Pest Megyi Hírlap, 1995. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-09 / 7. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP TILTAKOZÁSOK 1995. JANUÁR 9., HÉTFŐ 13 Mint a Pest Megyei Hírlap előfizetője, a családommal és házas gyermekeinkkel, felnőtt unokáinkkal együtt felháborodva tiltakozunk eme keresztény és magyar érdekeket képviselő lap törvénytelen betiltása ellen. Mihály Márton és családja Dunaharaszti Támogatjuk a lap fennmaradásáért folytatott küzdelmet. Eredményekben gazdag, sikeres új esztendőt kívánunk. Léé család Monor A MIÉP martonvásári szervezete nevében tiltakozunk a Pest Megyei Hírlap tervezett „szüneteltetése” ellen. Serák István, Kupó Lajos, dr. Simon Endre, Varga László, dr. Bogdán Emil Tisztelt Olvasótársak: Hölgyeim és Uraim! Mottó: ’„Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.” (Pál Rm. 12:21.) Az elmúlt napokban a táviratok özöne indult útjára a Pest Megyei Hírlap megmentéséért. Bár életvitelünkhöz képest valamennyien nehéz anyagi helyzetben vagyunk, mégis vállaltuk a távirat költségeit, mert mindannyian egyet éreztünk: helyzetünk még nehezebb lesz, ha erkölcsi és szellemi táplálék nélkül maradunk. Köszönet a Parázs Alapítványnak, hogy ez nem következett be. Ám naponta olvashatjuk a lapban: „Kérjük, segítsenek!” A Pest Megyei Hírlap szerkesztősége érettünk kiált! Irgalmas szamaritánusként miért ne segítenének? Akkor is — ismét leírom —, ha napról napra nehezedő terheket viselünk. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a táviratok feladói és aláírói képesek ezer forintot áldozni, megtakarítani, összekuporgatni... Ha csak ennyit küldünk valamennyien a Parázs Alapítvány számlájára, akkor jóval győzzük meg a gonoszt. Ne felejtsük el: a szeretetnek is gondját kell viselni! Dr. Sijó Név és cím a szerkesztőségben Tisztelt Szerkesztőség! Aki nyitott szemmel figyelte a közelmúlt hazai eseményeit, az tisztában volt vele, hogy a „nem csak nyelvében magyar”, utolsó nemzeti szellemű napilap elnémítása csak idő kérdése. Eljutottunk oda, ahol a puszta tiltakozás már nem segít. Itt csak a bátor kiállás lehetne példaértékű, mégpedig kivétel nélkül mindenki részéről, aki még szívén viseli a szülőföld sorsát. Ha a nemzeti oldal (a jelenlegi ellenzék) még arra sem képes, hogy — felismerve saját érdekeit — legalább az utolsó, még létező szellemi végvárat anyagi támogatással életben tartsa, akkor talán jogos a kérdés: valóban nemzeti elkötelezettségű-e az a magát kereszténynek, konzervatívnak feltüntető, összefogni nem tudó (vagy nem is akaró) prominens gyülekezet, vagy csak egy sokak által még mindig szentnek tartott eszmét meglovagló szélhámos társaság? A Pest Megyei Hírlap további sorsa erre a kérdésre is meg fogja adni a választ. A magam részéről ezúton szeretnék önöknek további erőt, egészséget és kitartást kívánni bátor kiállásukhoz, egy boldogabb magyar új esztendő reményében. Tisztelettel: Dobszay Károly grafikus, a PMH előfizetője Dortmund HISTÓRIA Értekezés a régi magyarok vallásáról (III.) / mindenható kegyelmét kérte Árpád a Valóban, a magyarok ma is istent mondanak, és ez mint láttuk, a tüzet jelentő ignis szóból származik, és ők — akárcsak a régi perzsák, ahogy Hyde, Cudworth, Wesseling és mások tanítják, a tüzet sohasem tekintették istennek, hanem csupán a mindenható és az égben lakozó Isten egyik jelképének. Éppígy a magyar néppel rokon avar nép vezére, a kagán, amikor maga és az' egész avar nép nevében esküt tett, Menandrosz szerint ilyen átkot mondott arra az esetre, ha a rómaiaknak adott esküjét megszegné: „kard pusztítsa el őt és az egész avar népet, ömöljék rájuk az ég és csapjon beléjük a tűzisten, aki az égben van” stb. Meglehetősen köny- nyű felismerni, hogy a magyarok is az égben lakó isten jelképének tartották a tüzet, és miként ez a kagán, a legfelső istenséget metoni- miával talán folyton tűznek nevezték, így később megmaradt az isten szó. Volt tehát a régi magyaroknak is istentanuk, éppúgy, miként a perzsáknak, és talán józanabb is volt, mint ahogy általában vélik. Sőt még ha el is fogadjuk azt a bárgyú kis mesét, amit a Magyar Krónika II. részében, a 3. fejezetben olvashatunk, Liudprand állítása azonban, mely szerint „a magyarok nem ismerik a mindenható Istent”, nemcsak hogy elfogadhatat* Ez téves állítás, mert a régi magyarok sohasem laktak a perzsák szomszédságában. lan, hanem még azt is, joggal feltehetjük, hogy Árpád magyarjainak volt valamiféle elképzelése a Szentháromságról is, bár ez elég zavaros lehetett. Idézzük a helyet: „Árpád pedig, övéivel együtt, megtöltvén szaruját [ivótülök] a Duna vizével, a magyarok sokasága előtt, ezen szarukehely fölött a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr ezt a földet örökre nekik hagyja. Befejezvén szavait, mindannyian felkiáltottak: Deus! Deus! Deus! (Isten! Isten! Isten!) — így háromszor kiáltották, és ezt a szokást a magyarok egészen a mai napig megőrizték.” Elias Schedius a De Giis Germanorum (A germánok isteneiről) című könyvében, Philipp Klüver pedig az Antiqua Germania (A régi Germánia) című művében igen nagy erőlködéssel igen nagy ostobaságot követtek el, ugyanis arról kívánták meggyőzni az olvasót, hogy a régi germánok, akiket pogány babonák tartottak sötétben, a Szentháromságban az egy örök igaz Istent tisztelték, különféle is- tennevek alatt. Nem kívánom példájukat követni, és hozzájuk hasonlóan a Szent- háromság misztériumát keresni a pogány magyarok szertartásaiban. Távol álljon tőlem e szándék! De azt hiszem, nem leszek kegyeletsértő, és nem fogok teljesen valószínűtlen dolgot állítani, ha azt mondom, hogy a magyaroknak pontosan olyan képzeteik voltak az Istenről, mint amilyeneket egykor a legfőbb istenségről a perzsák is lelkűkbe fogadtak. A régi magyarok ugyanis határszomszédok voltak a perzsákkal, és igen szoros kapcsolatban álltak egymással — amit könnyűszerrel bizonyíthatnék is, ha feladatom lenne*. Még az Isten nevet is — miként már láttuk — a perzsáktól kölcsönözték a magyarok, és a perzsákhoz teljesen hasonlóan az Istent tűz képében tisztelték. Sőt vallási szertartásaikat is perzsa módra hajtották végre éppúgy, mint a perzsák, lovakat öltek le áldozataik alkalmával, miként korábban már megfigyelhettük. A perzsák, Bamabé Brisson tanítása (De regno Persarum, A perzsák birodalmáról) és Ralph Cudworth szerint, magas hegyek tetején, szabad ég alatt mutattak be áldozatokat, márpedig a magyarok is ugyanezt tették, miként Anonymus 16. fejezetében áll. Vajon akad-e még más hasonlóság, ami a perzsák vallásából a régi magyarokhoz átkerülhetett? Ismert és igen elterjedt vélemény, hogy a perzsák az egyisten- ben valamiféle háromságot véltek felfedezni, ami igen hasonló volt a platóni háromsághoz. Ezt a kérdést az alábbi tudós férfiak kutatták: Coelius Rhodiginus az Antiquitatium Lectiones (Régiségtani előadások) című művében, Jacobus Thomasius a disszertációjában, címe: De Persarum Pla- tonicorumque trinitate (A perzsák és a platonikusok háromságáról) a História Sa- pientiae et Stultitiae (Bölcsesség és Ostobaság története) III. kötetében, Gerhard Johann Voss a De origine et progressu idolatriae (A bálványimádás eredetéről és fejlődéséről), Pierre Dániel Huet az Álnetanae questiones... (Aulnay-i kérdések...) című művében, de talán valamennyinél szorgalmasabb szerző Ralph Cudworth. Ha tehát igaz, amit a magyar történeti munkák a magyarok isteni segítségért folyamodó háromszoros Deus kiáltásáról mondanak, akkor az megítélésem szerint talán nem tévesen magyarázható a perzsa vallásból való magyar átvételnek. De ezt eldöntetlenül hagyom. Továbbá az a kérdés is felvethető, hogy a magyaroknak mielőtt a keresztény igazság fénye megvilágosította őket, voltak-e saját bálványképeik? Aligha hinném: ugyanis a régi forrásművekben ennek nem maradt fenn semmi bizonyítéka. így aztán el nem tudom képzelni, ugyan honnét szedték újabban egyesek azokat a magyar bálványokat, amelyeket tudomásom szerint egyetlen régi író sem említ. Ezekről ír Pápai-Páriz Ferenc Ars Heraldica (A címertan művészete) című művében: „A régi magyaroknál szokásban volt, hogy a házasság megkötésének jeléül a vőlegény valamelyik isten ezüstből készült képét ajándékozta kedvesének, hasonlóképpen tett a menyaszUi: A napokban hazalátogató ismerősömön keresztül eljuttatom anyagi támogatásomat is a Parázs Alapítvány címére. Az elmúlt év novemberében megalakult Magyar Közírók Nemzeti Közössége 1995. január 5-i budapesti nyílt ülésén kifejezte határozott tiltakozását a nemzeti értékeket képviselő sajtó ellen indított újabb támadások ellen. A több száz résztvevő mélységes felháborodásának adott hangot, hogy a kormány, az önkormányzatok, a szakmai, civil és közhasznú társadalmi szervezetek semmit sem tesznek a kisebbségbe szorult nemzeti szellemiségű sajtó fennmaradásáért. Szándékos tétlenséggel hagyják, hogy sorra kirekesszék a médiapiacról azokat a sajtóorgánumokat, amelyek a választási százalék- arány tükrében kisebbségi, de a magyar társadalom egészét tekintve sokmilliós olvasói igényt elégítenek ki. A Magyar Közírók Nemzeti Közössége ezért követeli, hogy az olyan lapok, mint (például) a Pest Megyei Hírlap, a határainkon kívüli magyarság tájékoztatását szolgáló Magyarok Világlapja, a térítésmentesen terjesztett Erdélyi Magyarság vagy a Keresztény Magyar Vetés a demokrácia esélyegyenlőségének szellemében részesüljenek — fennmaradásukat biztosító — támogatásban. A Magyar Közírók Nemzeti Közössége követeli, hogy a magyar közéletet befolyásoló intézmények hassanak oda, hogy a magyar nemzeti értékrend sajtótermékei és azok munkatársai ellen folyó kirekesztés gyakorlata megszűnhessen. Budapest, 1995. január 5. A Magyar Közírók Nemzeti Közössége elnöksége szony is, hogy magához kösse vőlegényét — a képeket aztán mindketten viselték, amíg csak éltek.” A régi magyarok ugyanezen szokásáról tudósít egy francia könyv szerzője, de állítását semmivel sem támasztotta alá: „Midőn ők (az ősmagyarok) összeházasodtak, a házastársi kötelék jele az volt, hogy a férj a leendő feleségnek egy ezüstbálványt küldött, mely valamely házi istent ábrázolt, és a feleség a férjének egy másik hasonló bálványt küldött.” Aligha fér kétség ahhoz, hogy ez Pierre Davity Description de l’Europa (Európa leírása) című, a maga idejében klasszikus tekintélyű munkájából való átvétel. Ott ugyanis ez áll: „Az ősmagyarok között az volt a szokás, hogy a férj a feleségnek ezüstbálványt küldött, mely egy házi istent ábrázolt, és a feleség egy másikat küldött a férjnek, a házastársi szerződés gyanánt.” (Folytatjuk) Cornides Dániel Kossuth Lajos házassága Kossuth Lajosnak még a házassága is a politikai érdeklődés középpontjába került. A menyasszony, Mesziényi Teréz katolikus volt, az érvényes törvények értelmében katolikus pap előtt lehetett az esküvőt megtartani. 1840-ben azonban a rozsnyói és a nagyváradi püspök körlevelet adott ki, miszerint a reverzális nélküli esküvőkön a plébános nem adhat egyházi áldást. Kossuth 1841. január 9-én tartotta házasságát, tanúi Pest vármegye táblabírái voltak, Fáy András, Ráday Gedeon, Szombathelyi Antal és Szentkirályi Móric. A négy tanú a vármegye januári kisgyűlésén bejelentette: a belvárosi plébános a vőlegény kérelme ellenére megtagadta mind a templombeli, mind a menyasszony házában való esketést, saját házában este végezte azt „áldás, imádság, de sőt keresztvevés nélkül, iinnepélyteien, egykedvű hanyagsággal” kijelentve, hogy „a házasság, mind pedig a születendő inagzatok törvényesnek tekintendők”. A vármegye egy 1647-es törvényre hivatkozva az alispán által felszólította Fleitinger plébános hibájának elismerésére. A pap azzal védekezett, hogy az áldást „egyházi fölöttes hatóságától nyert utasításhoz képest” tagadta meg. Az ügy innen vett igazán politikai fordulatot. Pest vármegye perbe idézte Fleitinger plébánost, de mert meggyőződött arról, hogy Kopácsy József esztergomi hercegprímás egyetért a két püspök körlevelével, „1842. június 8-án a herceprímást is vád alá helyezik”. Pest vármegye példáját követve az ország több megyéjében is perek indultak az áldást megtagadó papok ellen. Pogány György Levelek, faxok, táviratok lapunk fennmaradásáért
