Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-28 / 304. szám

J

PEST MEGYEI HÍRLAP

VÉLEMÉNY

1994. DECEMBER 28.. SZERDA 7

Istálló a könyvtárszobában

K

arácsonyra rendkívüli ajándékot nyújtott át a magyar olvasóknak a Trezor Kiadó. Utánnyomásban és Zaicz Gábor Jegyzeteivel megjelentette Zsi- rai Miklós Finnugor rokonságunk című könyvét, amelyet még 1937-ben a Magyar Tudományos Akadémia adott ki, és amely már a negyvenes évek vége óta igazi könyvritkaságnak számít. Olyan könyvről van szó, amely a nemzeti hagyományok és a hazafias nevelés élleni támadások mai pergőtüzében ott kell vagy ott kellene hogy legyen minden magyar történelem- és irodalomtanár íróasztalán. Ezzel a kiadással legalább a lehetőség megadatott erre. Nem tudjuk, hogy 1945 óta bármikor is felmerült-e az igénye egy ilyen utánnyomásnak vagy újrakiadásnak, de már bevezetésként szeretnénk felhívni a figyelmet Zsirai Miklós utószavának néhány mondatára: „Ma, amikor különösen érezpünk kell társtalan voltunk keserveit, kétszeresen érthető az az ösztönös mohóság, mellyel tekintetünket a ködbe vesző eredet rejteleméire szegezzük. (...) Tisztán látom könyvem minden egyenetlenségét, gyarlóságát, mégis meg vagyok győződve, hogy haszonnal forgatja majd... a népi sajátosságaink gyökerére kíváncsi magyar értelmiség is. Talán nemzeti tudományunk különféle ágainak művelői is találnak benne egy és más útbaigazítást. Mielőtt munkámat útra bocsátás nám, hálás szívvel gondolok azokra a nagyokra, kicsinyekre, akik az 1929 óta' asztalfiókban heverő kézirat megjelenését lehetővé tették.” Nemcsak 1949 óta kellett tehát csaknem fél évszázadot vámunk a mostani kiadásra, hanem a nagy gazdasági válságon túljutott hajdani magyar kultúrpolitika sem sietett túlságosan e remek munka megjelentetésével. Az előbbi okait nem ismerjük, a csaknem fél évszázados halogatás sötét szándékai viszont kihámozhatóak az alábbiakból.

Zsirai Miklós 1892. október

9-én született a Győr-Sopron megyei Mihályiban parasztcsalád fiaként, és a gimnázium után a kiváló Eötvös Collégium- ba került egyetemi tanulmányokra. 1914 nyarán finnországi tanulmányúton érte a világháború kitörése. Késlekedés nélkül hazatért, és katonai szolgálatra jelentkezett. Tisztként került a frontra, és 1915 márciusában az uzsoki nehéz védharcok- ban orosz hadifogságba került, amely öt és fél évig tartott Szibériában. Kétévi kényszermunka után módja nyílott szibériai nyelvrokonaink életének és

nyelvének tanulmányozására, megtanult oroszul, és több sikertelen szökési kísérlet után 1920 novemberében jött haza.

1921-ben befejezte egyetemi tanulmányait, és akkor elkezdődött nagy sikerű, de sajnos rövid tudományos és oktató pályafutása. 1932-től korai haláláig, 1955. szeptember 9-ig volt a pesti bölcsészkaron a finnugor nyelvtudományok tanára.

Halálának századik évfordulóján emlékülést tartott a Magyar Tudományos Akadémia, és itt először hangozhattak el a szűk nyilvánosság előtt, majd jelentek meg nyomtatásban olyan beszámolók, amelyek érthetővé tették a nagy tudós korai halálát, és néhány esettel bemutatták azokat a megalázásokat és embertelenségeket, amelyeket Zsjrainak rendíthetetlen magyarságáért és emberségéért 1945-ben és azt követően el kellett szenvednie. Tudnunk kell, hogy Zsirai 1945 előtt két tűz között vergődött. Könyvtárában ott volt egy, a szovjet népirtás elől Finnországba menekült zűrjén írónak 1930-ban megjelent, Segélykiáltás a népek börtönéből című könyve, amelynek első kötete ezzel a mondattal fejeződik be: „Ó, mentsetek meg bennünket a népek gyilkosától, mentsetek meg!” Zsirainak, a szovjetbeli tudósokkal jó kapcsolatokat ápoló, jó szándékú, naiv humanistának tehát bizonyára volt tudomása és elképzelése a sztálini rémuralomról. Másrészt viszont Hajdú Péter visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy 1944 közepétől ezerszámra kerültek eladdig soha nem látott könyvek a finnugor intézetbe tárolásra. Csak később derült ki, hogy Zsirai egy üldöztetésnek kitett nyelvész kollégájának, Beke Ödönnek a könyvtárát mentette meg a hitlerista zsidóüldözések idején. Beke, szintén orosz hadifogságban, a cseremiszek nyelvét tanulmányozta, majd 1953-tól Zsirai utódja lett az egyetemi katedrán. 1945 után viszont egy német tanítványát mentette meg a kitelepítéstől egykori diákja, Rajk László segítségével, akinek egyébként szintén megőrizte 1944—1945-ben a könyveit. A legelső köszönetét minderre a humánumra először a Budapestért harcoló és azt elpusztító két hadsereg adta meg.

A békés alkotó munkát szerető Zsirai már a hadifogságból való visszatérést követően tervezgette egy kényelmes családi ház építését, ahol helye lehet rendkívül gazdag könyvtárának is. Ez tizenkilenc év alatt sikerült, de el kellett hozzá adnia a családi örökséget, a mihályi földeket. Jött az ostrom, és a Nóg- rád utcai ház találatokat kapott, romhalmaz lett. A lakhatatlanná vált épületet feldúlták, kifosztották, a könyvtárszobába az oroszok lovakat kötöttek be, a ritka tudományos munkákat pedig az ágyútalpak alá tették, hogy így

igazítsák ki a talaj egyenetlenségeit. A vész elmúltával évekig tartott a ház rendbehozatala, majd jött az 1952-es törvény, amely minden 6 szobás vagy annál nagyobb lakást államosított. Az épülő szocializmus módszereit, a zsarolást és kényszerítést egyetemi dékánként tapasztalatból már jól ismerő Zsirai gyengülő egészsége miatt feladta a harcot, és potom pénzért elvesztegette kétszer épített házát. Maradék könyveivel pedig beköltözött egy szűk bérlakásba.

A már az ostrom óta betegeskedő professzor az őt kezelő híres orvos, Haynal szerint ekkor már hosszú időre kíméletes életmódra szorult. Éppen ez nem adatott meg számára, amikor kényszerűségből, hogy sokakon segíthessen, 1945 után elvállalta a dékáni tisztséget. A fordulat éve után az összehasonlító nyelvtudomány reakciós, polgári tudománynak lett kikiáltva, amelynek nincs helye az új világban. 1949 nyarán idézést kapott Zsirai is, és önbírálatra szólították fel. Az persze nem íródott meg. Ettől kezdve Zsirai tekintete, mikor bement egyetemi szobájába, rögtön íróasztalára esett, hogy megérkezett-e már az elbocsájtása. Rajk letartóztatásának hírére vonatra szállt, és három napon át egyfolytában yonaton ült fiával együtt, mert félt attól, hogy ő következik. A végső csapást alaighanem az mérte rá, amikor a modernnek nevezett egyetemi reform ürügyén törölték a finnugrisztikát a magyar szakosok kötelező tárgyai közül. (Ez nem német földön vagy a Szovjetunióban, hanem Magyarországon történt! Az eredmény hamarosan jelentkezett is: 1956 júniusában olvastam egy hirdetést a bölcsészkar faliújságján, amely közölte, hogy csak azok a magyar szakos hallgatók jelentkezhetnek államvizsgára, akik előzőleg eredményes vizsgát tettek a magyar helyesírásból. Nem hinném el, ha nem a saját szememmel láttam volna a modern szocialista egyetemi oktatás eme eredményét.)

Zsirai élete ettől kezdve vergődés. 1953 és halála között mindössze négy rövid tanulmánya jelenhetett már csak meg, 24 oldal terjedelemben. Élete utolsó munkája az a rövid cikk, amely Molnár Erik A magyar nép őstörténete című könyvének 1953. december 1-jén tartott vitáján elmondott hozzászólását tartalmazza. Molnár Erik félművelt autodidakta volt, az Akadémiai Kislexikon szerint történész, közgazdász és filozófus, valójában Rákosi Mátyás kedvenc moszkvai nagykövete, igazságügy- és külügyminisztere, majd 1953—1954-ben a Legfelsőbb Bíróság elnöke. Még 1953 végén is kellett hozzá erkölcsi bátorság, és nyelvtudósaink szilárdsága, hogy Molnár semmirevaló könyvéről alaposan megmondják a véleményüket. Zsirai például többek között a következőket: Molnár Erik a finnugor összehasonlító nyelvtudományt — az egész régi magyar őstörténet-kutatással együtt — néhány általánosító megjegyzéssel szőröstül-bő- röstül burzsoá tudománynak könyveli el, olyan tudománynak, amelynek megállapításait hamis politikai és világnézeti szempontok már eleve eltorzították. Hadd említsem itt meg, hogy szerény tehetségemhez képest magam is részt vettem a polgári korszak őstörténet-kutatásában, és így joggal állíthatom, hogy csak az elfogult egyoldalúság marasztalhat el bennünket válogatás nélkül a „nacionalista szellemben való torzítás”, „a magyar nacionalizmus”, „a magyar imperializmus” (...) követésében ludasnak.

A Molnár Erik-féle, „ellentmondást nem tűrő, a véglegesség igényével fellépő kijelentésekkel” megfogalmazott vádak azóta is gyakran, és manapság egyre sűrűbben elhangzanak.

E

l kell olvasni Zsirai ismét megjelent könyvét, és akkor kiderül Molnár és későbbi követőinek teljes tudatlansága, ármánya és hamissága. Különösen fontos ez a pótolhatatlan értékű munka ma, amikor a honfoglalás ezeregyszázadik évfordulója közeledvén, ismét egyre erősebben kárognak és ócsárolnak Molnár kései és hasonszőrű utódai.

Makkay János,

a történettudomány doktora

Csomagolópapír és reggelizóasztal

K

i kell használni az idő sarkait — mondja Benedek István egyik hőse a Csinevában. Én is ezt gondolom, valahányszor módomban van a metrón leülni és újságot olvasni.

A minap is ezt tettem, kedvenc napilapomat, a Pest Megyei Hírlapot tartva kezemben. Miért kedvelem? A korrekt tömegtájékoztatásért, • a felelős közszolgálatiságért, a tisztességet zászlajára író újságírói mentalitásért.

Nem ez lehetett a véleménye a tőlem nem messze ülő kisgyermekes atyának, akitől térdén ülő 4-5 éves kisfia megkérdezte: „Mit csinál a bácsi?”_— Olvas. — „Mit olvas?” — Újságot olvas. — „Újságot olvas?” — ízlelgeti a gyerek az újságot, az újság szót. — Igen, de abban csupa hazugságot írnak ám! — „Kicsodák írnak?” — Hát, akik be akarják csapni az embereket.

Talán meglepő, de a hallottak hallatán nem felháborodás, hanem valami roppant elégtétel töltött el. Nem érdekelt, hogy a kezemben levő napilap nem a „legkedveltebb”, a magát így reklámozó és a metrókocsikban is mintaszerű szervezéssel biztosí- tottan föllelhető Nép(?)szabad- ság(?). Az sem érdekelt, hogy ezt az ifjú atya látta-e vagy sem. Csak az, hogy értelmes és érdeklődő gyermeke, akinek a két napilap azonosítása vagy megkülönböztetése hamarosan nem okozott volna nehézséget, ilyen sommás, de alapjában mégis igaz ítéletet hallott a magyar sajtóról. Nem bíbelődtek neki annak el magyarázásával sem, hogy kivételek is vannak vagy lehetnek. Az arányok ismeretében pontosan tudtam, hogy a sommás megállapítástól kik érezhetik igazán sértve magukat.

Eszembe jutottak Benedek István professzor ugyancsak a Pest Megyei Hírlapban olvasott szavai a szociálliberális kormánykoalíció várható kezdeti sikereiről, amikor is a választópolgárok a

saját hasuk korgását sem fogják hallani a sajtó üdvrivalgásától. Sejtettem ugyan akkor is, hogy az ilyenfajta sikerek valóban csak kezdetiek lehetnek, de akkor, ott, azon a kemény metróülésen értettem meg: nem kell ahhoz korgó gyomor sem, hogy az emberek ne essenek hasra ájult tisztelettel a „profi módon” manipuláló média előtt.

És ha nem ez a gyermek az egyetlen (s ez könnyen elképzelhető), aki a szüleitől ilyeneket hall? Ha fölnő egy olyan nemzedék, amely immunissá válik a manipulációra, erre a lelkek fölötti uralmat szolgáló, biztosnak gondolt hatalmi eszközre? Még ha nem hisz már netán azoknak az újságoknak vagy újságcikkeknek sem, amelyek történetesen jórészt igazat mondanak, akkor is többet nyer, mint amennyit veszít.

Többen állítják, hogy már az elkövetkező két év is nálunk a sajtó hitelképességének szakítópróbáját fogja jelenteni. Nem kell hozzá egy új nemzedék fel- növekedéséig vámunk. Az An- tall-kormány idején az „örökös” (-nek kikiáltott) ellenzékiségére hivatkozó sajtó mostani szervilis kormányimádata a gondolkodni kevésbé szerető embereket is meggondolkoztatja — vagy meg se gondolkoztatja, hiszen a lelepleződés az evidencia erejével hat. Mert ha az új kormány alatt sem javul a gazdasági helyzet (főleg az életszínvonal), hanem egyenesen és rohamosan romlik, akkor nem sokat fog késni a ráismerés: a Kádárrendszerben is ugyanezek ugyanezt csinálták. Sápítoznak és su- mákolnak, s ahogy azelőtt mindent a „fájó bús ezerév”-re meg az „úri Magyarországra” kentek, most az Antall-kormány elmúlt négy éve a bűnbak. Még ha újabb kölcsönfelvételektől átmenetileg javulna is a megélhetési lehetőség, kevesen tudnának már erre gyanakodás nélkül tekinteni, még ha el is lehetne

titkolni, honnan a forrás. Ugyanazt ugyanúgy még egyszer eljátszani sehol sem lehet (még nálunk sem).

Az sem kockázatmentes, ha — a teljes hiteltelenséget elkerülendő — ellenzéki vagy legalább őszintén bíráló hangokat is megpendít ez a sajtó. Mintegy Hóm Gyula szellemében: „majd bíráljuk mi magunkat” (ez ugyan aligha őszinte), vagy amire ő sem számított, de a koalíció repedéseinek vonalán már kivehető: „majd az SZDSZ bírál bennünket”. Nem veszélytelen azonban a szellemet kiengedni a palackból, hiszen a bűvészinaseffektus még nem a múlté. Mivel a szociálliberális koalíció szocialista és liberális szárnyának oly mértékben sikerült már magát a másikkal kompromittálnia, ezért erősen kétségbe vonható Kis János és kemény magja koncepciójának sikere. Hogy tudniillik az SZDSZ most újból átsasszézik jobbra: „úgy kell kiválnia a jelenlegi koalícióból, hogy mindenkor az MSZP jobbközép alternatívája legyen”.

Az ilyen mesterkedésen és az ennek érdekében gyakorolt, ellenzékinek megjátszott, kvázi „antiszocialista” (valójában antiszociális) sajtókritikán előbb- utóbb átlát a választópolgár, s akkor csomagolópapír lesz az újság, és reggelizőasztal a hazugságláda (rádió, tv), ha ugyan érdemes lesz tartani, mert e bútordarabok enni kémek: pénzt emészt az előfizetési díj is.

B

izony, csak egyetlen módon szerezheti vissza tisztességét, a tekintélyét a sajtó nagyobb része: egy olyanfajta beismeréssel, mint amilyet a Szabad Magyar Rádióból hallhattunk 1956-ban: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!”

Csakhogy akkor, ha ez újra elhangzik, már nem biztos, hogy újra lehet kezdeni a hazudozást.

Kiss István