Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-05 / 285. szám
5 PEST MEGYE1 HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1994. DECEMBER 5., HÉTFŐ p ............—-...............................................................—---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 Pest megye önkormányzata pénteki, ünnepi közgyűlésén számos kitüntetést adományozott azoknak a helybeli lakosoknak, akik kiemelkedően sokat és magas színvonalon tevékenykedtek szőkébb pátriánk érdekében. Dr. Bánk József nyugalmazott váci püspök Pest megye díszpolgára lett, Keveházi László, Pilis nagyközség lelkésze pedig a Pest Megyéért Emlékérem egyéni díját vehette át. Az ünnepi közgyűlés kitüntetettj ei Szelídséggel párosult határozottság Hű szolga akartam lenni Az ünnephez illően püspökkenyérrel kínált a püspök úr a minap Vácott, a Köztársaság út 2.-ben. Itt lakik ugyanis közel a Dunához dr. Bánk József érsek, nyugalmazott püspök, immáron Pest megye díszpolgára, szerény földszintes kis házban. A tudós főpásztor egész élete munkásságáért kapta az idén a kitüntető címet; Pest megye első embere lett. 1970-ben a katolikus egyház millenniumi évére rendbehozatta a székes- egyház szentélyét, majd sekrestyéjét, az egyházmegyéről (mely magába foglalja Pest megye jelentős részét) térképet készíttetett. Megjelentette az első Váci Egyházmegyei Almanachot. Jelentősen segítette az egyházmegyében folyó jegyesoktatást, azzal is, hogy 1972-ben kiadta a „Házasság előtt” című kötetét. Megírta a Millenniumi Oratóriumot. Érdeme még, hogy felújította a Püspöki Székházat, és 1980-ban a második kötetét is megjelentette a Váci Egyházmegyei Almanachnak. Egész élete során tanított és mindenkor törődött papjai továbbképzésével. Szót emeltem az igazságért — Elkövették azt a hibát — mondja kissé haragosan —, hogy nem kérdezték meg tőlem, elfoga- dom-e a kitüntetést. Pedig ez így illik, így szokás, sőt előírás... Ráadásul még közzé is tették az újságokban!... Mondja szelíd indulattal járkálva a szobában. — Talán visszautasította volna a püspök úr? — kérdezem csodálkozva. — Lehet... Meglehet... Nem szeretem én a rangokat, címeket, kitüntetéseket; az egyházban is mindig ellene voltam. Szaggatottan keresi a legmegfelelőbb szavakat. — Nem szerencsés dolog... Arany, ezüst, réz... Irigység forrása. Minden ember egyenlő értékű adottságai szerint. Nem szerencsés... Nem... A püspökök hatan is kaptak zászlórendet, engem nem kísértettek meg vele... Én visszahúzódó természet vagyok. A kánonjog tanítása és az igehirdetés volt a megnyilvánulási formám. Mindig szót emeltem az igazságért, a szegények vigasztalását tekintettem feladatomnak. Leül az asztalhoz kissé megcsöndesedve, s megadva magát az elkerülhetetlen interjúnak. — Tessék, tessék parancsolni — adja át a szót nekem. A pályamunkás fia Nézem a püspöki címerét, melynek mottója: Pie severusgraviter mitis (Szelídséggel párosult határozottság). Éz a szelídség dr. Bánk József püspök úr édesapjának mosolyából köszön ránk egy öreg fotóalbum lapjáról. Az egykori adácsi vasutas pályamunkás, aki csak vasárnap lehetett a családjával, mert a pályamunkások mindig úton vannak, megható szelídséggel néz a múltból, drótkeretes pápaszeme mögül. Mellette felesége, a fürge, dinamikus, kicsi asszony, fekete fejkendőben. így jellemzi őt 83 éves püspök fia ma. — Amikor kiment kapálni (két uradalom is volt a falu mellett, ahová idénymunkára jártak a falusi asz- szonyok), őt állították elsőnek a sorba, hogy húzza a többieket. — Eszébe jut-e püspök úrnak mostanában a gyerekkora? — kérdezem megragadva a kedvező pillanatot. — Igen. Mostanában gyakran eszembe jut a 12 éves kisgyerek hősiessége: ma úgy tűnik nekem, nem is lehetet igaz, mese volt. Hat elemi után a faluból négyünket írattak be Gyöngyösre a katolikus polgári iskolába. Két szegény gyerek és két módosabb, gyalogoltunk naponta öt kilométert Vá- mosgyörkre, ahonnét a vonatunk Gyöngyösre indult. Fél 8-ra be kellett érni az iskolába, tehát úgy hajnali öt felé el kellett indulnunk Adácsról. Egy órát biztosan gyalogoltunk úttalan utakon, sötétben, édesapám vasutaslámpáját vittem olajosmécsessel a kezemben. Télen szakadó hóban ketten mentünk, mert a két módosabb gyereknek szállást béreltek Gyöngyösön. Emlékszem vasúti talpfákon lépkedtünk, amikor térdig ért a hó — mutatja gyors mozdulatokkal az asztal lapján a felidézett lépéseket a püspök úr az aranyhímzéses, bársonyterítőn. — A táskában darabka kenyér és sült szalonna, ez volt az ebéd. Délután 4 órára vergődtünk haza, és petróleumlámpa mellett tanultunk. S így ment ez két éven át. Ma elképzelni sem tudom, hogyan is vállalkozhat erre egy kisgyerek. S az a csodálatos, hogy nem volt fárasztó! A pályamunkások még gúnyoltak is, mert mi voltunk az első diákok a faluból. Bocskai-sapkánk volt, koronás címerrel és fehér tollat kellett mellé tűzni. Miféle urak is leszünk mi?... — Ennek a hősiességnek Bánhegyi Béla hittantanár vetett véget, aki végighallgatta a latin különbözeti vizsgámat, amikor a polgáriból a gimnáziumba átiratkoztam. Ő szerzett lakást és a kosztomról is gondoskodott. Úgynevezett sorkosztos lettem (ez divat volt akkoriban), aki mindennap más tehetős családnál ebédel. Én attól kezdve hétfőn a szolgabírónál ebédeltem, kedden a műbútorasztalosnál, szerdán a nyugalmazott polgármesternél, csütörtökön a városi főmérnöknél, pénteken a főjegyzőnél, szombaton a bank- igazgatónál és vasárnap az iskolaigazgatónál. Ez is két évig tartott, amíg a harmadik és negyedik gimnáziumot el nem végeztem Gyöngyösön. Egy kerékgyártó özvegyénél laktam, a kedves Mariska néninél, és a szállást a reggelivel együtt abból fizettem, amit a tanítványaimtól kaptam. A papi pálya felemelkedés — A szülei örültek-e, hogy a papi hivatást választotta? Mit jelentett ez abban az idó'ben a faluban és egy szegényember hajlékában ? — Nagy öröm volt. Gondoljon bele, abban az időben 1928—29—30-at írtunk: ki- és felemelkedés volt, kitüntetésnek érezték a szüló'k, a falunak is nagy megtiszteltetés. S annyi pályázó volt az esztergomi papképzőbe, hogy a felét sem tudták felvenni. — A papi hivatás választása nem járt-e fájdalommal, lemondással? — Nem, nem. Nagy örömet éreztem. Nagy lehetőség volt ez akkor a szegényember fiának. — Kik voltak a tanári példaképei? — A már említett hittanárom, aki úgy irányított a papi pályára, hogy szinte észre sem vettem, és jól megérezte, hogy itt a helyem. Az esztergomi évekből két tanáromra is emlékszem: az osztályfőnököm Molnár Ervin, a jóságos atya, latint, görögöt tanított. És az irodalomtanár! Blaskovits Piacid (bencés név). Olyan gyönyörűen adta elő Csokonait, Balassit vagy bárkit, hogy még ma is felemelő rá gondolni. A magyarság hét fájdalma Prédikációinak gyűjteményes kötetében lapozgat, s a második kötet 24. vasárnapjára írott szentbeszédéből olvas fel: „Mi az a hét fájdalom, ami a magyarságot nyugtalanítja? Az első az alkoholizmus és a kábítószerek... A második a túlburjánzó érzékiség... A harmadik a döbbenetes születéscsökkenés... A negyedik fájdalom a családok szétbomlása... Az ötödik az elharapódzott szeny- nyes, durva beszéd... A hatodik a kapzsiság, a pénzimádat... A hetedik fájdalom az önzés, az egoizmus. — Püspök úr 1943-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara egyházjogi tanszékének professzora lett, s ezt a tisztséget 24 éven át betöltötte. Milyen elvek vezérelték a katedrán? — A legtöbb tanár a saját tantárgyát tartja a legfontosabbnak. A kánonjog nem a legfontosabb — mondtam én mindig is. Ha a tantárgyak összessége olyan szerves egész, mint például az emberi szervezet, akkor a hit és erkölcstan (a dogma) benne a szív, a kánonjog pedig a kéz és a láb. Nélküle a teológia csonka maradna. A másik fontos elvem volt még: az elmélet, a gyakorlattal egyenértékű. Az elmélet a gyakorlat nélkül olyan, mint a kocsi tengely nélkül. Búcsúzóul a püspök úr karácsonyi csomagocskával ajándékoz meg: pici Mária-érme húzódik meg diszkréten a fodrozó díszszalagon. Már kabátban állunk, amikor eszébe jut, hogy még megmutatja a könyvtárszobáját. A parkettán szétszórtan hatalmas halmokban könyvek és folyóiratok. Örömmel mondja, hogy a munka nehezén már túl van. Majd veszi a kulcsot, és a hosszú, virágos folyosón át kikísér a régimódi fakapuhoz. Úgy tűnik, mintha visszaléptünk volna az időben, amint hallom, ahogyan a csöndben fordul a zárban a kulcs. Ónody Éva V an-e gondviselés, mely vigyáz ránk, vagy irányt mutat a válságos percekben? Akinek már a szépapja is lelkész volt, az aligha töpreng ezen a kérdésen. Keveházi László intésként fogadta a fiatalon rászakadt szívbetegséget, felhagyott a reál szakos tanulmányokkal, s helyette a misszionáriussá- got választotta hivatásául. 1950-ben már nem a gondviselés, hanem a politika szólt bele újra a sorsába, a missziósképző intézeteket megszüntették Magyarországon. Gondolkodás nélkül jelentkezett az evangélikus teológiára, ahol 1955-ben szentelték pappá. Békésben segédlelkész, majd lelkész, egy tündéd nyáj pásztora, amikor egy nap megjelent nála a pilisi lelkész, Nagybocs- kay Vilmos, és azt mondta: Laci, segíts rajtam, cseréljünk gyülekezetét, különben az utcára kerülök. Az Állami Egyházügyi Hivatal el akar űzni Pilisről. — Függetlenül attól, hogy Vilmos bácsin segíteni kellet, szívesen cseréltem fel Békést Pest Megyével, mi több Pilissel. Pesten születtem, de Pilisen gyerekeskedtem, 1928— 39 közt apám itt volt lelkész — mondja a nagytiszteletű úr. Pilis nagy kihívás egy lelkész számára. A felvidéki Ürményből 1722-ben áttelepülő lakosság a hitét is magával hozta, s ennek köszönhetően, rangsorban, Pilis Magyarország hatodik legnagyobb evangélikus centruma. — A tízezres lakosság több mint fele, szám szerint 5640 lélek tartozik a nyájamhoz, de hosszú évekig ennél jóvalta több hívővel kellett törődjek... Erről is pontos adat van. Harminc anyagyülekezet, 111 település, 36 ezer lélek. Ennyien vallják magukat Pest megyében evangélikusnak, s Keveházi László 1977 és 1991 között egyházmegyei esperesként az egész megyét felügyelte. Esperessége alatt templomok épültek, fiatalodtak meg, új lelkészlakokkal, gyülekezeti termekkel gazdagodott az egyházkerület. Ez idő alatt többet volt úton, mint otthon. — Pilis nem sínylete meg a távollétemet. A feleségem is lelkész, együtt vagy felváltva szolgálunk. A hitvallásunk is egy, ennek szellemében éltünk. Megpróbáltuk egy maroknyi népbe beletáplálni, elmélyíteni a felekezetűk iránti hűséget, az Ige iránti igényt. És tettük ezt akkor is, amikor sem a templomépítést, sem a lelkek erősítését nem nézték jó szemmel az Állami Egyházügyi Hivatal prominensei. Egy régi vágya teljesült 1991-ben Keveházi Lászlónak. Meghívták tanárnak az Evangélikus Teológiai Akadémiára. — Ez több volt mint vágy, én álomnak nevezném. Hisz a pásztorkodás és a család mellett csak az éjszakáimból lophattam el egy-egy órát az egyháztörténelem tanulmányozására. Persze azt tudtam, hogy a három nem megy együtt, nem lehetek pap, esperes és tanár egy személyben. A katedrát választottam, és megmaradtam pilisi papnak. De ez is csak múlt időben, papíron már nyugdíjas vagyok. Várom az utódom kinevezését, s ha ez megtörtént, elköltözünk Kőszegre. A feleségem itt örökölt egy nagyon szép házat. — Na és a katedra? Meg a megírásra váró egyháztörténelmi tanulmányok? — Már megegyeztünk a rektor úrral. Hetente két napot Pesten töltök, az oktatást nem adom fel. S talán egyszer a tanulmányok is megszületnek... Keveházi László — sorrendben Pilis 16. evangélikus lelkésze — búcsúzni készül, 36 éves szolgálás után átadja helyét a 18. pásztornak. (17.-nek Keveházi Lászlónét tekintik.) Nyugdíjba vonulása alkalmából a Pest Megyei Közgyűlés a Pest Megyéért Emlékérem egyéni díjával tüntette ki. A z ünneplés zaja után jótékonyan hat a 210 éves Isten házának csendje. Az ablakon besüt a nap, a fény szétfolyik a vörösmárvány keresztelőkúton, mely mellett generációk sorát keresztelte Keveházi László. — Nagytiszteletű úr! A lelkészeknek rendszerint van egy kedvelt Igéjük, amit szívesen idéznek, amibe a nehéz percekben megkapaszkodnak. Önnek is van? — Keveházi László felüti a Bibliát, s Máté Evangéliumának egy versét idézi: „Kicsoda hát e hű és bölcs szolga, a kit az ő ura gondviselővé tőn az ő háza népén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt?” — Ez a hű és bölcs szolga Jézus volt, aki arra volt hivatott, hogy táplálja a hitet, lelki táplálékot adjon a benne bízóknak. Ilyen hű és okos szolga kívántam lenni én is, szolgálni egyházamat és a rám bízott nyájat- Matula Gy. Oszkár
