Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-31 / 307. szám
Angyal János s Újévi álomképek F elnyitottam Nostradamus jóskönyvét, és megpróbáltam kiböngészni belőle, hogy nekünk mit jövendölt 1995-re. Nem juthattam el odáig, mert közben elszunyókáltam. Álmaim szárnyán az új esztendőbe repültem. Azt álmodtam, hogy országgyűlésünk újjászületik. Helyet foglalnak benne azok a szocialisták, akik nem Marxon nével- kedtek, akik még turistaként sem látták Moszkvát. Azok, akik egyszerűen szocialistának születtek. Megjelennek végre a liberálisok is: Kossuth, Deák, Eötvös szellemének követői, na és helyükön maradnak az ifjabb és idősebb demokraták, és a „Nagygazda” köré gyülekeznek a fiatal, értelmes kisgazdák. Azt álmodtam, hogy a T. Házban a honatyák nem vágnak semmit egymás fejéhez, inkább összedugják, és együtt gondolkodnak azon, hogyan könnyítsenek sorsunkon. Azt álmodtam, hogy jövőre, valóban szakértők kerülnek a kormányba. A belügyminiszter a jogtudományok egyik doktora lesz. A honvédelmi miniszteri posztra egy tartalékos alhadnagy kerül, aki civilben a hadtudományok doktora és mellesleg több nyelven beszélő diplomata. Továbbá az a valaki lesz a pénzügyek minisztere, aki jártas a bankok világában külországokban és idehaza, és a pénzügyek területén nem bukdácsol, nem ügyetlenkedik. A kulturminisz- teri tárca ahhoz az akadémikushoz kerül, aki sokat tett a magyar kultúráért, aki generációkat tanított a tudományra, hagyományaink megőrzésére. Egészségügyünk az orvostudományok valamelyik, arra termett professzorának kezébe kerül, a népjólét a szociológia egyik tudósának, az emberi sorsok ismerőjének jut, és így tovább... Azt álmodtam, hogy jövőre az emberek az új kormányerők mögé állnak és egymással vállvetve veszik fel a harcot az infláció ellen, és nem az elmúlt években keresik a szegénység okát. Végre arra is rájönnek, hogy a negyven évig tartó rablógazdálkodás rendszere omlott rájuk, és elkezdik majd közösen eltakarítani a romokat. Azt álmodtam, hogy a jövő esztendőtől kezdve honfitársaim között békesség lesz, hogy majd megszűnnek a „klikkek”, felszabadulnak a kisajátított státusok az irányításban, a tudományban, a művészetben. Továbbá érvényesülnek népünk tehetséges fiai, lányai, és a demokrácia által kiszorulnak a kapcsolatokból, összefonódásokból született „álzsenik”. Azt álmodtam, hogy 1995 édes anyanyelvűnk megújulásának éve lesz. Hadat üzennek a spécidnek, a shopingnak, a marketingnek, a drinknek, és újra lesznek üzletek, áruházak, kávézók... Azt álmodtam, hogy végre hatályba lép a médiatörvény, újjászületik az ellenzéki sajtó, és a kiadók hagyják, hogy éljen, mert az olvasóknak nemcsak Magyarország „legjobb napilapjára” van szüksége, hanem több, jobb napisajtóra is, ahogy a „nyugati demokráciában” is él a több hangú lapkiadás. Na és jövőre a Magyar Televízió adása újra színesben látható, újra megjelenik a képernyőkön a piros, a fehér, sőt még a zöld is. Azt álmodtam, <hogy a kilencvenötös esztendőben feltámad a labdarúgásunk. A szurkolók összefognak és elűzik a rajta élősködőket és azokat a „kinevezetteket”, akik magukról mindig tudták, hogy nem mágusok, ám ennek ellenére jól megszedték magukat a kudarcokból. A zután egyre tisztábban hallottam bizonyos szófoszlányokat: „1995-ben felemelik, leértékelik, felszámolják, leváltják... spekuláció, korrupció, infláció...” Ni csak, felébredtem, és ez már nem álom. Ez lesz a mi boldog új évünk! s Óév végén, új év elején... Boldog új évet! Milyen gyakran hangzik el ez a kívánság ezekben a napokban... Az ember mindig remélt valamit a következő évtől, s ennek hangot is adott — ha nem is mindig december 31-én. Ugyanis az új év — bár Julius Ceasar naptárreformja óta január 1-jén köszöntött be — a XVI. századig sok helyütt, így hazánkban is, egybeesett a karácsonnyal. Érdekes módon a különböző, ilyentájt szokásos cselekedetek kiskarácsony, azaz karácsony nyolcada napján, tehát január 1-jén történtek. Az egyház is kénytelen volt ünnepet tenni az amúgy is megünnepelt napra, Jézus körülmetélése emlékére. Az évkezdet szokásai, amelyek e napra kerültek, részint abból a hitből nőttek ki, hogy ami a kezdéskor történik, az később is sokszor megismétlődik, ezért ezeknek bizonyos gazdasági jelentőségük volt. Néha a kettő összefonódott: azért tiltották a pénzkiadást és -kölcsönzést, nehogy egész évben ezt kelljen tenni! Disznót kell enni, mert az a házba túrja a szerencsét, s nem tyúkot, mert az elkaparja. Utóbbiakat abroncsból etették, hogy az új évben egy helyre és sokat tojjanak. Leszedték a kiakasztott ruhát, mert a nyúzott bőrre hasonlít, és elhullanak az állatok. Bab, borsó, lencse fogyasztása pénzt hoz, búza és zab hintése jó termést. Néhol a pásztorok, béresek — akiknek a szerződését némely vidéken ekkor újították meg — tettek róla, hogy az állatok is észrevegyék az évváltozást: zajt csaptak, hogy a felébredő jószág a másik oldalára forduljon. Erdélyben a béresek elkezdték terelgetni is az állatokat — amíg pénzt nem kaptak. Ugyanitt a kendiló- nai Teleki háznál a kovácsok vitték a jókívánságnál a szerszámaikat, a kocsisok az ostort. Galeotto Marzio már Mátyás király udvarában megfigyelte a január elsejei „sztrénát”, ajándékosztást az iparosoknak. Igyekeztek eleink megjósolni milyen lesz a beköszöntő év. Már a XVIII. században ír a tudós Bőd Péter új évi hagymakalendáriumokról, amelyekből a következő 12 hónap időjárását akarták megtudni. Pl. 12 gerezdből, amelyik nedves lesz reggelre, abban a hónapban sok lesz a csapadék. Ezt szolgálta a legutóbbi időkig fennmaradt ólomöntés is. Volt, ahol az öntet árnyékát vetítették a falra, ebből jósoltak. Ez — a galuskafőzéssel, fahéjdobással és más praktikákkal egyetemben — a lányok férjhezmentele felől nyújtott tájékoztatást. Ezt a lányok igyekeztek elősegíteni. Pl. újév napján nem vitték ki a szemetet a házból, első látogatónak férfit eresztettek csak a házba. Még szerencse, hogy a kéményseprők, lámpagyújtogatók, akik már a múlt században siettek megjelenni, eleinte német, majd a század derekán már magyar „idvezleteik- kel”, kizárólag férfiak voltak! Köszöntő rigmusaikat általában fűzfapoéták írták. Csokonai gúnyosan említi az általa jól ismer „Tsikor- gó úr” újévi verseit, de tudjuk, a nyomorgó költő maga is készített ilyeneket. Pest megyében sem különböztek a szokások az ország más részeitől, legfeljebb a főváros közelsége miatt halványabbak voltak. Mivel a törökidőkben az eredeti lakosság teljesen elpusztult, az újranépesedés már országrészek magyarjaival, de szlovákokkal, németekkel, szerbekkel történt. Ezt a képet a háború után idekerült felvidéki, erdélyi és csángó telepesek is színesítik. Megtaláljuk itt újévkor az ajándékhozó erdélyi „aranyos csikót”, de ehetünk a délszlávok újévi kalácsából, a szerencsét hozó „vaszilicá- ból”, amit a családfő szeg meg, de hallgathatjuk a budaörsi német gyerekek újévi versikéit is. Persze fülünknek legszebb a magyarok „három B-t (bort, búzát, békességet), három P-t (pipát, paripát, pálinkát) és három F-t (fáin főző feleséget)” kívánsága esik. Akármely nyelven szólnak is az újévi jókívánságok, az a fontos, hogy jó szívvel mondják és halgassák őket. • így talán megvalósulnak! Róbert Péter Makkay János Francia szamárságok A z alább következők pontos megértéséhez röviden előre kell bocsátanunk egy kis történeti ismertetést. Olvasóink között bizonyára sokan akadtak már, akik törték a fejüket azon, hogy a magyarok neve miért szól másképpen minden európai nyelvben. Hiszen a honfoglalástól egészen napjainkig kivétel nélkül olyan névvel neveznek minket, amely a németben, az angolban, a franciában vagy akár a szláv nyelvekben is a Hungarus névből vagy annak valamelyik változatából származik. Ma már tudjuk, hogy ennek a Hungarus névnek nagyon régi az eredete, és valószínűleg még a hunok korára megy vissza. Akkor, a Krisztus utáni 4. században bukkantak ugyanis fel először az európai sztyeppen azok a keleti, ázsiai, török nyelvű népcsoportok, amelyeket onoguroknak, a tíz ogumak, a tíz ogur törzsből álló népnek neveztek. (Valószínű, hogy a finnugor névben szereplő ugor is ebből az on-ogur névből ered.) Az elődeink közelében élő szlávok ajkán ebből az onogurból alakult ki lassanként az ongur, majd az ungre, Ungar, Ungari, végül Hungarus név, és lett belőle az angol Hungarian, meg a francia Hon- grois. A magyarul beszélő népre pedig úgy kerülhetett rá ez a Hungarus név, hogy még a honfoglalás előtt évszázadokig a szorgos mezőgazdasági munkával foglalkozó békés finnugor elődeinket harcias onogur hadi főnökök irányították, szervezték és védelmezték. Nos, ennél a magyart jelentő francia Hongrois-nál indul rövid, de kiábrándító történetünk. Csaknem háromnegyed századdal ezelőtt írta meg a francia és olasz irodalom kiváló szakértője, Eckhardt Sándor, hogy a francia népmesék legfélelmetesebb alakja egy emberhússal élő szörnyeteg, az ogre. A francia szótárakban, az íróknál és általában a francia népnél az a hiedelem van elterjedve, hogy e szörnyeteg nevében a honfoglaló magyarok kóborlásainak, kalandozásainak emléke rejlik. így a francia nyelvérzék — tévesen — az ogre-t a Hongre, azaz a magyar szinonimájának, hasonló értelmű rokonszavának érzi. Ráadásul, ha ritkán, de mégis jó történelemkönyv kerül a francia polgár kezébe, a Hungarus-ból az első szótagot a hasonló hangzás miatt Attila népe, a hun nevének véli. így máris kész a — ránk nézve lesújtó, és alighanem régóta a franciák magyargyűlölő álláspontját is meghatározó — véleménye: az ogre szó azt a félelmet örökítette meg, amelyet a franciák a magyarok szörnyű tettei miatt éreztek. Ugyanis a magyaroknak, ennek a szerintük tatár eredetű népnek a neve a rettegett hunok és a '/ad újgúrok nevét egyesíti magában (ez lenne egy egyébként nem létező, emberevő hungur nép). Ok pedig nem mások, mint a francia népmesék gyermekeket evő, a nyers emberhúst roppantul kedvelő vademberei. így azután a germánokat, burgundokat, frankokat és mindenféle más népeket hódol- tató Attila, majd az 567-ben a Kárpát-medencébe beköltöző avarok népe által Európa-szerte valóban elkövetett mindenféle kegyetlenkedés, rablás, fosztogatás bűne a hunok és a hunoknak nevezett avarok vélt utódaira, a hungurusokra háramlik. (Meg kell tehát értenünk azokat a történettudósainkat, akik többek között eme szörnyű vád miatt is tiltakoznak az ellen, hogy a magyar a hun egyenes utódja lehetne.) Mint egy jeles francia tudós nemrégiben magyarázta, Franciaországban tor vább élt a magyarok tizedik századi félelmetes betöréseinek, a kalandozásoknak az emléke. A magyarok portyázása Attila hat évszázaddal korábbi véres hadjáratainak a hagyományát elevenítette fel.. A magyarokat a néptudat az első keleti seregekkel azonosította, tehát Attila hunjaival, akik a negyedik században rémülettel töltötték el Gallia népeit. Nem lehet tehát véletlen az sem, vélték és vélik a franciák, hogy nevük, az ogre, egyúttal ártatlan gyermekek húsával élő szörnyetegeket jelent. A francia társadalomban különösen a múlt század közepe után kezdett terjedni ez a tévhit. Olvasóink könnyen elképzelhetik, hogy akár a trianoni tárgyalásokon is a francia delegátusok bizonyára minden rosszat elhittek a románoknak, cseheknek, szerbeknek a gonosz, emberevő, tehát megbüntetendő magyarokról. 1927-ben ezen a több évszázada tenyésző buta francia tévhiten méregre gerjedve, Eckhardt Sándor gondosan elolvasott minden tudományos munkát, amely az ogre szóval foglalkozott. Kiderült, hogy semmi köze nincs a magyarok nevéhez, de a hunokéhoz sem. Volt viszont az ókori latinoknál egy sötét istenség, Or- cus, a halottak birodalmának, a másvilágnak az ura, aki elrabolja az élőket és a halálba viszi őket. Az ő alakjához később, amikor a latin nyelvből az utódnyelvek, így a francia is kialakultak, érthető módon szörnyű képzetek kapcsolódtak. így a gyermekhússal táplálkozás rémtörténete is. Az emberevő ogre tehát, amellyel a francia anyák gyermekeiket máig ijesztgetik, eredetileg valójában emberevő, sőt gyermekevő, mert ő maga a halál, az élet elpusztító- ja. Csakhogy nem magyar, hanem latin halál, Orcus, az alvilág istene! Azt hitte volna a naiv magyar ember, hogy a művelt francia még akkor is elfelejtette már az ilyen középkori rémtörténeteket, ha továbbra sem kedveli a magyarokat. Kiderült azonban, hogy nem! 1988. augusztusában volt Budapesten egy fontos tanácskozás a magyar nyelvtudomány történetéről. Ezen előadást tartott hazánk és népünk valóban hűséges és kiváló francia barátja, Jean Perrot professzor is. Megdöbbenve látjuk nyomatásban is megjelent előadásából, hogy a ránk nézve tragikus tévhit francia földön elszántan tovább él, fütyülve a nyelvtudomány minden haladására. Perrault közkedvelt gyermekmeséiben az ogre továbbra is szereti a gyermekhúst, és neve ma is a kisdedek arcát véresre harapó hunokat, azaz hungarusokat idézi. Az . embert hegyen, völgyön, folyón percek alatt átrepítő hét- mérföldes csizma a magyarok villámgyors betöréseinek emlékét őrzi: az ogre tehát mégiscsak az hongrois-val, az ugor-ral azonos. Akár elfogadjuk ezt a szókifejezést, akár nem, írja 1991-ben Per- rot, annyi bizonyos, hogy nem rendelkezésünk más, megbízhatóbb etimológiával, s hogy az olasz orco-ból való levezetés legkevésbé sem meggyőző, M ost, amikor legjobb lenne, ha egy hétmérföldes csizma 1994 végéről Szilveszter éjszakáján nemcsak 1995, ki tudja, mit hozó elejére röpítene át, hanem egy szép új magyar világba, újévi jókívánságként üzenjük nem kevés francia barátunknak: ha már továbbra is hisznek abban, hogy mi, magyarok emberevők vagyunk, vagy valamikor voltunk, legalább a saját gyermekeiket ne rémisztgessék tovább ilyen, a francia szellemhez alighanem méltatlan szamárságokkal.
