Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-23 / 301. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. DECEMBER 23., PÉNTEK Küzdelem a földért Betlehemben Merénylet a Hizbullah ellen A Hizbullah síita szervezet az izraeli titkosszolgálatot vádolja a Bej rútban elkövetett pokolgépes merényletért. Betlehem mellett a palesztinok a földgyaluk elé feküdtek, hogy így akadályozzák meg földjeik kisajátítását. Csütörtök éjjel autóba rejtett pokolgép robbant a Hizbullah síita szervezet bejrúti központja előtt. A nagy erejű robbanás következtében életét vesztette Fuád Muníje, a Hizbullah biztonsági hálózatának egyik főtisztje. A merénylet következtében meghalt még három ember, s mintegy húszán pedig megsebesültek. A Hizbullah az izraeli titkosszolgálatot tette felelőssé a bejrúti merényletért. Karácsony ünnepe előtt folyik a küzdelem Betlehem város szomszédságában a föld birtoklásáért. Az 1967-ben elfoglalt területen Efrát néven nagyobb zsidó települést építettek. Efrátot most a zsidó telepesek újabb ötszáz lakásos negyeddel szeretnék kibővíteni, de ezen tervük megvalósításában akadályozzák őket a környék palesztin lakói. Tegnap mintegy ötven palesztin igyekezett föltartóztatni a földmunkálatokat végző gépeket. A palesztinok a földgyaluk elé feküdtek, mivel azt állítják, hogy az építkezés a tőlük kisajátított földterületeken folyik. A helyszínre érkező izraeli hadsereg a vidéket azonnal katonailag zárt területté nyilvánította, majd a szokásos módon, elég durva eszközökkel elkergették az oda érkezett újságírókat. Ezután pedig eltávolították a földön fekvő palesztinokat. Hering József Bulgáriában is győzött a kommunista utódpárt. Lássuk a panorámát: Lengyelország, Ukrajna, Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Kis-Jugoszlávia. A második világháborúban Sztálinnak eladott Közép- és Délke- let-Európában százmilliós kollektív tudat hordozza tovább a mindent megelőző prioritást: az egyenlőséget. Európa végérvényesen kettészakadt? Nem kétséges: a mi civilizációnk a végéhez közeledik. A fejlődés két úton ér el önnön végéhez: az egyik út a halmozás összeomlásba vivő extázisa, a másik a lemondás önnönmagáról. Ez utóbbi a meggyökerezett szocialista tudat; az előbbi a gyilkos verseny a gyorsuló felhalmozás és a technika pályáján. Tudniillik, ha valamit túlhevítenek, felrobban (vagy lángra lobban és részben oxidálódik, részben a hőhatásra elfajul), amit pedig nem fütenek az kihűl (a molekulák mozgása és a rendszerműködés megáll, a rendszer szétesik). A „vasfüggöny” meg a „berlini fal” elgondolás várakozáson túl jól sikerült: a tudatokban, a néplelkekben megmaradt. Ugyan miféle lehetőség van a makacs hűlő tendencia és a makacs hevii- lő tendencia összeillesztésére? Mit kezd a forrásban levő európai társadalom (tudniillik a verseny, a szüntelen innováció, a „még és még” forrásában) egy olyan társadalmi-politikai alakulattal, amely miután többségben azokra szavazott, akik megsemmisítették egyetlen (és soha többé vissza nem térő) lehetőségét — a világkiállítást — abba is belenyugszik, hogy saját hazáját mások foglalják el és kitúrják otthonaikból? S fordítva: mit kezdenek a szorgalom, iparkodás és fantáziaműködtetés elől nacionalista önhittségbe menekülő reliktumtársadalmak a nyereségtűzijáték-jó- létben fuldokló elektronikus világával? A romlásnak indult hajdan (de mennyire hajdan!) erős magyar utódiHam miniszterelnöke alamizsnagyűjtő úton járt Frankhonban és a német uraknál, s ott gyakorlatilag annak a törzsnek mai elegáns, gazdag és lekezelő utódai foglalkoztak vele, mely éppen ezer esztendővel ezelőtt még házastársat adott az akkor álmában sem kéregető magyar királynak, az első magyar királynak, aki még magyar volt, király és keresztény, tehát modem. A bajor urak számolgatnak most, hogyan tudnák jelentősebb veszteség nélkül mégis megtámogatni azt a magát magyarnak nevező kormányt, amely éppen annyira nem szívesen emlékszik Bajor Gizella fétjére, mint a sokkal frissebb emlékre, 1956-ra. A miniszterelnök egymilliárd márkás hitelígérettel tért haza, ez pedig annyi, mint 700 millió dollár: ha meglesz, akkor gyorssegély. Ez áll szemben azzal az 57 és fél millió dollárral, amennyiért itthon elvesztegették a magyar szállodákat egy markába röhögő amerikai vevőnek. A miniszterelnök lassanként egy Sancho Pansa nagyságú Don Quijoté-vé válik: egy szál egyedül száll szembe a végzettel, amely koalíciós partnere. Most már a Wall Street Journal is rámordul, miután Pető Iván bukott képviselőjelölt mordulásai hatástalanoknak bizonyultak. Ámde mindez olyan, mint a koldusasszony felháborodása a népkonyhán, amiért neki már nem jutott leves, amit a levesosztásra felügyelő úr fensőbbséges rendreutasítása követ. Mindezek után a koldus arra készül, hogy betársul az Európai Unióba. Ámbár lehet, Kormányválság Olaszországban Karácsony előtt két nappal, hivatalba lépése után hét hónappal, 1994. december 22-én lemondott az olasz miniszterelnök; Silvio Berlusconi. Itáliának igazán nagy gyakorlata van a kormányválságokban, de ilyen még nem volt, ezúttal ugyanis végső, technikai oka, hogy a koalíció egyik pártja, az Északolasz Liga vezére, Umberto Bossi politikai öngyilkosságot követett el, azaz a kormány ellen szavazott, amelynek pártja is tagja. Bár a liga két részre szakadt, mert nem mindenki ért egyet Bossi határozatával, a koalíció mégis megszűnt, amit a tegnapi hosszú, éjszakába nyúló parlamenti vita is csak leszögezni tudott. Mint ahogy azt is megállapította, hogy a liga magatartása csak az utolsó csepp volt a pohárban, mert a Berlusconi-kormányt nem any- nyira Bossi árulása buktatta meg, mint inkább tehetetlensége, kormányozni képtelensége. Ne felejtsük el, hogy Berlusoni „pártja”, vagy helyesebben mozgalma, illetve, ahogy ő nevezi, klubja, tavaly ilyenkor még nem létezett, a márciusi választások előtt pár héttel született és önmagában mindössze a szavazatok 20 százalékát kapta, csak szövetségeseivel érte el a 46 százalékot. Maga a szövetség csak a választás után jött létre a parlamentben, és ez a koalíció kormányban még soha részt nem vett pártokból tevődött össze: a relatív többséget elért Berlusconi Hajrá Itáliájából, az újfasiszta pártból alakult Nemzeti Szövetségből és a ligából, amelynek, mint teljes neve is mondja, csak Észak-olaszország- ban vannak követői. Az eleve gyenge lábakon álló koalíciót még labilisabbá tette, hogy a miniszterek zöme, kezdve Berlusoni kormányfővel, politikával azelőtt nem foglalkozott, dilettáns volt. Természetesen arra is emlékeznünk kell, hogy márciusban azért volt szükség idő előtti választásokra mert az egész régi rendszert, a második világháború vége óta uralmon lévő pártokat elsöpörte a korrupcióellenes bírósági vizsgálat. Ebben a rendkívül kritikus helyzetben, amelyet még a gazdasági válság is súlyosbított, valóban óriás képességű államférfira és szilárd többségre támaszkodó erős koalícióra lett volna szükség az új rend felépítéséhez, de még így is egy kis égi csoda kellett volna hozzá. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy ez a hirtelen összeverődött relatív többség nem tudta Itália szekerét kihúzni a kátyúból. Az olaszok egy részének szép álma volt, hogy a tíz év alatt a semmiből az ország egyik legnagyobb kapitalistájává nőtt Silvio Berlusconi ugyanolyan sikerrel fogja tudni kormányozni Itáliát, mint saját tőkés birodalmát. Á kitűnő nagyvállalkozó, fináncmágnás sajnos nem rendelkezik politikusi, államférfiúi adottságokkal. Sajnálatos módon ebben az országban igazi politikusok csak a végeken, bal- és jobboldalt találhatók, a közép megszűnt, elfújta a korrupció szele, és most igyekszik néhány fiatalabb és bátor, de nem eléggé határozott politikusjelölt új életre kelteni. A nagy kérdés: mi lesz most? A kormány lemondott, Scalfaro államfő azonnal, már péntek délelőtt megkezdi tanácskozásait a volt köztársasági elnökökkel, és karácsony után folytatja az országgyűlés két háza elnökével és a parlamenti csoportok vezetőivel. Mert míg Berlusconi és hívei, valamint a szélsőséges pártok az azonnali újabb választás mellett törnek lándzsát, az államfő és a józanabb politikusok meg akarják menteni ezt az országgyűlési ciklust, hogy teremtse meg azokat az alapokat, amelyek szükségesek egy újabb választáshoz, mert e pillanatban a talajt vesztett olasz polgár nem tudná, kire szavazzon. Bányász Kató (Róma) VELKMKNY Amen, mindörökre? hogy csak úgy mondja, s másnap egészen más helyen fogjuk viszontlátni. Egészen más helyen. Oroszország egy kicsit elájult, de most már magához tért. Nyújtózkodik és tomagyakorlatokat végez a Kaukázusban. Á szovjet máz lekopott róla, de hiszen akkor is tudták, úgy is tudta már a világ, hogy ugyanaz az Oroszország, mint a cároké volt, csak éppen mindenfélét hazu- dozik magáról. Nos, immár nem hazudik, most nem szovjet tankok vonulnak be a csecsen fővárosba, hanem oroszok. (1956-ban, amikor magyarok még magyarok voltak, Budapesten sem az volt a jelszó, hogy „szovjetek haza”, hanem az, hogy „russzkik haza”.) Ez az Oroszország most távlatilag gondolkodik és beleszól abba, hogy magyarok, románok, szlovákok és lengyelek az euramerikai katonai szövetség tagjai legyenek-e. Végtére is mindig kifizetődő volt, ha ez a köztes terület afféle gyepű maradt, vákuum, senki földje, szabad vadászterület és vásári barmok bamba csordája, amelyre alkudni lehet. S a választási eredmények nem a kiemelkedésektől meg nem szakított, lapos, álmos orosz síksággal való affinitást mutatják-e még Kosciuszko hazájában és az ötvenhatban még megbokrosodott Magyarországon is? S túl ezen: Sztálin elmulasztotta, de egy holnaputáni új orosz atyuska nem veti-e majd sóvár szemét a hájas, puha Európára (micsoda gazdagság, legalább fél évszázadig lehet élni belőle), mely még védekezni sem fog, csak kórusban könyörögni, hogy ne bántsák? Kissinger fölött eljárt az idő: belőle még mindig a Világura-Amerika beszél, azt hiszi, meghallgatja még valaki, amikor Európa majdani megvédéséről képzeleg. Ennek már vége. Lám Carter, a villogó fogú mosolybajnok is ölbéli pinccsé vált Karadzsic előtt, aki még férfi. Ha majd jön az a jövendő méhében szunnyadó (esetleg már nagyon is virgonc?) atyuska, Amerika visszavonul splendid isolation-ébe az óceánok védelmező habjai között. Az amerikai zsidó bankárokkal pedig lehet osztozkodni az esetleges világuralmon: annyi zsidó még marad a diaszpórában, hogy bőrükre a pénzkirályokkal alkudni lehessen. Aki jól figyel, ezt hallja ki a kaukázusi bombarobbanások üstdobszimfóniájából. Horn Gyula, mint a csíkhal, cikázik a varsák között. Az egyik varsának Jelcin-arca van, a másiknak Kohl-ar- ca, a harmadiknak Clinton-arca, a negyediknek Sorosarca, s még egy ragadozóhal is les reá, mely koalíciós partnernek álcázza magát. Nem mintha a már 1913-ban halálra ítélt (és szenvedélyes öngyilkos) magyar nép bármelyiket is érdekelné ezek közül. Magyarország területe, a Kárpát-medence centruma, annál inkább. Márpedig ezen a területen még mindig a magyar nép lakik, s eltűnése minden igyekezet ellenére hosszabb folyamat lesz. Akinek a gyűlölet nem vette el az eszét, kénytelen számolni ezzel a realitással. Fölvetődik a kérdés: vajon nem azoknak volt-e igazuk, akik szerint a szocializmus (a „kommunizmus”) megjelenésével a világban véget ért a történelem? Marx úgy gondolta, hogy ezzel kezdődik a történelem, de ő, kanti szubjektivizmussal, olyan univerzumot teremtett magának, amely a valóságban nem létezik. Ahol a szocializmus egy egész nemzedéke meggyökerezett és mindent átitatott, úgy látszik, a folyamat megfordíthatatlan. Ahol egyszer az egyenlőség síkjából kiemelkedő fejek levágásának automatizmusa végleg működőképessé vált, nem lehet többé megállítani. Csak a népet lehet elpusztítani, mely ennek az automata működésnek a közege. Nem volt még egy nép, amelynek a számára ez az automatizmus idegenebb és pusztítóbb lett volna, mint a magyar. A magyar az egyéniségek népe volt, s negyven év alatt a Hold szürke porává vált. S megtagadta azokat, akik újra termőtalajjá akarták tenni. Visszament Hold-pornak, szürkének, melybe legföljebb amerikai tal-_ pák taposnak mintát. Trianon után a moldvai magyarság számára felrémlett a pusztulás fenyegetése, az erdélyi magyarság kisebbség lett, csak a meghagyott ország maradt a magyaroké, hol otthon voltak s maguk irányították saját sorsukat. Most már a moldvaiak számára közvetlen közel van az eltűnés, csángósorsra jutott az erdélyi magyarság s kisebbségbe került a magyarországi magyarság, saját hazájában. A sorsnak ezekhez a sötéten ásító mélységeihez képest a törpék parlamenti játékai és a jobbközépről meg balközépről meg konzervatív és nem konzervatív liberalizmusról szóló gyermekversikék homokbuckák felszíni fodrai. Egyetlen hatalmas, lelkeket felrázó szellemi mozgalomra lenne szükség, hogy szürke holdporból kétségbeesetten ki-kimászó magyar falvak és kisvárosok éltető oxigénhez jussanak. Apostolokra lenne szükség, akik ellepik az országot, és eleven szemsugarakkal győzik a harcot az idegen kezekbe került gyilkos képernyővel. Hogy elmondhassuk Ady szavával újra: „A történelem talán ránk taposhat, De mi itt benn tápláljuk a tüzet S égetünk mindent, mi régi poshadt. Jöhet akármi romlás, összeomlás: ) Itt már nem lehet rosszabb. A föld mozog, én ifjú feleim, S mi rátesszük lábunk a magyar rögre, S esküszünk: mozdulni fog ez is, És minden mostanit jobbal pótolunk, Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre!” Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre. A / (Sándor András)
