Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-23 / 301. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 23., PÉNTEK 13 Legkedvesebb karácsonyom E néhány sor mottójául Lukács 2:11 versét választom, mert életem legboldogabb karácsonyával függ össze. „Mert született nék- tek ma a Megváltó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában.”' 1948. december 24-e volt, szenteste Kunhegyesen. A család még együtt volt, férjemmel hazakocsiz- tunk a tanyáról szüléimhez, hiszen minden percben vártam első gyermekünk születését. A szobában állt a szépen feldíszített karácsonyfa, alatta a szerény ajándékok. Már éreztük, hogy a szenvedések évei várnak ránk, de amikor ott álltunk egymás kezét fogva Istvánnal, minden gyönyörű volt. A gyertyák égtek, a csillagszórók szikráztak és édesapa elkezdte az éneket: Az Istennek szent angyala... Néztük egymást boldogan, önfeledten, fiatalok voltunk, tele lelkesedéssel és reménnyel. Istenem, ugye ránk nézel, ugye nem engeded, hogy elvesszünk? Hirtelen rettenetes fájdalom hasított belém, összegörnyedtem. Megkezdődött egy pici élet küzdelme, hogy világra jöjjön. Édesanyával bementünk a szobámba, apa elrohant öreg bába néniért — akkor még a háznál szültünk —, én sétálgattam oda-vissza, a férjem velem együtt. Karácsony éjszakája, kint világított a hó, bent az éjjeli lámpa égett, bába néni vizsgálat után nyugodtan lefeküdt. A nappaliban virrasztóit a család, csak édesanya és nagymama ültek mellettem. Csendben voltam, a homlokom verejtékes, és imádkoztam erőért, türelemért, arra gondolva: Máriának Betlehemben senki nem segített, földi ember nem, csak az Úr — de megszülte a Megváltót, míg én csak egy szürke, hétköznapi Mária vagyok, s rám vár a leghatalmasabb csoda: gyermekem lesz. Eggyel több kis emberke születik ebben a sokat szenvedett országban. Elkövetkezett a reggel, szólt a harang, családok indultak a templomba. A fájások egymást követték, ekkor már öreg háziorvosunk is ott ült mellettem. Édesapa a szomszédban szép hangján elkezdte az éneket. Krisztus Urunknak áldott születésén... Én összeszorított foggal, megrándulva a fájdalomtól — kísértem őket. Délután fél kettő volt, amikor megszületett első kislányom: Edit. Elmúlt minden fájdalom, az öröm, a hála maradt a szívemben, amikor magamhoz öleltem gyermekemet. Fiatalok! Amikor elolvassátok ezeket a sorokat, gondolatban repüljetek visz- sza 1948-ba. Élt egy család, aki tisztában volt azzal, hogy milyen jövő vár rá, pedig az ártatlanul elszenvedett börtönbüntetéseket nem is láthatta előre, de vállalta, hogy életet hozzon a világra. Megfogyott a nemzet, százezrek pusztultak el a háborúban. 1994-ben, amikor milliók tekintenek aggodalommal 1995:re, s nem mernek gyermeket szülni, ne vessetek meg azért, hogy az életem legboldogabb karácsonya volt, amit leírtam. Higy- gyétek velem együtt, a magyar nép nem halhat ki. Isten azon a karácsonyi éjszakán elküldte nekünk egyetlen fiát, az Úr Jézust. Kétezer év múlt el azóta, de a legnagyobb ajándék mindig az új élet születése ezen a földön. Ünnepi történet Itt a karácsony!... Visszaemlékezem... A ’30-as évekre... Szenteste van! Összegyűlik a család. Ki távolabbról, ki közelebbről, de ott van! így van ez már évek óta. Kimondatlanul is — hagyomány. Pontosan este 6-kor mindenki belép az ajtón... A szobában petróleumlámpa világít. A „csikós sparhed” ajtajának két lyukán kivilágít a rózsaláng. Úgy játszik a padlón, mintha kísértet volna. A szoba sarkában, a sublóton, a friss illatú karácsonyfa. Csöpögés gyertyákkal! A háromféle fény játéka, homálya különleges hangulatot ad a szobának. így az arcok belső ragyogása fölé nő a szobáénak. Kimondatlanul is leolvasható az arcokról az öröm, hogy ismét együtt vagyunk! Nem hiányzik senki, sőt egy házastárssal vagy unokával többen vagyunk. Egy szeretetteljes pillantás a feldíszített fenyőfára, az ágon függő kisuvickolt piros almákra. A tavalyi színes papírlánc körülöleli a karácsonyfát. A gondosan megőrzött angyalhajból egy fürt kikandikál a szaloncukros dobozból. Ünnepi csend övezi a terített asztalt. A körülállók szemében ott fénylik az ünnep ragyogása egy-egy könnycseppben. A tűzhelyen melegedő halászlé illata ültetett bennünket az asztalhoz. Mert karácsony előestéjén a halászlé meg a mákostészta a hagyomány. Kicsit magunk felé húztuk a tányért, hogy a nagy lábos odaférjen. A tízliteres lábosban pirosán gyöngyözik a halászlé. Ezüstösen csillogó irdelt haldarabok, hagymaszeletekkel és cseresznyepaprikával körítve. De nemcsak a házi törött pirospaprika, a karikára vágott krumpli és a pasz- szírozott hal volt benne — hanem az elkészítőjének a szíve is. Nem a megfőzésen volt a hangsúly, inkább a vendégváráson — ott lesz a nagy család! De nem estünk ám neki a halászlének — mind a tizenöten! Ahogy a halászlé főzése a nagypapa privilégiuma volt, a szertartásos kiosztása is a Papánkáé — mert így hívtuk. Egyik kezében a fakanál, a másikban a merőkanál. „Kopoghatott” a szemünk, csoroghatott a nyálunk, a tálalásnak hagyományos rendje volt. Ez tiszteletet és fegyelmet parancsolt. „Húszfilléres” kanállal ettük a halászét, nem alpakából vagy ezüstből... Mégis nagyon finom volt. Én — mint unoka — bevallom, a mákostészta pártján álltam. Mi, apraja, figyelmeztettük a felnőtteket, hogy jusson az „égi madaraknak” is! Mert éveken át ezzel zárult a szentestei vacsora. Gondoltunk a meleg szobán kívüliekre is, még melegebb szívvel. Papán- ka a villával, mi, unokák pedig köré állva, evőkanállal „kínáltuk meg” az eresz alól az „égi madarakat”. Széles karmozdulatokkal, ki jobbra, ki balra vagy előre, magasra igyekezett röpíteni a mákos- metéltszálakat. Tettük ezt akkor is, ha a telehold sugarai „melengették” a fagyottá dermedt levegőt. Akkor is, ha puha, fehér hótakaró lepte be a fenyők ágait. Nem materáli- san gondolkodtunk, hogy hús- vagy magevő-e a „szentestei” madár. Megosztottuk velük is a karácsony szerete- tét, melegét. Tettük ezt a nagyszülők haláláig, minden év december 24-én. Ami ennél is fontosabb, az utódokban ottmaradt a szülői és a felnőttek iránti tisztelet. S az önmegtartóztatás, az állatok iránti együttérzés. No meg a békesség, a szeretet, — és a kis Jézus! Egész évben. Huszár István Ráckeve Kárteszi Istvánná Cegléd HISTÓRIA A Nemzeti Színház fantomjai (IV.) Titokban tárgyaltak a régi színház telkéről Az épület 1962-től 1964 őszéig a Népszínházi Bizottmány tulajdona. A Nemzeti Színház társulata 1964— 1966 között a Nagymező utcai Radius moziban lép fel. Közben, 1965 tavaszán városrendészeti okokra hivatkozva elrendelik felrobbantását annak az épületnek, amelyet az 1956-os forradalom után, mert alaposan megrongálódott, még tetemes közpénzen felújítanak. A legképzettebb statikusok mutatják meg a tűzszerészeknek a helyet, ahová a robbanóanyagot kell elhelyezniük. A készülő merényiét híre országszerte elterjedt. A szellemóriás utolsó pillanatait fotósok és filmesek százai örökítették meg. A magyar nemzeti ügy zászlóját félárbocra eresztették azon a napon. A robbantás után a területet lezárták, de aki csak tehette, aki hozzáfért, éppúgy, mint 1913-ban, ereklyeként hazavitt egy-egy tégíát, faltörmeléket a szellem e katedrálisá- ból. Gobbi Hilda a véletlen folytán épen maradt színészbejárót vitte haza és építtette be saját otthonába. A fantomokat néven kell nevezni. A bűntettet a Kádár—Aczél-féle pártvezetés hajtotta végre. Egy újabb történet elmesélését igényelné, hogy miért nem épült fel a Grassalko- vich-telken a Nemzeti, erre viszont e helyütt nem térünk ki, csupán a tényt rögzítjük: a telek 1913-tól 1989 szeptemberéig üresen állt. A hatalmas üres telek, a Pál utcai fiúk grundjának szomszédságában átvészelt két világégést, kormányok jöttek, kormányok mentek, volt közöttük nem egy ellenséges is, de egyiknek sem jutott eszébe perbe szállni egy halott herceg végrendeletével. Szabotálták ugyan, mert a Nemzeti Színházat nem építették fel, de nem váltak kegyeletsértőkké. De nézzük, mi történt 1989-ben, illetve az ezt megelőző években. Tekintettel arra, hogy az ingatlan a VIII. kerületi polgármesteri hivatalhoz (történetünk idején tanácshoz) tartozik, itt kíséreltük meg nyomon követni a telek kalandos sorsát és zaklatott utóéletét. Egyik 1987 decemberében kiállított tulajdoni lap a 36557/2 helyrajzi számon bejegyzett telket állami tulajdonként tünteti fel. Külön rejtély egyébként, hogy mikor s milyen jogon vált a Grassalkovich-birtok állami tulajdonná. Az 1987 júniusban alakult Grósz-kormány pénzügyminisztere XII. 16-ig Medgyessy Péter, majd ennek a minisztertanács elnök- helyettesévé váló kinevezése után a pénzügyeket Villányi Miklós veszi át. Ez a telek, a főváros akkoriban készült általános rendezési tervei értelmében a VIII. kerületi tanács kezelésébe ment át. Ekkor jelentkezik náluk a svéd érdekeltségű, de budapesti székhelyű (V. kér., Kecskeméti u. 10—12.) Kelet-Nyugat Ingatlanfejlesztő Rt. azzal, hogy az üres telket hasznosítaná. A főváros, illetve a VIII. kerület egyelőre habozik, de csakhamar megszületik az elvtársi döntés, s a csaknem tízezer négyzetméteres telek több mint felét — jut is marad is alapon — eladják a svédeknek. A legnagyobb titokban persze, hogy az illetlenségről minél kevesebben tudjanak, s ne keltsen közfelháborodást. Ugyancsak ekkor, 1987 decemberében készült el a svédekkel egy tervezett megállapodás is e terület hasznosításáról. Eszerint a telket majdan vámszabadterületként hasznosítanák. Ekkor még szó sincs beépítéséről, a Párt már körültekintőbb, igyekszik fenntartani a szalonképesség látszatát, érvényesül az elvtársi tapintat. Megmarad a látszatba területet nem építik be. Ahhoz viszont, hogy vámszabadterületként hasznosíthassák, át kell tervezni és építeni az Astoria közlekedési csomópontot. Ezt hatalmas közpénzekből meg is teszik. Közben az étvágy nőttön nő. Már hallani sem akarnak vámszabadterületről, hiszen fölöttébb különös módon, egy év múltán, 1988. december 7-én, a monolitikus rendszer végnapjaiban, amikor a vállalkozás megkapja az elvi építési engedélyt, ez már nem vámszabadterületről, hanem egy irodaház és üzletközpont építéséről szól. (Az 1988 novemberében megalakult Németh-kor- mányban a minisztertanács elnökhelyettese Medgyessy Péter, pénzügyminisztere 1989. V. 10-ig Villányi Miklós, majd ezt követően 1990. május 23-ig Békési László.) Óhatatlanul felmerül a kérdés: ez kinek használt? Netán a Grósz-kabinet profitált az ügyletből, avagy a Né- meth-kormány, esetleg csak ezek egynémelyik funkcionáriusa, netán a VIII. kerületi tanács, amelynek akkori vezetője, a most nyugalomban élő dr. Molnár Ferenc? Alighanem közöttük kell a fantomot keresni. Ez idő tájt az ország politikai életében alapvető változások történtek. A párton belüli ellenzék megerősödik, átértékelik 1956 véres eseményeit, a Grósz-kormány távozásra kényszerül, s a kommunista reformerők veszik át az ország vezetését. Megalakul a Németh-kor- mány. Pénzügyminiszterei: Villányi Miklós és Békési László. Irányításukkal és jóváhagyó beleegyezésükkel az új összetételű parlament jelentős gazdasági törvényeket áld meg. Ma már tudjuk, ennek a másfél éves időszaknak legfőbb jellemzője a 22 milliárd dolláros államadósságot felhalmozó kommunista vezető elit gazdasági hatalomátmentése. A gazdasági társulások átalakulásáról hozott törvény, amelyik formai szempontból a piacgazdaság megteremtése felé mutat — ma már tudjuk —, lényegét tekintve ennek a gazdasági hatalomátmentésnek a szolgálatában áll. Ezekben a zavaros időkben, átmenetileg, a Grassal- kovich-féle telek ügye nyugvópontra kerül, hogy aztán még sürgetőbben, még ele- mentárisabb erővel, még arc- pirítóbb módon, a Nemzeti Színház ügyét végérvényesen lejáratva folytatódjon. 1989. március l-jén, a főváros, illetve a VIII. kerületi tanács közös vállalkozást létesít a svéd érdekeltségű Kelet-Nyugat Ingatlanfejlesztő Rt.-vel. E szerződés szerint, amelyre akkor még senki nem adta áldásást, a közös vállalkozásba a VIII. kerület kisebbségi tulajdonosként a Grassalkovich-telek még tulajdonában lévő (?) 4356 négyzetméterével szállt be. (Folytatjuk) Paizs Tibor Vita a nagykőrösi diákokról A Társalkodó című szépirodaimi lap a Jelenkor melléklapja volt a reformkorban. 1839-ben munkatársa Nagykőrösre látogatott, megnézte a református iskolát, elégedetten nyugtázta a tanoda könyvtárában olvasható szépirodalmi lapokat, de néhány dologgal nem tudott kibékülni. Csodálta a fűtetlen tantermeket, és kifogásolta a diákok középkorra emlékeztető formaruháját, de még inkább elmarasztalta a tanulók rossz ízlését, mert ahelyett hogy a városban vennének maguknak „csinos szállást”, „inkább kívánnak örökös szemét, piszok, rendetlenség közt tengni az iskolai épületben.”Kifogásolta az adománygyűjtést is a diákok részéről. Elmarasztalta a körösi népet is, mert „az énekló'mester karzatáról a diákok kiáltják le a zsoltár egyes sorait”. A meglehetősen értetlen tudósító írására ketten válaszoltak a Társalkodó lapjain. Bakay Dániel elmondta: az ízléstelennek, sötét középkorinak tartott formaruha „közviselete azoknak a felsőbb rendű növendékeknek, akik már némi apróbb egyházi szolgálatot teljesítenek”. A kollégiumi bentlakásnál jobb lenne minden tanuló ifjúnak „csinos szobát, melléje nevelőt, inast tartani” — de a szegény diákoknak csak az ingyenes szobára van lehetőségük. N. J. lelkipásztor az adománygyűjtést magyarázta meg az újságírónak: ennek oka „a református iskolák nyomasztó szüksége” Pogány György
