Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-03 / 284. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 3., SZOMBAT J3 Egy fóti iparos levele Horn Gyulához Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kérem, ne vegye rossz néven, hogy a szakmunkás- képzéssel kapcsolatban kényszerülök zavarni felelősségteljes munkájában. Varga Gábor fóti iparos, egyéni vállalkozó vagyok. 1969-ben váltottam ki iparomat, autójavítással és értékesítéssel foglalkozom. Tevékenységem jelentős fejlesztése 1988—89. évben történt meg, 1991. évtől pedig már szakmunkástanuló-képzéssel is foglalkozom. Évente 90-100 ember gyakorlati képzését végzem négy szakmában (autószerelő, autólakatos, karosszérialakatos, autófényező). Bízva az Antall-kor- mány meghirdetett, a szakmunkásképzést fejlesztő politikájában, az oktatással is összefüggő beruházásomat eredetileg a Fóti Gyermek- városban lévő gyermekek szakmai képzésére hoztam létre. A tanműhely épülete úgy készült, hogy 50 gyermekvárosi gyerek munkahelyének és szállásának (bentlakásos oktatás) célját is szolgálta volna. Sajnos az utóbbi képzés rajtam kívülálló okok miatt nem valósult meg, az oktatást azonban jelenleg is végzem. Hasonlóan a szakmunkásképzéssel foglalkozó vállalkozótársaimhoz, az oktatással kapcsolatban felmerült költségek ugrásszerű növekedése miatt lényegesen csökkentenem kellett a képzendő gyermekek számát, és reális veszélye van annak, hogy ezt a fontos tevékenységet a közeljövőben teljesen meg kell szüntetnem. Hangsúlyozni akarom: nemcsak nekem, hanem a képzéssel foglalkozó valamennyi, szakmában dolgozó vállalkozónak általában. Tehát nem saját ügyemről van szó, nem abban kérek segítséget. A központi állami költségvetés az oktatással foglalkozó egyházak, társadalmi szervezetek, alapítványok, közalapítványok, közhasznú társaságok, valamint az ilyen szolgáltatást fő tevékenységként végző, személyi jövedelemadót fizető magánszemélyek részére normatív állami hozzájárulást állapít meg, évenként és tanulónként, szakmunkás tanműhelyi oktatás esetén 40 600 forintot. Nekünk, vállalkozóknak ez a támogatás nem jár, mert fő tevékenységünknek az ipargyakorlás minősül. Ha kizárólag oktatnék, akkor járna. En és a társaim viszont a szakma teljes spektrumát tudjuk — a magam részéről a legkorszerűbb berendezések útján — tanítani, és mivel az oktatáson kívül gyakoroljuk is az ipart, a rendelkezés kizár minket a lehetőség igénybevételéből. Úgy gondolom, nem kell ezt az anakronizmust tovább ecsetelni. Megértjük a központi költségvetés helyzetét is, ezért nem hisszük, hogy a fenti állami támogatást reálisan igényelni lehetne. Ugyanakkor megvalósíthatónak látnánk egy olyan szabályt bevezetni — például a jövedelemadó-törvényben —, hogy a szakmunkástanuló-képzést végző vállalkozó a költségei között ne a jelenlegi havi 1500 Ft/fő költségleírást, hanem az említett évi 40 600 Ft/fő (kerekítve havi 3500 Ft/fő) összeget írhassa le. Még így sem lesz azonos az elbírálás a képzést végzők között, de legalább közelítés történik. A javaslat nem érzékelhető nagyságrend az állami költségvetésben, de megakadályozhatja, hogy az állami szakmunkásképzés összeomlását követően, a magánszférában is minimálisan csökkenjen a jövő értéktermelő munkásainak a képzése. Ismételten elnézését kérem, hogy közvetlenül Önhöz fordultam ebben a jövőnket is jelentősen befolyásoló ügyben, de már szinte minden fórumnál eljárva, megértést nem találtam. Megkülönböztetett tisztelettel: Varga Gábor Fát De vajon meddig? Azt mondják, a történelem nem ismétli önmagát. Szelídített formában azért produkálhat hasonlóságokat. Ezt az igazságot támasztja alá szociálliberális kormányunk is, mely egy dologban figyelemre méltót alkotott: hogyan kell a stratégiai pontokat gyorsan elfoglalni úgy, hogy a hatalmat birtoklók ezután még a jóságos, kegyeket osztogató demokraták látszatát keltsék. Ami másoknak csak vérrel sikerült, az szociálliberális uraiméknak teljesen vérmentesen. A médiák nemzeti szellemének elfojtása még az első napok eseményeihez tartozott. Úgy is mondhatnám, ennek a koalíciónak ez a néhány nap volt a legfontosabb. Ekkor vonult be az Aczél-bandéri- um a rádióba és a televízióba, hogy az objektív tájékoztatás fedőnéven egyszeriben megszüntesse a négy szűkre szabott év eredményeit. A többi már ennek következménye volt. A hazugság vírusával legyengített nép — melynek immunitását már Kádárék víkendházas bolsevizmusa tönkretette — kezes bárányként fogadta el a forintleértékelést és a mindennapos áremeléseket. Mi a szerepe ebben a játszmában a kormányfőnek? Ő az előretolt, sokak szemében népszerű vezető, akit a liberális partner úgy csavar az ujja köré, ahogy akarja. Hóm Gyula már akkor megalkotta a saját kutyaszorítóját, amikor a koalíció szikrája kipattant a fejéből. (...) A proletár származását máig nem felejtő népvezér valahogy kilóg a sorból. Olyan, mint a csetlő-botló Chaplin a pöffeszkedő bankárok között. Talán ezért van az, hogy ha a nép közé megy, melyet ízig-vérig magáénak érez, mindjárt elkezd ígérgetni. (...) A magyar nép, melyet ismét, sokadjára bepaliztak, már arról is lemondott, hogy megértse a helyzetet. Gépiesen válaszol a Szonda Ipsos — politikai érdekek szerint csavarintott — kérdésire, és persze támogatja a kormányt. Még mindig! Lehet, hogy éppen két megkérdezés között kapcsolják ki nála a villanyt és a fűtést, de ez sem érdekli őt. Majd csak eljön egy új népünnepély, gondolja, ahol a koalíció .János bácsija” tesz egy új ígéretet a jóízű birkapaprikás mellett. Szegény, már ezzel is beéri! De vajon meddig? Földes György HISTÓRIA Decebál kincse és Martinuzzi György barát halála (II.) 1650 tonna arany a folyómederben Egy római történetírótól, Cassius Diótól tudjuk azt, hogy a rómaiak rábukkantak Decebál sebtében elrejtett kincseire is. A történet szerint „Decebál, amikor a rómaiak már a fővárosát és egész területét elfoglalták, és fennállt a veszélye, hogy őt magát is elfogják, öngyilkosságot követett el... Decebál kincseit is megtalálták, jóllehet elrejtették azokat annak a Sar- getia (mai neve Sztrigy) fo- lyónak a medrébe, amely palotája mellett folyik el. Hadifoglyok segítségével Decebál eltéríttette a folyó futását, gödröt ásatott a medrébe, és ebbe az üregbe nagy mennyiségű ezüstöt és aranyat dobatott, és más nagy értékű tárgyakat, amelyek bizonyos mértékig ellent tudnak áliani a nedvességnek; majd köveket rakatott és földet hal- moztatott föléjük, ezt követően pedig ismét visszaterelték a folyót a medrébe. Ugyanazokkal a foglyokkal ruháit és más hasonló tárgyait barlangokban rejtette el, és mindezt befejezve végzett velük, megakadályozandó azt, hogy bármit is eláruljanak. Azonban Bikilisz, egy bizalmas barátja, aki tudott arról, hogy mi történt, fogságba került, és beszámolt ezekről a dolgokról.” Cassius Dio ránk maradt sorai ennél többet nem árulnak el. Részt vett azonban a hadjáraton Traianus orvosa, egy bizonyos Kri- tón is, akinek az események során készített naplójából későbbi, bizánci források megőriztek részleteket arról, mi volt a kiásott kincsben. Az első olvasásra szinte hihetetlen mennyiségű értékekről van szó: „Traianus volt az első, aki legyőzte a gétákat és királyukat, Decebált, Rómába vitt ötmillió libra aranyat, kétszer annyi libra ezüstöt, minden képzeletet felülmúló számban vázákat és kelyheket, nyájakat, fegyvereket, több mint ötszázezer kiváló harcost, fegyvereikkel együtt.” Egy római libra súlya 327 gramm volt, és így a Sargetia völgyében megtalált nemesfémből az arany 1650 tonnát, az ezüst pedig 3300 tonnát tett ki. A sok-sok további értékes tárgy közül a rómaiak különösen egy aranyozott bölényszarvat bámultak meg, amellyel Traianus Jupiter istennek áldozott. Számolnunk kell persze azzal is, hogy ezek a nemesfémek nem kizárólag csak a mederben elrejtett kincsből származtak, hanem az elfoglalt várakban összeszedett, és az elfogott dákoktól elvett értékekből is. A legnagyobb részt azonban Bikilisz árulásának köszönhették a rómaiak. Mindez olyan méretű gazdagságot jelentene, ami szinte hihetetlen. Van azonban néhány olyan körülmény, amely meggondolásra késztet. Az egyik az, hogy az Erdélyi Erchegy- ség bányái a Maros középső folyása mentén egészen Amerika felfedezéséig az akkori világ egyik leggazdagabb aranytermő helyének számítottak, főleg Verespatak, Abrudbánya, Aranyosbánya, Brád, Zalatna. Valószínű, hogy ebben az Arany Négyszögben a 18. században az évi aranyterir'r 1 Ik ■ÍXIXI , . i££í W .'V v^v ' \ v *\X -. ;• iv ^ m- ■ 1 "Vir-j fir 1U* « *lriUV-¥ V A római Traianus-oszlop egyik domborművé (a lovak hátán a dáciai zsákmány egy része). Balra a császár fogadja a küldötteket melés elérte a 10 tonnát. Akkoriban még mindenütt lehetett találni nagy aranyrögöket is. Oláh Miklós püspöktől tudjuk, hogy a 16. század közepén híre járt egy Abrudbánya környéki jobbágynak, aki egy cipó nagyságú, ezerhat- száz dukát súlyú, tehát 5,6 kg-os aranyrögöt talált. Nem csoda tehát, ha Erdély aranytermő helyeit már a 16. században az ókori világ leggazdagabb aranybányáihoz, a kis- ázsiai Pactolus-völgyhöz, a kincses Arábiához, a mesés Ofirhoz, vagy az inkák Perujához hasonlították. Egy másik érvként szolgálhat az, hogy Augustus császár után a római birodalom pénzügyei fokozatosan válságba kerültek. Do- mitianus császár (Kr. u. 81—96) háborúi, építkezései és más költekezései, így költséges előadásai, versenyei, játékai, pénzajándékai és lakomái, az Amphiteatrumban rendezett tengeri csatája teljesen kimerítették a kincstárat. A helyzet azonban Traianus uralkodásának közepén hirtelen és érthetetlen módon megváltozott. (Folytatjuk) Makkay János a történettudomány doktora Monor helynevei Monor az oklevelekben első alkalommal 1398-ban fordul elő „Monar” alakban. A „Monor” helynév eredetéről ellentétes nézetek vannak forgalomban, Kiss Ijijos szerint a mogyoró főnév középkori alak- változatából, a monarau formából származik, Horváth Ijijos szerint a molnár mesterségnév mónár alakjából vezethető le. Maguk a monoriak a múlt században, 1863-ban, nem értelmezték a település nevének eredetét, Pesty Frigyes erre vonatkozó kérdésére azt válaszolták: „Nem tudunk semmit.” A 19. századi helynevek jelentését annál jobban ismerték. A Sinka-halomi dűlő nevének eredetét a következő módon magyarázta a községi bíró: „ez adoma szerint Sinka nevű embertől, ki pesti útjában haza felé jővén tüzet akart acélával csinálni, egész ezen halomig iparkodott, de haszontalan, csak itt sikerült, miért a düllő azon időtől Sinka halmi dülló- nek neveztetik”. A Peres-szőlőhelyet az egri káptalannal folytatott határperről nevezték el. A Strá- zsa-bely a régiek szerint onnan kapta nevét, hogy hadjáratok alkalmával ott állították fel a strázsá- kat. A Kistói csárda a kis tónak nevét őrzi, melynek partján áll. 1863-ban Monornak 5600 lakója volt, 1800 római katolikus, 3700 református és 100 „héber vallású” Határa terjedelmes volt: 14 000 hold tartozott Monorhoz a két puszta — Csév és Zsiger — mellett. Pogány György
