Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-28 / 304. szám
_§ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 28., SZERDA 13 Vádirat a Magyar Tv-rdl »4/ Horváth Ádám úr- ■ nak, a Magyar Televízió elnökének! Tisztelt Elnök Úr! Elöljáróban szeretném Önnel közölni, hogy nagy szomorúsággal és mély felháborodással tölt el mindaz, ami az utóbbi néhány hónapban a legfontosabb, „közszolgálatinak” nevezett médiában az Ön irányítása alatt végbement. önt egyértelműen a koalíciót alkotó pártok jelölték és állították a Televízió élére, ez jól kiviláglik eddigi tevékenységéből. A Magyar Televízió elnökével szemben jogos és elvárható követelmény, hogy toleráns és előítéletektől mentes legyen minden, a demokrácia alapelveit betartó párttal, irányzattal, világnézettel szemben. Amennyiben Ön megfelelne a fenti elvárásnak, akkor nem érezné úgy a televíziónézők (és előfizetők!) jelentős része napról napra, hogy nem érdemes bekapcsolnia a készülékét. Az Ön által vezetett intézményből műsorkészítők százait bocsátották el (illetve hozták olyan méltatlan helyzetbe, hogy emberileg, szakmailag lehetetlenné vált a maradásuk). Ön és vezetőtársai szerkesztőségeket és műsorokat szüntettek meg, figyelmen kívül hagyva a nézői véleményeket, egyes műsorok nézettségi mutatóit. Az átszervezéseket, elbocsátásokat kizárólag politikai megfontolások motiválták. Ismerőseim között olyan rossz lett a Tv megítélése, hogy egyre többen az előfizetési díj lemondásával fejezik ki tiltakozásukat. Az alábbiakban néhány pontban szeretném összefoglalni főbb kifogásaimat. 1. Önt a kinevezése alkalmából készült tudósításban a Híradó riportemője megkérdezte saját műsoruk sorsa felől. A kérdésre Ön bizonytalan választ adott, mondván, hogy még informálódnia, tájékozódnia kell. Nos, Ön ezt vagy megtette egyetlen éjszaka alatt, vagy nem volt egészen őszinte a tv-nézők milliói előtt, ugyanis másnap délelőttre már megtudhattuk, hogy a teljes stábot leváltotta, illetve az újakat már ki is nevezte. 2. A jelenlegi műsorrendnél, főként a hírműsorokban érhető tetten, hogy csak néhány személy váltogatja egymást a kamera előtt. Különösen szomorúnak tartom, hogy ezek a műsorvezetők nemcsak az országos televízióból mosolyognak ránk, hanem ők viszik a prímet a Nap-keltében, a különféle kábeltévéknél, s az ő hangjuk hallatszik a közszolgálati és egyes kereskedelmi rádiók hírblokkjaiban is. Köny- nyen belátható (még akkor is, ha feltételezzük a tisztességes, etikus hozzáállást), hogy mindez a hírközlés, tájékoztatás olyan monopóliumát eredményezi, ami egy többpárti demokráciában roppant veszélyes. Nem fogadható el számomra az az érvelés, hogy megfelelő embereket csak nagyon szűk körből lehet „meríteni”. Talán körül kellene nézni a „másképp gondolkodó” újságírók körében, még akkor is, ha esetleg ezek nem tagjai a MUOSZ-nak. 3. Szemlélődő nézőként úgy látom, rengeteg energiát és pénzt fordítottak új (egyelőre eléggé színtelen) arcok, illetve a „meghurcolt” régi emberek reflektorfénybe állítására. Úgy gondolom, ennek kihatásait a közvélemény tudomására kellene hozni: mennyibe került mindez az adófizetőknek, s menynyire volt indokolt ezt így végrehajtani. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna versenyhelyzetet létrehozni (az előző időszak negatív tapasztalatai ellenére is!), például Objektív Bánó Andrással — szubjektív Híradó a régi stábbal, Szenes Andrea-show — Friderikusz cirkuszai..., a sor folytatható lenne. 4. Az előző másfél évben az akkori ellenzék és egyes értelmiségi körök gyakran hangoztatott siráma volt, hogy a televízió túlpolitizált, az akkori kormánykoalíció sikerpropagandáját szajkózva nem tesz eleget a közszolgalati- ságnak. Göncz Árpád mondta akkoriban: „... az ellenzék nem szólhat, a néphez.” Nos, ha így is lett volna, most nem történt fordulat, hanem csak HISTÓRIA A jobbközép múltja (II.) Antall személye a többiek fölé magasodott A karizmatikus Antall Józsefről tudjuk, hogy édesapja a Horthy-rendszer magasállású belügyi tisztviselője volt, s amikor Keresztes- Fischer belügyminiszter rábízta (1939-ben) a lengyel menekültek ügyét, akkor az édesapa emberségből elévülhetetlen érdemeket szerzett. A zsidóüldözések idején az üldözötteken próbált segíteni. Ennek volt köszönhető, hogy míg a Horthy- féle belügyminisztérium sok-sok alkalmazottját kitelepítették, megbüntették, az idős Antall a Kisgazdapárt fontos személyisége lett, egymásután két miniszteri tárcának is — bárha nem hosszú ideig — birtokosa volt, s haláláig meghagyták a régi belvárosi lakásában. Akik az idős Antalit is ismerték, tudták róla, miként vélekedik a kommunizmusról, a gyermek ebben a családi légkörben nőtt fel, lépett ki 1956-ban a pusztán tanári funkcióból, s bizonyára az apa múltja is közrejátszott abban, hogy a megtorlás idején az ifjú Antall végül is könyvtárosként el tudott helyezkedni., A könyvtár körülményei a fiatalembernek ideális körülményeket nyújtottak ahhoz, hogy széles; a szakmáján túlmutató történelmi, emellett közjogi ismeretekre tegyen szert, nyelvtudása révén még az elszigeteltség mellett is kitekintést kapjon Európára, s — ahogyan később maga is mondta — kitartóan készüljön a politikai szereplésre. Ez a kommunizmus bukásával lehetővé vált: egyszerre három pártban is szóba került a neve, mint lehetséges vezetőé, s ő a Demokrata Fórum mellett kötött ki. A választást jónak kell mondanunk: Lakitelek résztvevőinek jelentős része s karakterüket tekintve a legszilárdabbak itt gyülekeztek. Antall, mint történész is ismerte a magyar múltat, a népi írókat is. A népi irodalom, ha nem is vált — miként Babitsnak a szent Biblia — verstanává, de feltétlenül látnia kellett e csoportosulásnak a magyar társadalom érdekei szempontjából betöltött fontos szerepét. Az írók, művészek közül számosán rokonszenveztek a Demokrata Fórummal. A nemzeti elkötelezettség, a keresztény (keresztyén) elvek iránti fogékonyság a jó szemű politikusnak azt sugallta, hogy ez a tömörülés alkalmas egy széles nemzeti program meghirdetésére és győzelemre vitelére. Kapcsolatai révén számos liberális beállítottságú tudós, kulturális faktor csatlakozását tette lehetővé a személye, s így kerekedhetett ki a nemzeti és keresztény gondolat, a nemzeti liberalizmus örökségének a bevonásával. Antall műveltsége, az apai házban szerzett, fiatalkori politikai tapasztalatai, felkészültsége, kiváló érvelő- és beszédkészsége találkozott azzal a közeggel, amelyik szavaiban s a pártban, a Demokrata Fórumban törekvéseinek avatott, jövendő megvalósítóját látta. A siker — az ellenoldal hatalmas anyagi erőbedobása, radikális retorikája ellenére — nem maradt el, a Fórum megnyerte a választásokat, Antall megkapta a miniszterelnöki megbízást. Azt a semleges elemzők között ma senki nem vitatja, hogy Antall személye nemcsak pártján belül magasodott a többiek fölé, de a teljes magyar politikai palettán sem találunk hozzá hasonló, számára vetélytárs- ként szóba jöhető, vitathatatlanul nagy formátumú egyéniséget. Ä többiek a derekáig nem érnek — mondta egyik híve, s látni fogjuk, hogy az általa véghezvitt teljesítmény — részben, a történelmi helyzet miatt is, — maradandó emléket hagy a nemzet gondolkodásában. Ez a minősítés távolról sem mondja azt, hogy hibátlanul látta el feladatát. De köztudott, hogy pártja országos gyűlésein — már a kemény belső támadások idején is — a 700 szavazóból alig néhány személy szavazott ellene. A nyilvánvalóan észlelt hibái ellenére a hívei nem fordultak ellene, hanem azért szorítottak, hogy a fogyatékosságokat levetve, az általuk elképzelt, hibátlan Antall mutatkozzék meg a közéletben. Alant látni fogjuk, hogy a bemutatásnál a pozitív oldal kerül túlsúlyba. Közel négyéves miniszterelnöki munkásságát három területen vizsgáljuk: a nagy- politikában, a társadalom elvárásainak teljesítésében, végül a választópolgár megnyerésének (és támogatása megtartásának) tudományában. * Nagypolitikán értjük a politikai tevékenységen belül a fontos, esetenként döntő, a közösség jövőjét hosszú távon meghatározó törvényhozói, kormányzati döntéseket. Két fő területe: a külpolitika, azután a belpolitikán belül a társadalmi struktúra alakítása. Az 1990-ben megalakult kormánynak mindkét területen új utakat kellett törnie. A külpolitikában meg kellett teremteni a kiegyensúlyozott orientáltságot. Nyugat felé ez oly módon sikerült, hogy ezenközben Antall személyes vonzereje, fellépése egyszersmind a vezető országokban az államférfiak barátságát is megszerezte számára. A barátságon alapuló kapcsolatok a nemzetközi politikában lényegesek, az egyes ország részére számos előnyt jelentenek. Ha megnézzük Antall fogadtatását, észrevesszük, hogy a személyének szóló megkülönböztetett barátság egyúttal az ország számára is elősegítette az új közegbe történő beilleszkedést. Különösen láthatóvá válik mindez, ha a mai idők protokolláris, általánosságokban mozgó érintkezéseivel tesszük meg az összehasonlítást. Kelet felé az úttörő kezdeményezésekkel szerezte meg a tekintélyt magának és csapatának. Nagyfokú személyes bátorság is kellett azokhoz a tárgyalásokhoz, amelyek — az orosz szuronyok árnyékában -— vé„gyorsítás” — nem a jó irányba. Olyan — kormányfőt, minisztereket, koalíciós pártokat népszerűsítő — műsorok jelentek meg (Kormányváró, beszélgetés a miniszterelnökkel...), amelyek azelőtt^ ismeretlenek voltak.. Úgy gondolom, egy tárgyilagos összehasonlító vizsgálat igazolná fenti állításaimat. A többszintű tájékoztatást nem lehet azonos politikai meggyőződésű, politikai elkötelezettségű újságírókkal megvalósítani. (...) Ezért egy közszolgálati televíziónál lehetőséget kellene biztosítani a „másik oldal” újságíróinak is. Ma ez messze nincs így. A médiabékét az „ellenfél” sárba tiprásával nem lehet elérni. A fenti pontokban főként politikai aggályokat fogalmaztam meg. Saját körben végzett mini közvélemény-kutatásom szerint általánosságban is megállapítható, hogy egyre kevésbé tetszik a nézőknek a tévé műsora. Fő kifogások (a teljesség igénye nélkül): túlontúl sok a reklám, sok az unalmas, terjengős stúdióvita, soha nem volt ennyi bugyuta monstre sorozat, rengeteg az ismétlés, régi, leporolt kazetták kerülnek elő az archívumból. Szomorúan kel» kijelentenem, hogy számomra már csak a természetfilmek és egyes sportműsorok jelentenek igazán értékes néznivalót. E levél írásakor kibontakozni látszik a médiatörvényről tárgyaló pártok között a megegyezés arról, hogy a Televízió feletti felügyeletet egy köz- alapítvány fogja gyakorolni. Úgy gondolom, hogy amennyiben ez a közalapítvány feláll és megkezdi működését, Önnek és vezetőtársainak jó alkalmuk nyílik az önkritikára. Le kellene mondaniuk, mert az eltelt idő azt bizonyította, hogy alkalmatlanok a Televízió irányítására. Végezetül szeretném, ha komolyan kezelné a levelemben megfogalmazott kritikát, amelynek egyénileg adtam hangot, de biztos lehet benne, hogy nagyon sokan vannak hasonló véleményen. Bréda Attila Gödöllő gül a KGST felbomlását s a Varsói Szerződés megszűntét eredményezték. Ezenközben megmaradt a korrekt kapcsolat, a résztvevő személyek egymás iránti kölcsönös tisztelete. A külpolitikában Antall József — hiszen nemcsak irányította ezt a kormányzati tevékenységet, hanem éppen a döntő pillanatokban maga végezte: járt el, tárgyalt — kitűnően vizsgázott. A belpolitikában a nagy- politikához — csoportosításunk szerint — mindenekelőtt a törvényhozói tevékenység tartozik. Tudjuk, hogy a kezdeti jelentős parlamenti többség fokozatosan olvadt, de mindvégig megmaradt. Ugyanakkor már kezdetben sem volt elegendő ahhoz, hogy a 2/3-os többséget kívánó törvényeken változtatást lehessen végrehajtani. így aztán kényszerpályára szorítva kellett annyit elvégezni, amennyit lehetett. Noha e korlátozottság sok mindent akadályozott, de nem jelentett akadályt a régi pártállami struktúra gyakorlati lebontásában. Ez elsősorban a politikai pluralizmus megvalósításában mutatkozott meg — még akkor is az elmúlt öt év eredményéhez kell sorolnunk, ha indulásakor a pártállami struktúra volt érvényben. (Folytatjuk) Harsányi László Szolgabírák a vármegyében A szolgabíró — latinul iudex nobilium — elnevezés a forrásokban 1273-ban bukkan fel, 1404-ból már magyarul is leírták a tisztség nevét. A szolgabírák kezdetben a királyi szerviensek által választott személyek voltak, a nemesi vármegye kialakulása után pedig annak lettek legfontosabb, szintén választott tisztségviselői. Pest megye okleveles emlékeiből 1328-tól követhetjük nyomon a tisztség viselőit. Egy-egy megyében — kevés kivételtől eltekintve — négy szolgabírát választottak, az ispánnal együtt ők képviselték a vármegyét és alkották annak törvényszékét. Mátyás király a 15. században megkísérelte a tisztség rangját emelni: 1486-os dekrétuma kimondta, hogy „Szolgabírákul az egyes megyékben tehetősebbeket válasszanak”. A király azért döntött a törvénycikk kibocsátásról, mert az utóbbi időben „olyan nemeseket szoktak szolgabírákká megválasztani, kikről köztudomású, hogy tehetségre és vagyonos- ságra nézve a többiek mögött állnak, aminek következtében megesik, hogy félelemtől, kedvezésből és fizetésért igen sok haszontalanságot követnek eV’. Mátyás király a Zsigmond alatti állapotokra utalt, akkor ugyanis Jómódú birtokos embereket” választottak. Ilyen jómódú nemesek voltak a vármegye szol- gabírái 1418-ban, amikor Hartyáni Albert, Katusai Lázár, Damoni Balázs és Báléi Mátyás viselte a tisztséggel járó felelősséget. Pogány György
