Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-24 / 302. szám
\ Török Bálint A legnagyobb ajándék J ános evangélista így summázta karácsony lényegét: úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen <5 benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” E summázat summázata pedig egy szó: szeretet. De úgy látszik, hogy mindig az hiányzik, amire a legnagyobb szükség lenne. Kétezer évvel ezelőtt Isten egyszülött Fia hozta el erre a világra az isteni szeretetet. A mai világnak is nagy szüksége van erre az ajándékra, de nagyon fontos lenne az emberek egymás iránti szere- tetének megerősödése is. Hogy ennek az érzésnek milyen nagy a jelentősége, azt már Pál apostol is tudta, ezért a korinthusbeliek- hez írott 1. levelében egy egész rész, a 13., a szeretet elemzésével és dicséretével foglalkozik. Mindjárt a 2. szakasz megdöbbentő dolgot állít. Azt mondja az apostol, hogy „ha minden tudományt ismerek is, és ha egész hitem van is, ... szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok”. Tehát a szeretet értéke nagyobb, mint a legnagyobb tudás, sőt a legnagyobb hit. Szeretet nélkül semmi az ember. Valóban így lenne? A tudásnak eny- nyire kicsiny az értéke? Azé a tudományé, amely a Holdra segítette az embert! Vagy csak kétezer évvel ezelőttre érvényes az apostol véleménye? Ma már nincs igaza? S mindezt egy zsidó írástudó mondja? Ha Péter apostol, az egyszerű halász szólna így, azt még megértenénk. A Benjámin törzséből való Pál azonban tanult ember volt. Gamáliel lábainál, „az egész nép előtt tisztelt törvénytudó” farizeusnál tanult, s római mérték szerint is — mai szóval — értelmiséginek számított. Megfontolta, hogy mit mond? Tudományt tisztelő értelmiségként ilyen gondolatokkal küszködtem, amikor eszembe villant a XX. századi Ady Endre néhány sora az Emlékezés egy nyár-éjszakára című versből, melyekkel az első világháború kitörésére emlékezett: „Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat, / Az Ember büszke legénye, / Ki, íme, senki béna volt”. S megértettem: a békés, háborúmentes évek a tudományos fejlődés időszaka, amikor az emberi ész sorra meghódolásra kényszeríti a természeti, tehát az isteni törvények alá rendelt erőket, amikor az emberi szeretet (úgy, ahogy) egyensúlyban tartja a társadalom erőit. De amikor az egyensúly tnegbom- lik, egyszerre kiderül, hogy a Gondolat (mily találóan mondja a költő: az Ember büszke legénye”) — „senki béna”. Megértettem: ennél a senki bénánál több a szeretet, mely még a Gondolat bénaságát is el tudja takarni, mert olyan, mint amilyennek Pál apostol leírja. Az apostol szerint nem valami mindennapi érzés, és főleg nem valami kellemes, szívet (saját szívet) melengető érzület, hanem pontosan körülírt követelmények teljesítésének summázata. A szereíetben mindig a másik ember a fontos: nem én, hanem ő. Mert „a szeretet nem kérkedik”: a 3. versszak szerint — „ha vagyonomat mind feléttem is, ...szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abban”. Tehát én csak akkor kerülök előtérbe, akkor is csak negative, ha szeretet nélkül vagyok. Ezután így folytatja az elemzést az apostol: „A szeretet hosszútűrő, kegyes”, vagyis türelmes és megértő. „A szeretet nem irigykedik”, tehát nem irritálja mások sikere és gyarapodása azt, akinek a szívében ott él a szeretet, de ugyanakkor „nem fuvalkodik fel”, nem tartja sokra a saját sikerét, a saját gyarapodását. „Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal”. Eddig mindig a másik ember volt az előtérben, most kiegyensúlyozódnak a dolgok. A másik ember hamissága éppen úgy sérti az igazságot, mint a saját igaztalansá- gom. Bár a szeretet „mindent eltűr”, de a hamisságot nem. Elnézhetem a botlást, az erőtlenséget, a tévedést, a tudatlanságot, de a hamisságot nem. Mert ha eltűrném, akkor nem tudnék együtt örülni az igazsággal. Nem fogadhatom el mások hamisságát, de meg kell látnom, meg kell értenem, el kell fogadnom a másik ember igazságát. A tudomány ezt empátiának nevezi, a Biblia már régen úgy hívja, hogy szeretet. Bármelyiket fogadjuk is el, mindkettőben ugyanaz az elv érvényesül: a másikból kell kiindulnom, a másik ember helyzetét, körülményeit, szempontjait kell megértenem, csak akkor tudok összhangba kerülni az igazsággal. Ez nem jelent részrehajlást, tehát az igazság megsértését a másik javára, csupán annyit jelent, hogy ki tudok emelkedni saját énemből, és így el tudok jutni az igazságig. Vagyis nem az ő szubjektumához kell eljutnom a szeretet által, hanem az igazsághoz. Ehhez azonban csak úgy kerülhetek közel, ha megértő és türelmes vagyok. Valahányszor eltávolodik a világ vagy a világ egy része ettől a szere- tetideáltól. viszály és háború sújtja az emberiséget. S ilyenkor kiderül, hogy az ember büszke legénye, a Gondolat, bizony béna, használhatatlan. Karácsony nagy ajándéka, hogy Isten szereti a világot, s ennek jele a Megváltó megszületése. Az idézett versben megvallja Ady: „Tudtuk, hogy az ember esendő / S nagyon adós a szeretettel: / Hiába, mégis furcsa volt / Fordulása élt s volt világnak.” A költő szerint is a szeretethi- ány az oka a békés világrend felfordulásának. Karácsony biztató üzenetét az apostol így fogalmazta meg: „A szeretet soha el nem fogy.” Néha bizony úgy látszik, hogy elfogy. Bizony nagyon adósok vagyunk a szeretettel. Ez az adósság nagyobb, mint az ország dolláradóssága, de a karácsonykor megszületett Jézus a szeretetbankónak is ura, s ha elfogadjuk feltételeit (az imént fejtegettük a korinthuszi levél alapján), akkor számolatlanul folyósítja kölcsö- neit. A krisztusi tanítás szerint csak hinni kell, s akkor ajándékba kapjuk a reményt és a szeretetet. M iként az apostol mondja az utolsó versszakban: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három: 'ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” Ezt, a legnagyobbat kapjuk idén is karácsonyi ajándékul. Fogadjuk örömmel! Hisszük, hogy szolgálunk Ha megértenénk, ha szeretnénk egymást — figyelmeztet mai számunk első oldalán erre bennünket Jakubinyi György érsek úr —, akkor mindennap karácsony lehetne az emberiség számára. Mi e téren nem panaszkodhatunk. Ha visszapillantok 1994-re, megállapíthatom, a Pest Megyei Hírlap felé áradt az a szeretet, amely alapján most emelt fővel kijelenthetem: megérte és megéri azt csinálnunk, amire egész életünket föltesszük, amiben hiszünk, vagyis hogy igenis van értelme a nemzet ilyen módon való fölkarolásának. A hozzánk eljutott elismerő szavak közül most csak kettőre emlékezem. Tőkés László püspök úr egy levelemre válaszolva így fogalmazott: „Örvendek, hogy nem ültök tétlenül, hanem következetesen tovább kívánjátok folytatni nemzeti szellemiségű működéseteket”... Es idézem annak a levélnek a lényegét, amelyet a ceglédi húsosok juttattak el hozzánk abban az időben, amikor úgy volt, négyszáznyolcvanukat új tulajdonosuk az utcára teszi. Gondjaik enyhültével köszönték meg, hogy a legemberségesebben lapunk foglalkozott akkor sanyarú helyzetükkel. Mindkétjevél roppant jólesett nekünk, s abban bízunk most a szeretet ünnepe előtt, hogy karácsony után és a jövő esztendőben, tovább végezhetjük — igazán ne vegyék tőlem szerénytelenségnek — embert próbáló feladatunkat. De nem panaszkodunk, hisszük, hogy a nemzetet szolgáljuk. Tudjuk, ebbe a szolgálatba belehalni lehet, de abba belefáradni vagy belekeseredni nem. Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott és békés karácsonyi ünnepeket Kedves Olvasóinknak, külön szeretettel gondolva azokra, akik — persze, hogy számomra jólesően szokták elmondani — a Pest Megyei Hírlap olvasását a harmadik oldalon kezdik... Vödrös Attila Tizenhét gyermek édesanyja M egismerkedtem egy asz- szonnyal, aki életet adott tizenhét gyermeknek és valamennyit úgy nevelte, neveli, hogy az egykés szülőknek is becsületére válna. Próbáltam rájönni, hogyan műveli a csodát, de semmiféle titoknak nem jutottam a nyomára. Mégis úgy vélem, hogy kevesen tudnák követni Dósa Ferencné példáját. Amit ő csinál az az anyaság művészete. A Belügyminisztérium karácsonyi ünnepséget tartott a hivatásuk teljesítése közben életüket vesztett rendőrök és tűzoltók árvái számára. Ott találkoztam két tűzoltóval: ifjabb Dósa Ferenccel és Zoltánnal, akik három kisiskolás testvérüket kísérték. Tőlük hallottam, hogy az ország egyik legnagyobb családjában nevelkedtek és nagyon kíváncsi lettem az édesanyjukra. Amikor egy héttel később elmentem a megadott címre és baktattam a kopott, lift nélküli fővárosi bérház legfelső emeletére, már a lépcsőházban rám köszönt két kislány. Melinda és Tímea felismert, hogy találkoztunk az ünnepségen. váratlan vendégtől. Bemutatkozás után hellyel kínáltak és nyomban megmutatták a család legfiatalabbját az egy hónapos kisunokát. Most nyolcán laknak a kétszobás udvari lakásban. — Engem soha sem zavart a csecsemősírás — mondta Dósa Ferencné — egyébként is, ha rendben tartják a babát és megkapja az ennivalóját, akkor alig hallani a hangját. Ennek a mondásnak az igazságát látogatásom alatt én is tapasztaltam. Dósa Ferenc és a felesége, Emerencia 1956-ban kötött házasságot Tápióbicskén. Felépítettek maguknak egy szoba-konyhát a faluban, és a fiatal tűzoltó onnan járt dolgozni a fővárosba. Kerékpárral ment Nagykátára, ahonnan vonatozott Budapestre. Később valamivel könnyebb lett az életük, mert lakáshoz jutottak Rákosligeten, kertes házban. — Születtek a gyerekek, egyik a másik után. Az uram is nagyon szerette őket — mondta a családanya és elsírta magát, amikor megmutatta a megboldogult fényképét a falon. Dósa Ferenc hét évvel ezelőtt, 52 éves korában halt meg szívinfarktusban. A munkája nagyon sok izgalommal, stresszel járt. A tűzoltók korán halnak... A fiai közül kettő mégis az édesapa foglalkozását választotta. Ferenc, amellett, hogy hivatásos, önkéntes tűzoltó is Zsámbékon. A legidősebb leányt, Emerenciát felnőtt korában elvesztette a család, de a többiek mind jól vannak. Éva a Tápióságban él, a többiek általában a fővárosban. Tamás trolivezető, Attila és Vencel festő-mázoló. Pista éjjeliőr, Csilla, Angi, Ildi, Mariann és Zsuzsi gyesen vannak. Jutka díjbeszedő, Zoltán tűzoltó. Melinda, Zsolt és Tímea még iskolába járnak. Huszonnégy unoka is van már a Dósa családban. Az iskolás gyerekek vidámak, közvetlenek. Minduntalan beleszóltak a társalgásba. Némelyik kis családi történetet ők adták elő. Például arról, hogy a védőnénik mindig megcsodálták, milyen patyolatfehér a babák pelenkája. Automata mosógép pedig sohasem volt a családban, a mamának nem is kellene, mert szerinte a hagyományos masinák szebben mosnak. Az édesanya arról is beszélt: mindig nagyon fontosnak tartotta, és tartja -ma.-is,. hogy a gyerekei szépen, rendesen legyenek öltözve. Furcsák az emberek, sokan megszólják a nagycsaládokat akkor is, ha nem csavargókat, hanem rendes embereket nevelnek. Inkább pedig azokat a szülőket kellene sajnálni, akiknek a gyerekei úgy kirepülnek, hogy rá sem nyitják az ajtót az öregekre. Elismerést, köszönetét Dósa Ferencné csak a családban kapott. A sok gyermek felneveléséért nem jár kitüntetés. Özvegyi nyugdíjból, árvasági segélyből, családi pótlékból élnek. Panaszos szót nem hallottam beszélgetésünk alatt, még ama szokványosnak számító témáról, a drágaságról sem. A pénzt mindig be kellett osztani, hogy jusson amire kell. Az iskolások vásárolnak, a mama ritkán mozdul ki otthonról. Tízliteres fazékban főzi a levest, húszliteresben a karácsonyi töltött káposztát. Kis mennyiségek ételből náluk természetesen nem léteznek. A gyerekek csodálják a mamát. A tizenöt éves Melinda, aki háziasszonyképző iskolába jár, miközben az egy hónapos babát ringatta, arról beszélt, hogy egyszer majd ő is anyuka lesz. De azért hozzátette: tizenhét gyereket nem merne vállalni. — ---- Gál Judit Szé p kis karácsony Egyre többen kérdik: lesz-e Pest Megyei Hírlap január elseje után? Lesz-e valamirevaló nemzeti, keresztény, konzervatív napilap az új esztendőben? Lesz-e muníció? Együtt maradnak-e az utolsó végvár romjai közt kitartó katonák, vagy szétszóródnak, mint a pelyva? Bizony, ma egyre többen kérdik, mi lesz a lappal, s e kérdésekre nem tudunk felelni, mert magunk se tudjuk a választ. Bármi megtörténhet. Persze mondani kéne valami biztosat a munkatársainknak, hűséges olvasóinknak, s azoknak, akik tudni szeretnék, hogy a lap megmentésére szánt pénzecskéik nem vesznek-e kárba. Igen, mondani kellene valamit, akár jót, akárrosz- szat. S kellett volna mondani rég. Mit is mondhatunk? A sorsunkról nem mi döntünk. Lapot szerkesztünk és írunk, tesz- szük, amihez értünk talán valamicskét. Az értesüléseink csak arra elegendők, hogy sejtsük: veszélyben vagyunk. Arra nem, hogy biztosan megmondhassuk, mit tartogat számunkra a közeli jövő. Azonban nagy a felelőssége azoknak, akik súlyos döntésekre szánták el magukat velünk kapcsolatban. Azoknak, akik e döntéseket alaposan megbeszélik, papírra vetik, borítékba zárják és a kézbesítő kezébe adják. Azoknak, akik nem emelik fel a telefont, nem ballagnak át az épületnek abba a lepusztult részébe, ahol a Pest Megyei Hírlapot szerkesztjük, s nem mondják: fiúk, mi elsejétől le akarjuk húzni a rolót, de nem szeretnénk, ha mindez váratlanul érne benneteket, mint a villámcsapás. Nézzetek körül, próbáljatok más lehetőségeket felkutatni, hiszen ti is emberek vagytok, családotok van és nem akarunk kész helyzet elé állítani benneteket. Igen, így is lehetne, lehetett volna. Már csak azért is, mert régóta csak a bérek befagyasztásában, a státushelyek csökkentésében, a kedvezmények elvonásában volt részünk. Igen, a döntéshozók felelőssége óriási. Kérdés, vajon érzik-e ennek a súlyát? Amit mi érzünk az az, hogy szép kis karácsony ez az 1994-es. Bánó Attila Senki sem jött zavarba a Sokan már kirepültek a gyerekek közül, de így is népes a család ---------------
