Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-01 / 282. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. DECEMBER 1., CSÜTÖRTÖK Színházi rábeszélő (Evangélium Színház: Téli zsoltár) Van Budapest szívében, a Zrínyi utcában, a BM Duna Palotájában egy tündérien szép, csak ékszerdobozhoz ha­sonlítható színházterem. Ebben működik — szinte titok­ban — a Protestáns Közművelődési Egyesület égisze alatt az Evangélium Színház. A titkolózásnak egészen egyszeű, hétköznapi oka van: a lelkes és tehetséges kis társulat a templom egeréhez hasonló helyzetben van. Az anyagiakban nem dúskáló protestáns egyházaktól és a Nemzeti Alapítványtól kap támogatást, és ebből bizony nem futja a borsos árú reklámozásra. Ám csodák csodá­ja: hírük szájról szájra terjed, akik látták előadásaikat, jó véleményüket továbbadják, s a kis színház nézőterén csak mutatóban látunk egy-egy üres helyet. (Előadásaik­ról lapunk már többször is beszámolt. — A szerk.) A színház neve és a da­rab címe kissé félrevezető. A nézők nem holmi litániá­ra vagy bibliamagyarázatra gyülekeznek, nem prédiká­ciót vagy templomi áhítatot kapnak, hanem színházi elő­adást, igazi, nemes szórako­zást. Az elhallgattatott mű Kovách Aladár az erdé­lyi enciklopédista tudós pe­dagógus Apáczai Cseri Já­nos életét írta színpadra, Téli zsoltár címen. Ősbemu­tatója 1940 karácsonyán volt a Nemzeti Színházban. Aztán ötvennégy évig nem került a budapesti közönség elé. A szocialista kultúrpoli­tikának nem volt szüksége olyan színpadi hősökre és emberi példaképekre, mint amilyen Apáczai Cseri Já­nos alakja. És az elhallgatta­tásra okot adhatott a szerző, Kovách Aladár személye és sorsa is. Kovách — külső munkatársként — a Nemze­ti Színház dramaturgja, a ki­tűnő Németh Antal igazgató „szürke eminenciása” volt. Többek között ő dramatizál­ta 1939-ben (!) Tolsztoj „ Feltámadás ” című regé­nyét, és az ő fordításában játszották az ifjabb Dumas remekét, a „Kaméliás hölgy”-et. 1944-ben a németek be­vonulása után Németh An­tal lemondott, ekkor került Kovách Aladár a Nemzeti igazgatói székébe. Nem en­gedte, hogy a háború bele­szóljon műsortervébe — ha már a szereposztásnál nem szállhatott szembe a hata­lommal. Habár ezen a téren is megpróbált segíteni az ül­dözött művészeken. Emberi magatartására — és némi­képp naivságára — vall, hogy kísérletet tett kedvenc színésze, a Németh Antal ál­tal nyugdíjazott Rózsahegyi Kálmán rehabilitálására. De csak annyit’ tudott elérni, hogy Kálmán bácsi e nehéz időkben is tovább működtet­hette magánszíni-iskoláját. És amikor októberben a nyi­lasok átvették a hatalmat, Kovách azonnal felállt. Egy újság letépett szélére firkan- totta lemondását, és otthagy­ta igazgatói asztalán. Színműíró emigrációban A háború után rájött, számá­ra a honi színházi életben nincs hely... 1947-ben kül­földre menekült. Nyugaton szerkesztett magyar lapo­kat, egy ideig a Szabad Éu­rópa Rádió munkatársa volt. Egy újabb színdarab­ját is Németországban mu­tatták be 1971-ben. Bécs- ben hunyt el 1979-ben. Jel­legzetes, huszadik századi magyar sors... Mint ahogy színművének főhőse is igazi magyar sor­sot élt meg, mégha három évszázaddal korábban is. Apáczai Cseri János (ki­nek nevének második tagját többnyire Csereként emle­getjük, ám a darabban ra­gaszkodnak a Cserihez — olyasfajta kettősség ez, mint a Balassa—Balassi), nos: Cseri János a „Téli zsoltár” első felvonásában boldog reményekkel teli em­ber. Rendezett körülmé­nyek között él Hollandiá­ban, kedves, fiatal holland felesége a szép nemű Aletta van der Maet — gyermek- áldás elé néz. Sőt, olyan ke­gyet kap a sorstól, amely után kapva kapna bárki: fia­tal kora ellenére kinevezik professzornak a híres-neves utrechti egyetemre. Ám Apáczai Cseri János vissza­utasítja a nagy megtisztelte­tést. Tudja, az ő életének csak egyetlen célja lehet: a magyar népet tanítani, fel­emelni elmaradottságából. Minden tudását, energiáját erre akarja használni. A két további felvonás már szomorúbb. Azt a tragé­diát látjuk, amit kultúrtörté­netünk e kimagasló alakjá­nak meg kellett élnie. Gán- csoskodás, meg nem értés a hazaiak részéről. Csak az vi­gasztalhatja, hogy tanítvá­nyaiban el tudja hinteni a magot, amely később virág­ba borulhat. így küzd és dol­gozik a mindössze 34 éves korában bekövetkezett halá­láig. Mindezt az író érdeke­sen, cselekményesen, jó sze­repeket kínálva a színészek­nek írja le, ritka szép ma­gyar nyelvezeten. Kovách nem a XVII. századi nyel­vet akarja rekonstruálni, egyszerűen azt a nyelvet használja, mint szűkebb pát­riája, Erdély lakói. Míg hall­gatjuk, feítámad bennünk az érzés: nem kellene-e új­ból megtanulni anyanyel­vűnket a határ túloldalán re­kedt honfitársainktól?! Udvaros Béla — aki létre­hozója, vezetője, Rendezője, mindenese a kis társulatnak — a műhöz méltó előadást állított színpadra. Mintha egy népmesét látnánk. Aki jó, az nagyon jó, aki rossz, az nagyon gonosz. Akár­csak a mesében, itt is a tün­dérek és a boszorkányok csapnak össze... Habár a színen meg nem jelenő bo­szorkányról kiderül, hogy tulajdonképpen tündér volt. Apáczai Cseri Jánost O. Szabó István hitelesen sze­mélyesíti meg. ízes beszéde olyan, amilyet — sajnos — ritkán hallunk színpadain­kon. Igaz, hogy hajdúsági — ám a Hajdúság közel esik Erdélyhez. És az sem róható fel a művész hibájá­ul, hogy aki az ő alakításá­ból ismeri meg a XVII. szá­zadbéli tudóst, azt fogja hin­ni, hogy Apáczai Cseri Já­nos és Petőfi Sándor iker­testvérek. A darab felfedezettje Bármily kitűnő O. Szabó István, az előadás nagy fel­fedezettje mégis Forgács Szilvia, a feleséget játszó kislány. Szándékosan nem művésznőt írtam, mert For­gács Szilviával nem a művé­szet, hanem valóban az élet jelenik meg a színpadon. Szép, fiatal, üde, maga a tes- tetöltött tisztaság. Egyetlen hamis hangja, mozdulata sincs. Udvaros Béla felfede­zettjének mondják, márpe­dig ő ért hozzá. Saját lányá­ról is korán megállapította, hogy nagy színésznő lesz — és igaza lett. Mellettük az idősebb szí­nész-generációk kiválósága­it láthatjuk: Létay Klárit, Si­mon Györgyöt, Baracsi Fe­rencet, Kenderesi Tibort, Sárosi Gábort — és máso­kat. Valamennyien kitűnő alakítással járulnak hozzá a sikerhez. És hogy egyikük- másikuk neve nem cseng is­merősen? Az semmit sem von le tehetségükből. Leg­többjük vidéki színházak ve­zető színészeként töltött év­tizedeket a világot jelentő deszkákon, nagy sikereket aratva, ám a fővároscentri­kus film- és tévérendezők mindig lusták voltak vidé­ken keresni szereplőket, így a képernyőről nem ismerhet­jük őket. Kár. Mindent összegezve: szép és érdekes előadást lát­hatunk a Duna Palotában. És ami korántsem mellékes Pest megyei olvasóinknak — és reménybeli színházi közönségünknek —, hogy a „Téli zsoltár”-t többnyire vasárnap délutánonkéntjátsz- szák. Vacsorára mindenki hazaérhet — és parkolót is könnyedén talál, még a Bel­város szívében is. A „Téli zsoltár” a ma­gyar kultúrtörténet nagy, de tragikus alakjáról szól, ma­gyarul, magyaroknak. Külö­nös, hogy egy ilyen elő­adást a fővárosi önkormány­zat nem támogat anyagilag. Pedig a főpolgármester mos­tanában annyiszor dicsek­szik azzal, hogy ő pártfogol­ja a kultúrát... Reméljük, a decemberi választások után olyan veze­tése lesz Budapestnek, amely nem csak szavakban segíti ezt a jó szándékú kis színházat. És hogy a Pest Megyei Hírlap olvasói hogyan vá­lasztanak? Ha kellemes vasárnap délutánt szeretnének, válasz­szák a „Téli zsoltár”-t. Szuhay Balázs Gödöllői Galéria Szentiványi Rózsa költő és kötő kiállítását nyitják meg a gödöl­lői Petőfi Sándor Művelődési Központ Gödöllői Galériájában de­cember 3-án, szombaton 16 órakor. Láthatók lesznek kö(l)tött fa­liképek, párnák, viseletek. Megnyitót mond Bors Edit újságíró. Énekkel közreműködik Sebestyén Márta népművész. Madarassy István dunakeszi tárlatáról A fa mint fő motívum Madarassy István szobrász- és ötvösművész rézképeiból nyílt kiállítás hétfűn délután a dunakeszi zeneiskola hangversenytermében. A művészt Horpácsiné Horváth Emília, a Gárdonyi Galéria vezetője hívta meg Dunakeszire. A Vigadó Galé­ria tárlatán látta ezeket az alko­tásokat, s úgy gondolta, ide is el kell hozni őket, mert itt van­nak csak olyan gyökerestől ki­mosott fák a Duna-parton, amelyekhez hasonlók a mű­vész képein is megjelennek. Gyurkovics Tibor megnyitó- beszédében Madarassy István bronz- arany-, rézfestményeit, megjelenítéseit lenyűgözőnek, elbűvölőnek és zavarba ejte­nek nevezte. Mintha barlang­ban járnánk — mondta a Kos- suth-díjas író —, az anyag ér­zete, színei és megmunkálása azt a pillanatot idézi, amikor az ember belekarcolt-vésett a barlang falába, hogy üzenjen, önmagának, félelmeinek, dé­monjainak, és üzenjen talán a későbbi generációnak is. Ámu­latba ejtő ez az idézés, ami az ottani barlanghangulat vará­zsát idézi. A Madarassy terem­tette barlangban vagyunk ben­ne — folytatta —, és figyel­jük a jeleket, melyekkel üzen, felidézve az őspszichológiai tesztek alapvető mozzanatát: a fát. Mindenkit így vizsgá­lunk, hogy milyen az ő fája: mennyire van gyökere, mi­lyen a törzse, lombozata. Eze­ken a képeken a fák elbűvölő költőiségben lengenek, miköz­ben súlyos tárgyak is. Úgy tűn­nek elő, hol törzsükkel, gyöke­rükkel, hol az égre lebbenő ágaikkal, hol dőlésükkel, mint­ha maguk is megdermedt, ugyanakkor megelevenedésre kész emberek volnának. Igen ritka, hogy ezzel az anyaggal ilyen szépen lehet báni, hogy ilyen hártyalemezvékonyan, lí- raian lehet felhozni elsősor­ban az emlékeinket. Önma­gukból kisejlő rézminták ezek az alkotások — fűzte tovább a gondolatsort az író —, ame­lyek egy nem is biztos, hogy' létező tájat, múltat idéznek. Végül egy ágba nőtt Krisz­Faágon (tus) tust mintázó képet kiemelve még elhangzott: amikor magá­ból a természetből megbántva és megcsonkolva kinő az Is­ten, aki arra volna hivatva, hogy megváltson bennünket: ennek a fájdalmas pillanatnak a megragadáa ez a kép. Szen­vedést tár elénk, életigenlést, reménytelen, gyötrődő hősies­séget idéz. Gyurkovics Tibor szavait követően a zeneiskola tanárai koncerteztek; Szabó Sándor színművész előadásában pe­dig elhangzott Shakespeare 78. szonettje. így lett ez az este egyszerre a vers, a zene és a képzőművészet ünnepe. Kérdésünkre Madarassy Ist­ván elmondta: az életfa ősi motívuma rég foglalkoztatja, sokkal élőbbről való, mint mi­óta belőle kivetült. A fát mint motívumot néhány éve „adap­tálta”, s a képeken az élet és továbbélés jelképeként ,Jiasz- nálja” őket. A művész idén a ravennai biennálén a tartomány aranydí­jasa lett — A pokol kapuja című alkotásával. (r. b. a.) Czerman Cecilia, a dunakeszi zeneiskola igazgatónője üd­vözli a kiállító művészt, Madarassy Istvánt a népes közön­ség előtt Horpácsi Emilia felvétele A Themze hídja Házsor szökokúttal Cseh Gusztáv tusrajzai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom