Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-27 / 303. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. DECEMBER 27., KEDD A „magyar”sajtóról A magyar sajtó felelősségéről szeretnék néhány gondolatot kifejteni, hogy mennyire sokat kell változnia, átalakulnia, hogy betöltse jelen helyzetünkben történelmi küldetését. •A magyar társadalom helyzete, a magyar nép kórjóslata aggasztó. Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóvá? Engedjék meg, hogy a választ Németh Lászlótól idézzem: „Amikor természetes szaporodása megáll, mondja a statisztikus. Amikor közügyei nem érdeklik többet, mondja az államférfi. Amikor szabadságáért gyáva fegyvert fogni, mondja a szabadsághős. Amikor a múltját elveszíti, tesszük hozzá mi. Hát el lehet a múltat is veszíteni? Nem őrzi meg azt az írott emlékezet: a történelem? Valamit megőriz; csak mit? Adatokat nagyon sokféleképpen lehet csoportosítani. Följegyezhetnek rólam száz igaz tényt, s egy ellenségem mégis a leghazugabb élettörténetet készíti belőle. Egy néppel is meg lehet ezt tenni. Mert egy néphez is sok múlt fabrikálható — de csak egy az, amelyik hozzá tartozik; amelyikből ösztönzést, tanulságot is meríthet. Jaj neki, ha ebből kiforgatják.” Németh László fenti sorait olvasva akaratlanul is felmerül az emberben, mennyire igazak a fenti állítások, és mennyi üzenetet hordoznak nekünk, ma élő magyaroknak. A jelenlegi magyar sajtó Németh László legmerészebb elképzeléseit is felülmúlja az adatcsoportosítás, a leghazugabb jelenkori magyar történelem beállítása terén. Természetesen van kivétel is, de a sajtó nagyobbik felére a fenti megállapítás sajnos igaz. Azt gondolom, hogy a Kádár-rendszer alatt megtanulták, hogy nem a magyar nép lelke, érzülete számít, hanem az ő gondolataik az egyedül üdvözítőek, és ezt a diktatúra idején megszokott viselkedést egyszerűen nem tudják levetkőzni. Természetesen van kivétel is, de a sajtó többségére a fenti megállapítás érvényes. A magyar sajtó egészséges részét (a kisebbiket) én is becsülöm, tisztelem, de a beteg, az idegen részt jó lenne már kioperálni, hogy népünk egészsége mihamarább helyreálljon, mert a sajtó lehet gyógyszer is, ugyanakkor méreg is egy beteg társadalom számára. Az egészséges társadalmat nem kell úgy félteni, mert van egészséges ellenállóképessége, de a beteg, legyengült társadalom számára halálos kábítást jelent az igazságot elferdítő, a magyar népet lejárató, hangoskodó, szenzációhajhász tömegtájékoztatás. A magyar társadalom beteg, mert az elmúlt történelmi korszak legyengítette, beteggé tette, és a megöröklött sajtó nagyobbik fele tovább gyengíti, mérgezi. N em riadnak vissza olyan jelzőktől sem a magyarságot illetően, hogy „mucsai, provinciális...” stb. stb., de nem is óhajtok most tételes felsorolást tartani. Kétségtelen, hogy ezek az urak páholyban ülnek, hiszen nem a magyar nép legméltóbb szellemi elitje került az Aczél György neve által fémjelzett kulturális, szellemi áramlat felszínére, és ez a ránk maradt, Kádár-rendszert kiszolgáló kulturális derékhad irtóztató félelemmel és acsargással fogad minden nemzeti és magyar megnyilvánulást. A magukat liberálisnak, a szabadság bajnokaiként feltüntető szellemi grállova- gok, hihetetlen energiával, minden, az általuk sokat hangoztatott toleranciát nélkülöző, dühödt kirohanásokat tesznek, az övékétől eltérő gondolkodásmódot kifejezésre juttató, a valódi magyarság érdekeit és szellemiségét kereső gondolatokkal szemben. Igen, a magyar szellemiséget nagyon betemette szennyes hordalékával a Kádár-féle internacionalista, magyarellenes eszmevilág, és a megszerzett pozíciókat, amit Aczél György nagyúr kegyesen kiosztott, dühös elszántsággal védelmezik. A csiszolt agyú, pallérozott, a magyar szellemiséget lenéző, liberális európai világfiakká átvedlett Aczél-fiókák nem akarnak osztozni a médiumok puha, meleg fészkében az övékétől eltérő szellemi áramlatokkal. Miért is lenne öröm számukra, ha a magyar nép elnyomott és elnyomorított lelkü- lete és öntudata szárba szökkenne, és újra egészséges lenne, szellemi igénye nemzeti öntudatával párosulna. M iért veszélyes, ha egy nép egészséges életösztönnel, a legtehetségesebb és legjobb gondolkodóit helyezi a szellemi műhelyek élére? Azokat, akik belőle szakadtak ki, és érte, érdekében cselekednek, gondolkodnak. Ez nem mucsaiság, ez egy egészséges életösztönű nép akarata, jogos igénye. Ez nem veszélyeztet senkit, pláne nem a tehetséget, de az önpusztításnak véget vetne, és az egészséges versenyhelyzet a legjobbakat hozná a felszínre. Ez az, amitől félnek a jelenlegi sajtópáholyban ülők. A jelenlegi sajtó kulcspozócióin belül ülők élesen vicsorítanak arra, ki az ő szabad vadászterületükre merészkedik, mert vigyáznak életterükre, mint az indiai dzsungel tigrise, amely nem tűr el idegen betolakodót az ő vadászterületén. A pártállam idején elég volt hűséges uruknak, Kádárnak éá Aczél Györgynek a talpát nyalogatni, és ezért számukra a sajtó dzsungelében a vadászterület kijelöltetett, így kerültek birtokba. A politikai rendszerváltás 1990-ben a sajtónál alapvető változásokat nem tudott elérni, és ez a mulasztás beláthatatlan következményekkel jár. Az 1994-es választások után a nemzeti oldalt teljesen kiebrudalták a közszolgálati televízió és rádió műsorkészítői közül. Fel sem merült a szakmai hozzáértés mérlegelése, és az általuk annyit hangoztatott másság tiszteletben tartása, a tolerancia leghalványabb megnyilvánulása. így kerülhetett utcára a Híradó, a Panoráma stábja, és így tették földönfutóvá Győri Bélát, Vadász Ágnest és a többieket. A sajtó nagyhatalom, ezért egy politikai rendszerváltásnál a sajtónál is keresztül kell vinni a változásokat, mert a jelenlegi sajtó a Kádár—Aczél kulturális diktatúra öröksége. Természetesen sokszínű, kritikus sajtóra van szükség, mely az objektív, sokoldalú tájékoztatás mellett nem tűri meg a magyar nép érdekeit sértő; múltját és értékeit semmibe vevő, sőt azt pusztító megnyilvánulásokat. Az a sajtó, amelyik a fenti megnyilvánulásoknak teret enged, az csak nevében „magyar”, tartalmában nem, hiába készül Magyarországon. A sajtónak is hordoznia kell a magyar nép szellemiségét, és ezt már lehet sokféleképpen, de mindenképpen egy nemzeten belül.-1990-ben a politikai vezetés váltása ezért nem okozott osztatlan örömet a sajtó berkeiben, és foggal-körömmel harcoltak a náluk is elengedhetetlen változások ellen, amely változások sajnos elmaradtak. Döbbenjünk rá, hogy létükért, a puha fészekben maradásért harcoltak, és ezért nem kell rájuk haragudni. Ez természetes reakciójuk, és az lenne csoda, ha nem így reagáltak volna. Sajnos az előző kormány nem is nagyon kényszerítette őket harcra. Mi ezzel tisztában vagyunk, és mindent megteszünk, hogy a magyarság tudatát visszaadjuk, hogy legyenek jó iskoláink, és legyen egészséges szellemi élet, és az így felnövekvő igényes magyar értelmiség derékhada kiszorítja őket a puha fészekből. Mindezt nem az ő mindenáron pozícióikat megtartó, belterjességüket az idők végtelenségéig kitolni akaró, erőszakos, vicsorgó hangoskodással, hanem felkészült, a magyar nép jogait a szellemi életbe is visszahelyező, kitartó, szívós munkával. A kkor majd nem lehet rágalmaikkal, szennyes indulatokkal, olcsó fogásokkal nekimenni egy Csurka Istvánnak, egy Pálfy G. Istvánnak vagy Győri Bélának és munkatársainak, és nem lehet majd tisztességét megkérdőjelezni Csoóri Sándornak. Én hiszem, hogy lesz magyar szellemi megújulás, lesz egészséges európai, de ugyanakkor magyar nép, amely minden tekintetben vállalja múltját, és nem engedi magát belőle kiforgatni. Réti Miklós Vigyázat, cenzúráznak! A napokban az egyik polgár- mester elvtársúr arról értesített, hogy paródiám szövegét szeretné elolvasni, vagyis küldjem el neki, mielőtt fellépnék városkájuk „közösségi házában”. Levelében arról is tájékoztatott: nem szeretné, ha számomnak, a kormányra nézve, rossz politikai kicsengése lenne. Mellesleg megjegyzem, abban a városkában még a mai napig is, bármikor végig lehet sétálni a Felszabadulás útján, vagy a Kun Béla utcán. A fenti kérés a múltra emlékeztet. A hatvanas évek közepén történt. Egyik megyénk párttitkára feljelentett az illetékes elvtársaknál, hogy Kádár Jánost mertem parodizálni. Az egyébként is tudatlan elvtárs nem tudhatta, hogy a „Kacsintós Jani bá” elolvasta a nekem írt, róla szóló paródiát, és elvtársi áldását adta rá. Azért volt fontos a paródia „átvilágítása”, mert csak úgy hangozhatott el a Vidám Színpad egyik kabaréjában. Az akkori cenzúra csendesen a háttérből figyelt és fülelt, meghúzódva a nézőtéren, és a bemutatók előtt az elvtársak elmondták „véleményüket”. Nem sok dolguk volt, hiszen a rendezők, dramaturgok már rutinból tudták, hogy meddig lehet elmenni. A cenzúra azután ismét megjelent, no nem felsőbb utasításra, inkább csak ^magánvállalkozásként.” Úgyis mondhatjuk: talán pozícióféltéstől vezérelve, megszólaltak a kis cenzorok. Könyveket ismertettem volna a tévé egyik vidám műsorában. Elutasítottak, mert politizálok. Például „mi az, hogy »Z« három kiadást megért visszaemlékezései külön-külön is elolvasható- ak, mert a szerző a politikai változásoktól függően változtatott a múltján. Akkor ez azt jelenti, hogy aki visszaemlékezik, az hazudik? Egyik településünk polgár- mestere megdorgált. A parlamenti paródiája kicsit erős. Mi az, hogy szekerünk egyre gyorsabban szalad visszafelé a lejtőn? Na és amikor miniszterelnökünk kijelenti: íme, megállítottuk szekerünket — és erre Torgyán József azt válaszolja: Azért álltunk meg, mert a lejtő végére értünk. — Ez nagyon durva. Néhány héttel ezelőtt az egyik vidéki kábeltévében, be akartam mutatni egy idő- járásjelentés-paródiát. Hazánk hegy- és vízrajz térképén mutogattam az áramlatok vonulását. Itt az volt a „gond", hogy a Kárpátok vonulatai élesen kirajzolták az egykori Nagy-Magyarország határait. „Minek haragítsuk magunkra szomszédainkat?” Végül is ezért nem került adásba a paródia. Újságriportot készítettem egy kedves öregúrral, akit kalandos élete során gyakran üldöztek. Többek között arról is mesélt, hogy negyvennégyben, a nyilas rémuralom idején, családjával együtt egy hatalmas könyvfal mögött húzódott meg, ott vészelték át a borzalmakat. Katonatiszt barátja bújtatta. A főszerkesztő csak ezt a részt húzta ki. „Egy horthyis- ta katonatisztről, ilyet feltételezni?” Egy nagyszabású reklámműsor próbáján történt. Környezetvédelmi kampányra készültünk. Amikor beléptem a színpadra, először kormos szemüvegemre mutattam: — Ez itt a Nagykörút — majd rácsaptam az aktatáskámra. Hatalmas porfelhő szállt ki belőle. — Ez pedig a Moszkva tér. — A rendező leállított: — Jancsikám, Hősök terét mondjál, ne üssél Moszkván! Érted ugye? Hogyne érteném. Esténként már a hősökön vertem el a port. Nemrég egy vidéki „szabadidő klubban” jártam. Vezetője leszerelt rendőrtiszt, aki kiitta magát az állományból. Elém dugta konyakcseppeket izzadó céklavörös ábrázatát és rámböffent: — Miért cikizi a kormányt? — Arra már nem figyelt, hogy műsoromban mindenki „megkapta” a magáét, természetesen a jó ízlés határain belül. Exrendő- röm folytatta a kioktatásomat: — Ez nem humor, amit maga csinál. Múltkor itt volt a „Há- Gé”, a haver. Az igen hű, de odamondogatott. Ha hallotta volna a Boross és a többi... Hát igen. Egyesek szerint a történelmi személyiségeinket meg kellene forgatnom a sírjaikban. Például azt, aki tízezreket mentett meg a haláltáboroktól, vagy azt, aki mint miniszterelnökünk, a tiszta, őszinte, békés újrakezdésünkért élt és halt. Továbbá sutba kellene vágnom a mindig félremágyará- zott „díszmagyart”, de nem a félremagyarázhatatlan pufaj- kát. Akkor talán ma az én műsorom is elnyerné tetszését a földszinten ülő kiscenzorok- nak, és lehet, hogy holnap már a páholyokban ülő nagyoknak is. Angyal János Szóval ne felejtsd el! Ma a Sanyi bácsiéáknak fenyőünnep, holnap a nagy iáknak karácsony. Jelenszky László rajza
