Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-05 / 285. szám

INTERJÚ PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. DECEMBER 5., HÉTFŐ Kapkodás jellemzi a külpolitikánkat Beszélgetés Csóti Györggyel, a parlament külügyi bizottsága alelnökével Az új kormány úgy viselkedik, mintha meg lennének számlálva a napjai — mondta Csóti György, a külügyi bizottság alelnöke, akivel szerkesztőségünkben beszélge­tett Vödrös Attila, Bánó Attila és Deregán Gábor. — Ön a napokban vette át a Németországi Szövetsé­gi Köztársaság Érdemrend­jének Nagy Erdemkereszt- jét a német nagykövettől. Tudomásunk szerint ez egy különösen magas kitünte­tés. — Ezt a kitüntetést eddig két magyar ember kapta meg, mégpedig 1990-ben, a nevezetes határnyitásért. Az egyiket Horn Gyulának, a másikat Horváth István­nak hívják. Lehet, hogy egyébként is részesültem volna ebben az elismerés­ben, de az a személyes véle­ményem, hogy ez egyben politikai jelzés is. — Ennek valóban ko­moly jelzésértéke lehet, de ettől függetlenül bizonyára kiérdemelte ezt a magas ki­tüntetést. Vajon mivel? — Azt hiszem, azért ítél­ték oda nekem, mert a sze­mélyemen keresztül azt a közeget ismerték el, amely­ben dolgozom, szűkebb ér­telemben a Magyar Demok­rata Fórumot, de ki merem jelenteni: tágabb értelem­ben az egész magyar népet. Továbbá azt a politikát, ezen belül külpolitikát, ame­lyet Antall József közvetlen munkatársaként gyakorol­tam, s amelyet most már nélküle kell továbbvinnem. Antall József ügyelt az egyensúlyra Az Antall-kormány külpoli­tikájával kapcsolatban an­nak idején bizonyos körök­ben az a nézet erősödött fel, hogy a német kapcsola­tok túlságosan kiemelt je­lentőségűek. A hazai sajtó emiatt bírálta is a külpoliti­kánkat. Milyennek látja ön e kapcsolatokat? — Az Antall-kormány külpolitikájának német irá­nyultságát illetően valóban olyan látszat keletkezhet, amely felületes, téves ítéle­teken alapult. Történelmi, földrajzi, politikai okai van­nak annak, hogy a Németor­szághoz fűződő kapcsolata­ink kiemelt szerepet játsza­nak. De Antall József na­gyon vigyázott arra, hogy ha Bonnba látogatott, akkor utána Párizsba, illetve Lon­donba menjen, vagy fordít­va. Ügyelt a kiegyensúlyo­zottságra, de ugyanakkor mindenfelé nyitottak vol­tunk, s nem csupán e három főváros felé. A túlzott né­met orientációnk képe tehát egy téves látszatra épült, ez­zel szemben nem volt az, amikor Hóm Gyula készülő­dött a kormányzati hatalom­ra. A kormányprogram kriti­kája során én kifogásoltam is azt, hogy miért mindig csak Bonnról esik szó és a német kapcsolatokról. Ak­kor fel is tettem a kérdést: netán Horn Gyulát máshol nem ismerik, vagy nem is­merik el? A július 15-i par­lamenti vitáig jóformán csak Bonnról lehetett halla­ni, s olykor elvétve Bécs- ről. Ami a németországi kül- kapcsolatainkat illeti, a rendszerváltozás előtt, azt követően, illetve napjaink­ban, azzal kapcsolatban le kell szögeznünk, hogy ezek mindig is kiemeltek és jók voltak, akár a korábbi száza­dokban is, hiszen ezeknek nem árthatott a közvetlen szomszédság, a közös ha­tár. Persze a németek oly­kor tettek olyan lépéseket velünk szemben, amelyek számunkra kedvezőtlenek voltak — gondoljunk a fél évszázaddal ezelőtt történ­tekre —, tehát nem mond­hatjuk azt, hogy velük kap­csolatban kizárólag jó emlé­keink vannak. De a kapcso­lataink hagyományosan jók­nak mondhatók, és ez a ha­gyomány érvényesült az el­múlt negyven esztendőben is. — Hogyan jellemezné az elmúlt négy esztendőt a magyar—német kapcsola­tok szempontjából? — A CDU—CSU koalí­ció az FDP-vel együtt tizen­két éve kormányoz Német­országban és mi ehhez a pártcsoporthoz álltunk, illet­ve állunk a legközelebb. Már a kilencvenes választá­si győzelmünket megelőző­en is együttműködtünk azokkal a nemzetközi szer­vezetekkel, amelyekben a CDU—CSU meghatározó volt. — Mely szervezetekre gondol? — Az Európai Demokra­ta Unióra, az Európai Ke­reszténydemokrata Unióra, illetve ezek világszervezete­ire. E szervezetekben én képviseltem az MDF-et, il­letve személy szerint Antall Józsefet, amikor pártelnöki minőségében ő nem tudott megjelenni. Ez az együttmű­ködés természetesen tovább mélyítette a magyar—né­met kapcsolatokat, és Né­metország a rendszerszer­változás első pillanataitól kezdve valóban Magyaror­szág első számú gazdasági és politikai partnere lett. A németek támogatták a legha­tározottabban az Európai Unióba és a NATO-ba törté­nő csatlakozásunkat és a gazdasági, kereskedelmi együttműködés területén is ők lettek számunkra a leg­fontosabbak. Mindehhez hozzájárult az a szerencsés körülmény, hogy Antall Jó­zsef és Kohl kancellár kö­zött kialakult egy valóban mély barátság. Bármennyi­re is próbálják ezt ma, s pró­bálták korábban a velünk nem szimpatizáló körök ré­széről kétségbe vonni, tény, hogy Kohl kancellár hallat­lanul nagyra értékelte An­tall Józsefet. Hallgatott rá. Nem tudom, hogy más mi­niszterelnökre vagy kor­mányfőre mennyire hallgat, de élő tanúja vagyok annak, hogy a kancellár bizonyos dolgokban kikérte Antall Jó­zsef véleményét és taná­csát, s azokat sok esetben megfogadta. — Ezek a világpolitikával összefüggő kérdések vol­tak? — Igen, de mindenek­előtt az európai kérdéseket érintették. Például figyelem­re méltó, hogyan változott a német politika a volt Jugo­a kabátot, ha miniszterelnök leszek.” Antall erre elnevet­te magát, és azt mondta: na jó, akkor segítsd fel. — Mi maradt meg abból a kapcsolatrendszerből, amelyet az Antall-kabinet négy év alatt mindenekelőtt a Nyugat felé kiépített? — Ez a kapcsolatrend­szer ma is megvan. Ám az az érdekes helyzet adódott, hogy Magyarország szocia­lista kormányfője az a Horn Gyula, aki 1989-ben, a ha­Csóti György átveszi a kitüntetést szlávia tagállamainak elis­merése tekintetében. És eb­ben jelentős meghatározó része volt Antall Józsefnek, hiszen Németország kezdet­ben vonakodott elismerni ezeket az országokat. Mind­ezektől függetlenül tény, hogy Antall József kiemel­kedő képességű politikus volt és egész életén át ké­szült erre a feladatra, bár nem lehetett biztos benne, hogy valaha is megadatik számára ez a lehetőség. Te­hát felkészült volt és nyil­ván jobban ismerte a Kár­pát-medence és térsége problémáit, mint a nyugati politikusok, így Kohl kan­cellár, 'aki ezért is vette szí­vesen Antall József tanácsa­it. Na jó, akkor rendben — Szinte hihetetlen, hogy Antall József készült e szerepkörre, hiszen koráb­ban semmiféle realitása nem volt annak, hogy az álma valaha is valóra válik. — Ezzel kapcsolatban el­mesélek egy történetet. 1990 áprilisában, már a győ­zelem után, egy késő éjsza­kai órán, amikor befejeztük a munkát a Bem téren, An­tall József, Tar Pál, O’sváth György, Kiss György és én megbeszéltük, hogy be­ülünk egy étterembe kicsit beszélgetni. Induláshoz ké­szülődtünk, és O’sváth György fel akarta segíteni Antall Józsefre a kabátját. Mire ő ezt mondta: tudod nagyon jól, hogy utálom, ha felsegítik a kabátomat. Mire O’sváth széles mosollyal így felelt: Nem emlékszel? Fiatal fejjel azt mondtad ne­kem, hogy „majd akkor en-' gedem felsegíteni magamra Körmendi Iván felvétele támyitás időpontjában mi­niszter volt. A németek ab­ban a hitben élnek, hogy a határnyitásban övé a legna­gyobb érdem. Nyilvánvaló, hogy vannak érdemei, ám az is tény, hogy e köré ko­moly nimbuszt építettek ki Németországban. Ez az új kormányzatnak kapóra jött, mert a jó kapcsolatok ezál­tal is fenntarthatok. Ez egy­bevág hazánk érdekeivel. Azonban úgy gondolom, hogy Horn Gyula nem jól sáfárkodik ezzel a lehetőség­gel. Ellentmondó nyilatkoza­tai vannak, és az embernek az az érzése, hogy e nyilat­kozatok mögött valamilyen szándékosság rejlik. Már a kampányidőszak óta az eu­rópai integrációs folyama­tokkal kapcsolatban a mi­niszterelnök — illetve a kül­ügyminiszter — olyan kétér­telmű, sőt olykor nagyon is egyértelmű kijelentéseket tett, amelyek alapján olyan látszat keletkezett, mintha a magyar kormánynak nem is lenne olyan fontos az integ­ráció. Mintha a magyar kor­mány éppen Moszkvától ten­né függővé, hogy az integrá­ciós folyamatban hogyan, s miként vesz részt. Hóm Gyula varsói látogatása is erre utal. Ennek során a ma­gyar kormányfő azt javasol­ta, hogy a visegrádi orszá­gok a NATO-tagságot illető­en Moszkvával tárgyalja­nak. Ezzel sem Walesa, sem a lengyel külügyminiszter nem értett egyet. Mindez za­vart okoz Nyugaton és terhe­li a magyar—német kapcso­latokat is. — Egyáltalán volt-e már Horn Gyulának sikeres kül­politikai megnyilvánulása? — Nem történt előrelé­pés például sem a szlovák, sem a román alapszerződés kérdésében, azon kívül, hogy bíztató szavak hangza­nak el mindkét részről. Ha az ezekkel kapcsolatos talál­kozók valamilyen ered­ményt hoztak volna, akkor arról bizonyára tudnánk. Nyilván nem történt előrelé­pés. A román alapszerződés vonatkozásában különösen sötét a kép és kérdés, hogy létrejön-e egyáltalán. Romá­nia alkotmányát, törvényeit tekintve, ideértve a legutób­bi tanügyi törvényt is és fi­gyelembe véve a jóváha­gyás előtt álló, a magyar himnusz éneklését, a ma­gyar nemzeti színek haszná­latát betiltó törvényt, semmi jóra nem számíthatunk. Ma nincsenek olyan meghatáro­zó román pártok és alig van­nak olyan politikusok, ame­lyek és akik megközelítenék az RMDSZ által megfogal­mazott elvárásokat. Ezek az elvárások ugyanis egy két­milliósnál nagyobb népcso­port elvárásai. Ha ezeket nem garantálják az alapszer­ződésben papíron — és hol van ettől még a* gyakorlat —, akkor ezt az alapszerző­dést nem írhatja alá egyet­len magyar kormány sem. — Tőkés László nemegy­szer hangsúlyozta, hogy a magyar kisebbségek helyze­te drámai. Vajon az ő véle­ménye megjelenik-e a kül­ügyi bizottságban, amikor ott a magyar kisebbségek­ről szó esik? — Megjelenik, de el kell mondjam, hogy ez az új kül­ügyi bizottság a maga MSZP-s többségével telje­sen kezdő ezen a területen. Emiatt nem kívánom az érin­tett képviselőket elmarasz­talni, hiszen nem tehetnek erről. Megválasztották őket, bekerültek a parlamentbe és most tanulják a szakmát. Az ellenzéki képviselők között viszont szép számmal akad­nak profik és ők beviszik ezeket a kérdéseket a bizott­ságba. Mélyponton van a hazai tőzsde — Az új kormányzat irányváltásai a Nyugat felé folytatott külpolitikánkban miként befolyásolják a gaz­dasági kapcsolatainkat? — Már a választások előtt hihetetlen mértékben csökkent a nyugati tőkebe­áramlás Magyarországra. A gazdasági kapcsolatainkban az ilyen jelenség meghatáro­zó. Éz természetes folyamat­nak tekinthető minden olyan esetben, amikor szo­cialista, illetve baloldali vá­lasztási győzelem várható. A tőke óvatos és tart az effé­le hatalmi változások követ­kezményeitől. De az a drasz­tikus visszaesés, ami nálunk bekövetkezett, az példátlan, és azóta sincs jele annak, hogy a folyamat visszatért volna a rendes kerékvágás­ba. A tőzsde is mindig^jól jelzi a belpolitikai folyama­tokat és sajnos tapasztaljuk, hogy jelenleg nálunk a tőzs­de mélyponton van. Hiába állítja a kormány, hogy élén­külés tapasztalható, erről szó sincs, a külföldi beruhá­zók nem jönnek. A számok magukért beszélnek. A rossz állapotot csak súlyos­bítják a kormányzat szeren­csétlen nyilatkozatai. Meg­magyarázhatatlan, hogy egy magát szakértőként deklará­ló kormány ilyen hibák soro­zatát követi el. Számomra a szocialisták ismert, nagyará­nyú győzelme is meglepetés volt. De legalább ekkora meglepetéssel veszem tudo­másul, hogy mennyire meg­gondolatlanul lépnek, meny­nyire kapkodnak. Szinte pá­nikszerűen cselekednek, mintha meg lennének szám­lálva a napjaik, a hónapjaik. A politikai hatalmuk kiter­jesztésére koncentrálnak, és például a gazdasági szférá­ban is rendre elébe mennek az eseményeknek, ha vezető- váltásról van szó. Nem vár­ják meg, amíg egy bank ren­des évi közgyűlésén váltják le a menedzsmentet. Még a hátralévő három hónap is sok nekik, ehelyett rend­kívüli közgyűléseket hívat­nak össze, hogy minél előbb meneszthessék azokat, akik­nek a helyébe új embereket akarnak állítani. Más példát is említhetek. Politikai nyo­másgyakorlással és egyéb eszközökkel lemondatják a Magyar Nemzeti Bank elnö­két. Ezek nagyon rossz jelzé­sek Nyugat felé. Azt a be­nyomást erősítik, hogy nincs stabilitás, s nincsenek biztosítva nálunk a piacgaz­daság nyugodt feltételei. Mindez egy belpolitikai des- tabilizáció veszélyét is előre jelzi. — Vajon az expó gyors lemondása is rontott a ró­lunk alkotott képen? — Az expó lemondása hi­hetetlen mértékben rontotta a kormány, s vele együtt az ország hitelét. A távoli or­szágokban nem is annyira a magyar kormányról, mint magáról Magyarországról alakul ki olyan vélemény, amelynek alapján megbízha­tatlannak tartanak minket. Előrehaladott fázisában mondtuk le a világkiállítást, s joggal mondhatják rólunk ezek után, hogy komolytala­nok vagyunk. — A kapkodás a két kor­mányzó párt, az MSZP és az SZDSZ viszonyára is jel­lemző. Vajon belátható időn belül bekövetkezhet-e közöttük egy látványos sza­kítás? — Az a személyes véle­ményem s már fél éve nem rendülök meg ebben a hitemben —, hogy az SZDSZ a jövő év második felében már nem lesz tagja ennek a kormánynak. Legké­sőbb szeptemberre ki fog­nak lépni. Persze elképzelhe­tő, hogy az új alkotmány lét­rehozása miatt ez valamivel későbbre tolódik, de válsá­gokra lehet számítani, és ezek nem tesznek jót az or­szág gazdasági és politikai fejlődésének.

Next

/
Oldalképek
Tartalom