Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-06 / 286. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 6., KEDD 13 Itt szerettem volna meghalni... (Egyik olvasónk küldte el szerkesztőségünkbe ezt a szomorú tanulságokkal szolgáló, egy bizonyos helyi vezető személyhez írt panaszos levelet. Maga a szerző is szerette volna, ha a levele — egy meghatározott lapban — megjelenik, ám sajnos ez ott nem kapott nyilvánosságot. Olvasónk kérésének eleget téve, szívesen közreadjuk a levelet. A szerk.) Tisztelt Uram! Dr. Korpolyi Ignác vagyok, az Egyesült Államokban egy jogi egyetem tanára voltam. Tizenöt éve nyugdíjas vagyok. 1956-ban hagytam el szeretett hazámat. Nem értettem egyet a kommunista rendszerrel, így osztályidegen lettem. Szüleim 20 évig éltek Vácbottyánban. Ez idő alatt születtem, 81 évvel ezelőtt. Születésem után közvetlenül anyámék, a jobb megélhetés reményében Budapestre költöztek. Régen vágytam már megnézni azt a falut, ahol születtem. 81 év után könnyes szemmel mentem végig (a kommunista rendszernek „köszönhetően”) a falun. Itt teleltem az egyik barátom nyaralójában két hétig. Semmi szál, emlék nem köt ehhez a faluhoz, csak születésem helye. Két hét elég volt arra, hogy megismerjem a falu népét, életét, örömét és fájdalmát. Megdöbbentő az a panaszáradat, amit itt az emberek elsírnak. Idézet egykét véleményből: „Nem elég, hogy az elmúlt átkozott rendszerben kifosztottak, most folytatódik tovább, pedig van vácbottyá- ni képviselőnk is. (...) Ezek sem különbek, mint az előbbiek. ”(...) „Úgy beszélnek az emberrel, mint a kutyával.” „A majdnem polgármester eladta a falu földjét az osztrákoknak.” „Azt vártuk ettől a vezetőnktől, hogy mellénk áll, hogy vállalkozhassunk, csinálhassuk üzleteinket, de rájöttünk, hogy egy rabló.” „Nézze meg, a saját házát kínai nagyfallal vette körül, a mitőlünk ellopott pénzekből.” (...) Megint ajöttmen- tek rabolnak, fosztogatnak.” „Olyan ez a falu, mint a tatárjárás vagy mint a törökvész után az ország.” Ezeket az elkeseredett hangokat hallva, a síró-zo- kogó, fájdalomtól és dühtől lihegő emberek panaszai után úgy döntöttem, felkeresem önt. Az irodában egy hölgyet köszöntöttem, de mielőtt elmondtam volna, hogy mit akarok, azt mondta: „menjen, nincs bejelentve, nincs itt senki.” Kilépve a folyosóra egy férfi azt mondta nekem: „Ha panaszkodni jött, jöjjön a jövő héten, akkor lesz itt a Führer.” Döbbenten hagytam ott a falu házát. Megértettem, hogy kik lakják a hivatalt. Kultúrálatlan, iskolázatlan emberek, akik illemet talán soha nem tanultak. Ezek rakják rá a rabszolgaláncot újra a nép nyakára, úgy, mint az elmúlt negyven évben?! Túl idős vagyok már ahhoz, hogy beleszóljak ebbe a szörnyű állapotba. Itt szerettem volna meghalni Vácbottyánban, de ezek után nem kívánok idejönni. Az egyházak képviselőitől sem kaptam biztatást. (...) Ezek után még kísérte- tiesebbnek tűnt az egész. A szomszéd nyaralónak is elmondtam tapasztalataimat. Beszélgetésünk végén azt ajánlotta, van itt egy fiatal refomátus pap, vele beszéljek. Felkerestem, tisztelettel fogadott, egy óráig beszélgettünk, aztán sietett tovább. Egy kicsit felsóhajtottam és megnyugodtam: végre van valaki, aki reálisan, őszintén beszél a falu életéről. Méltatta az elért eredményeket (gáz, telefon, iskola stb.). (...) Igazán nemes lélekre vallanak megHISTÓRIA Dec ebál kincse és Martinuzzi György barát halála (IV.) Kincskeresők a dák király egykori székhelyén Van azonban még egy további adat is, amely éppen arra utal, hogy Decebál és elődei évszázadokon át halmozták fel kincseiket. Az említett Traianus-oszlop domborművein a dák háborúkból vett események láthatók. Az oszlop testén spirálisan tekeredő ív egyik legfelső, azaz legutolsó képe mutatja a zsákmány megérkezését Rómába. Három teherhordó ló hátán átalvetőkben fém edények vannak, bizonyára a forrásban említett arany- és ezüstvázák, kely- hek, miegyebek. Ezekről éppen legutóbb kiderült, hogy nem a dák háborúk korának termékei, hanem a megelőző 400-500 év jellegzetes formái. Azt bizonyítják tehát, hogy a dák uralkodók legalább Kr. e. 450 óta rendszeresen gyűjtötték és raktárakban halmozták fel a nyers aranyat, ezüstöt, a pénzzé vert és edényekbe kalapáltatott nemesfémet. Sőt, mint az idézett Cassius Dio írta, mindenféle drága ruhákat és bizonyára még szabóollót nem látott szöveteket is. Mindez azt mutatja, hogy Traianus dák háborúinak végén az erdélyi arany termőhelyek óriási gazdagságának megfelelően nyugodtan lehetett óriási, tehát 1650 tonnányi az az arany is, amit Decebál elrejtett, és amit a rómaiak megtaláltak. Ennek ellenére a mindig joggal óvatos tudomány néhány képviselője ma úgy tartja, hogy célszerű a meny- nyiségeket tízzel osztani, és így Traianus birodalmi pénzkeringésébe csak 165 tonna arany és kétszer annyi, 330 tonna ezüst került be, még így sem csekély mennyiség, írásos források hiányában azonban az ügy további elemzésében csakis a földből gyakorta előkerülő régi kincsleletek segíthetnek. Kézai Simon és a Képes Krónika örökítette ránk a 11. század végefelé írt magyar ősgeszta sorait, melyek szerint 1002-ben Szent István király Erdélyt Magyar- országhoz csatolta. „Ezt az országot — melynek magyar neve Erdőelve — igen sok folyó öntözi, melyeknek fövenyében aranyat lelnek, és ennek a földnek aranya igen jó” (Geréb László fordítása). Ebből is látszik, hogy bizonyára az egész középkorban folyt az erdélyi arany termelése, bár kutatóink elsősorban a felvidéki bányák ebbeli hasznát hangsúlyozzák. Hihetetlen lenne azonban, hogy Európa két leggazdagabb aranytermő vidékén Nagy Lajos idejében az évi termelés csak 1500 kg, Mátyás alatt pedig 4000 kg lett volna. Hiszen akkoriban Afrika mellett éppen Magyarország volt Európa egyetlen igazi aranyszállítója, aminek következtében Firenzében a florenus „...jó minőségének a biztosítékát abban látták, ha az magyar ’ színarany’-ból volt verve”. A megoldás tehát valahol másutt van. I. Ferdinánd röviddel Fráter György meggyilkoltatása után, még 1552-ben sietve Erdélybe küldte Bornemissza Pál veszprémi püspököt és Georg Werner tanácsost, hogy ellenőrizzék az állami bevételeket. A kérdéseikre Haller Péter, a szebe- ni szászok vezetője, Fráter György ellenfele azt válaszolta, lehetetlen megmondani, hogy mennyi aranyat találnak, mosnak és termelnek Erdélyben egy évben, mert azt még fővesztés terhe mellett is mindenki titokban tartja. Az az arany persze, amiről a királyi szervek még csak nem is tudtak, azért bekerült az ország gazdasági vérkeringésébe. Ezért állítjuk azt, hogy a tényleges aranytermelés jóval nagyobb volt a statisztikákban kimutatható értékeknél. Igen jó példa erre az az eset, amelyet a nemrég elhunyt kiváló Entz Géza fedezett fel középkori oklevelekben. II. Ulászló király panaszt tett, hogy Báthori István vajda rátette a kezét azokra az aranypénzekre, amelyeket 1491-ben kincskeresők Szászsebes mellett egy régi és elhagyott város helyén találtak. A kincs bizonyára ókori eredetű volt. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy viaszba volt burkolva, márpedig tudjuk, hogy ez éppenséggel antik szokás volt. Egy ókori görög szerző ugyanis leírja, hogy egy révész rablókat szállított a tengeren, és egyik foglyuknál volt egy kis szurok. A révész az öreg foglyot a szurokkal együtt kiváltotta a fogságból, és akkor kiderült, hogy a szurokba arany volt elrejtve. Entz nyilatkozásai. Támogatja, hogy a falu ne váljon szét, csak a régi név visszaadásáért küzd. „Ez az őslakosok lelki megnyugvását jelentené” — mondta. Lehet, hogy ez volt utolsó látogatásom a szülőfalumban. Egy szürke hétköznapi ember köszön el attól a helytől, ahol meglátta a fényt, a napvilágot. (...) Dr. Korpolyi Ignác Dunakeszi, vagy Budakeszi? Tisztelt Szerkesztőség! A lap egyik novemberi számában bemutatták a képviselőjelölteket és a név alatt az egyiknél is, másiknál is Dunakeszi olvasható, de a szövegben Budakeszi van. Most, november 26-án a megyei listán (a 4. oldalon) ezt olvashattuk: „10 ezer lakos feletti: Csurka Endre Dunakeszi, 10 ezer lakos alatti: Tóth Márton Dunakeszi”. Mennyi Dunakeszi lakossága? Szerintem körülbelül 35 000. Akkor valamelyik adat hibás. November 28-án, a 8. oldalon Madarassy-művek Dunakeszin címmel megjelent írás szövegében, a hatodik sorban Budakeszi, míg az utolsó mondatban újra Dunakeszi szerepel. Solymosi László Dunakeszi * (Azt nem tudjuk, hogy vajon „a nyomda ördöge”, vagy más figyelmetlenség okozta a hibákat, de ennyi névcsere valóban nem menthető semmivel. Bocsánatot kérünk ezért az Olvasótól, s egyben ígérjük, a jövőben jobban odafigyelünk, hogy az ilyen bántó hibákat minél inkább kiszűrjük lapunkból. A megyei lista idézett második sorában a név után — természetesen — a település neve helyesen: Budakeszi. A szerk.) Géza nem zárta ki, hogy a Báthoriak ezt a kincset felhasználták a híres nyírbátori templom építéséhez is. Mivel Szászsebes mellett mindmáig nem ismerünk jelentősebb dák vagy római kőromokat, fennáll a lehetősége, hogy a kincskeresők a vizsgálat során (további kutatás reményében) titokban tartották az igazi lelőhelyet. így az talán nem is Szászsebes, hanem Szászváros közelében volt, azaz a dák királyi székhelyen, Szarmizegetúzá- ban. Amelyről tudjuk, hogy romjai között évszázadokon át mindig folyt — gyakran sikerrel — a kincskeresés a dák háborúk alatt itt-ott a várban is elrejtett aranyak után. 1803-ban és 1804-ben pedig hiteles adatok bizonyítják, hogy több ezer aranyérmét sikerült találni. Sőt, egy Péchi Mihály nevű hadmérnök vezetésével nagyszabású ásatások is folytak a várban, azzal a céllal, hogy a lelőhely környékén keressenek, kutassanak aranypénzek után, jó lesz majd a császárnak hadiköltségre Napóleon ellen. A nagy felfedezésre azonban mégsem kincskeresés, hanem a véletlen révén került sor. Wolfgangus Lazi- us, Ferdinánd császár orvosa és történésze írta le először 1550-ben megjelent könyvében, hogy nyolc évvel korábban, tehát 1542-ben vlach(oláh) halászok eveztek be csónakjukkal a Marosból a sebes folyású Sztrigy, azaz a Sarge- tia medrébe. ( Folytatjuk) Makkay János, a történettudomány doktora Megyei tiszti ülés Ferenc József és kormánya kísérlete 1861-ben az alkotmányosság részleges visszaállítására a nemzet következetes magatartása miatt meghiúsult; az uralkodó feloszlatta az országgyűlést, Pest vármegye szeptember végére tervezett közgyűlését megakadályozta: a megyeházát katonaság szállta meg. Az önkényuralom új korszaka kezdődött. Pest vármegye élére Kapy Ede személyében főispáni helytartót neveztek ki, helyettese Banyovszky Vince első alispán lett. Benyovszky alispán 1861. december 5-én felterjesztést készített a „megyei tiszti ülés”-r61 Kapy Ede számára. „Kivételes állapotunk a régi eljárást felfüggesztette, és ezáltal hivatali kötelességünk teljesítését is megnehezítette” — olvasható a beadványban. Hogy a folyó ügyekben döntés születhessen, „megyei tiszti ülés ” összehívását javasolta, illetve azt össze is hívta. Az ülés csak a vármegye köz- igazgatási kérdéseit tárgyalhatta meg, illetve feladatául szánta Benyovszky, hogy „a megyei kisgyűlé- sek, valamint a közgyűlés jogköréhez tartozott tárgyak elintézési módjára javaslatot” készítsen. Elnöke a fősipán helytartó, akadályoztatása esetén az első alispán helyettesíti. A vármegye újonnan felállított testületé kétségtelenül alkotmányellenes volt, de a megelőző korszak, a Bach-rendszer abszolutista és központosító politikájához képest a kiegyezés felé mutató lépés volt, mert a vármegye testületi szerepét — ha korlátozott mértékben is — visszaállította. Pogány György Lysimachus arany- és ezüstérmei
