volt végezhető, ugyanakkor korlátozott haj­lítási lehetőségeket biztosí­tott, elkezdte a tömörfa haj­lítási kísérleteit. Az eddig elért eredmények jogi vé­dettsége végett 1840-ben be­adta kérelmét a Porosz Ta­lálmányi Hivatalhoz. Ott azonban találmányát nem tartották kellően újszerű­nek, ezért elutasították. Csak miután szponzora, egy van Meerten nevű üzlet­ember 1841. június 5-én to­vábbította kérvényét Párizs­14-es szék, az olcsó tömeg­áru ba, a Prefecture de la Cei- ne-nél kapott 1841. novem­ber 16-án szabadalmat 15 évre Franciaországban, majd ezt követően Angliá­ban és Belgiumban. Mérföldkő' az 1841-es koblenzi kiállítás 1841-ben a rajnai tarto­mány fővárosában Koblenz- ben rendezett kiállításon le­hetőség nyílott Thonet szá­mára hajlított bútorainak be­mutatására. A kiállítással egy időben a Koblenz mel­letti johannisbergi birtokán tartózkodott Metternich her­ceg, aki megtekintette a szü­lővárosában rendezett kiállí­tást is. Itt figyelt fel Thonet bútoraira, akit még aznap a kastélyba rendelt, hogy a ta­lálmány hasznosításáról részletes megbeszélést foly­tathassanak. Thonet vitt ma­gával széket, ülőkét, fakere­ket és különböző hajlított fá­ból készített tárgyakat. A herceg elismeréssel adózott a látottaknak. Arra ösztö­nözte a fiatal mestert, hogy költözzön Bécsbe, beajánlja az udvarnál. Ha Boppard- ban marad, szegény ember lesz mindig. Az utazást is biztosítaná számára, Frank­furttól Bécsig lovasfutárral. Thonet 1842 tavaszán mintakollekciójával el is in­dult Bécsbe. A kancellár szí­vélyesen fogadta, s maga magyarázta el környezeté­nek az újfajta bútorok előál­lításának módját. A mintá­kat ezután nem kisebb nagy­ságnak, mint I. Ferdinánd császárnak is bemutatták, aki a korszakalkotó talál­mányt szintén lelkesülten fogadta. 1842. július 16-án Thonet a Bécsi Császári Ud­vari Kamarától megkapta a jogot a hajlított bútorok gyártására, s ősszel ötgyer­mekes családja is utána köl­tözött. A történet alapján a karri­er meseszerűen indult, és Thonetet gyakran nevezték a szerencse fiának. Valójá­ban a császári pártfogoltság ellenére sem következtek számára könnyű évek. A Bécsben ekkor még érvény­ben lévő céhes kötöttségek és a boppardi létfenntartási nehézségek között választ­va döntött úgy, hogy Bécs­ben marad, és újrakezdi üz­leti életét. Mivel ekkor még nem volt anyagilag tehetős, mindenekelőtt találnia kel­lett valakit, aki hajlított fá­ból akar bútort készíteni. Először Franz List alkal­mazta Thonetet, akinek je­lentős üzeme és üzlete volt a Máriahilfer Strassén. Bár nála Thonet olcsó hajlított székeket készített, számára ez a lehetőség kezdetnek megfelelt. Franz Listnek azonban ekkor már előreha­ladott volt a kora, s mivel nincs utóda, az volt a szán­déka, hogy vállalkozását el­adja és visszavonul. (Folytatjuk) Németh Alajos A vármegye új területi beosztása A szabadságharcot követő években az abszolutista hatalom az ország közigazgatását többször módosí­totta. Ezeknek az intézkedéseknek egyik célja a vár­megyék politikai életének lehetetlenné tétele volt. Pest vármegye területét, közigazgatási határát is többször módosították. 1851. január 1-tól lépett élet­be az ún. provizórium időszaka, mely első alkalom­mal 1853-ig tartott. Pest vármegye területét két rész­re osztotta az új közigazgatási beosztás: Pest-Pilis megyére és Pest-Solt megyére. Az előbbi területe 94 négyzetmérföldre terjedt ki, lakóinak száma 342 900 volt, székhelye Pest városa lett. Nyolc járás­ra oszlott: a szentendreire, a budaörsire, a vácira, a gödöilőire, a pilisire, a dabasira, a ráckeveire és a nagykátaira. A megyefőnök Kapy Ede lett, Sáros me­gyéből érkezett földbirtokos. A járások élén „a kine­vezett és esküt tett főszolgabíró”ülit, munkáját az al- szolgabíró és díjnok segítette — olvasható Rádyné Rácz Katalin tanulmányában. A másik területi-köz­igazgatási egység, Pest-Solt megye székhelye Kecske­mét, területe 95 négyzetmérföld volt. lakéinak szá­ma 1850-ben 215 057 fő. Megyefőnök Keresztessy József, majd Horváth Mihály lett. Pest-Solt megye hét járásra — kecskeméti, ceglédi, nagykőrösi, solti, kalocsai, hajósi és kiskőrösi — oszlott, ezek élén itt is főszolgabíró állt. Pogány György > ________________________________________

Next

/
Oldalképek
Tartalom