Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-20 / 298. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. DECEMBER 20., KEDD 13 Hogyan csapták be a károsultakat? A november 21-i számukban olvastam Cisarkovszky Frigyes érdi olvasójuknak az 1994. évi XLV. számú törvény szerint a hadigondozottak részére juttatható egyösz- szegű térítéssel kapcsolatosan írott levelét. Kiegészítésként hadd fűzzek a levélben foglaltakhoz néhány gondolatot annak érdekében, hogy a levélíró panaszának lényegét a kérdésben tájékozatlan olvasók számára is érthetőbbé tegyem. Für Lajos úr, az előző kormány honvédelmi minisztere a múlt év november 13-án, több napilap által is szó szerint idézett nyilatkozatában a következőket mondta: „elérkezett az ideje annak, hogy felkaroljuk, megfelelő erkölcsi és anyagi támogatásban részesítsük az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetéseit megélni kényszerült hadi- gondozottak ügyét, ezért hosz- szú távú hadigondozási törvény előkészítéséről határoztam. (...) Biztos vagyok abban, hogy a törvény elégtételt szolgáltat...” Azt szeretném világossá tenni (...), hogy vajon kiknek, kinek szolgáltatott elégtételt a Honvédelmi Minisztérium által elkészített törvény — és hogyan. A levélíró azt állítja, hogy sem 1949. január 1. előtt, sem utána nem kapott egy fillér járadékot sem, ennek ellenére „a 45 év egyösszegű kárpótlására” mégsem jogosult, nem tarthat rá igényt. Valójában hát kik kaphatják meg ezt az egyösszegű térítést? A kevésnél is kevesebben, majdnem hogy senki. A volt honvédelmi miniszter úr nyilatkozatából és abból a körülményből, hogy Egyösszegű térítés címmel egy 10. paragrafus kerülhetett a törvénybe, az eddigi tapasztalataikon sem okult, naiv hadigondozottak jóhiszeműen arra következtethettek, hogy mivel túlnyomó többségüknek a hadigondozotti járadék folyósítását 1945—1992 között beszüntették, most elérkezett az ideje annak, hogy ha viszonylag kis összeggel is, de kárpótolják őket az 1933. évi VII. sz. törvény 45 éven át történt, jégre tétele” miatt. Igen, erről kellett volna szólnia a 10. paragrafusnak, de korántsem erről szól. Hogy ténylegesen kiknek kívánt egyáltalán kárpótlást, „egyösszegű térítést” juttatni a törvény (illetve annak kidolgozója), az rejtély. Ezt csak dr. Baraczka Róbertné honvédelmi minisztériumi főosztályvezető és munkatársai tudnák megmondani — ha akarnák. De nyilván nem akarják. Erre vall dr. Novák Péternek a Tv Évgyűrűk című műsorában tett nyilatkozata: „valahol meg kellett húzni a határt”. A 10. paragrafus (1) bekezdése szerint ugyanis a törvény egyik megkötése szerint csak azok részesülhetnek egyösszegű térítésben, akiknek a pénzellátását 1949. január 1. után szüntették meg. De maradtak-e olyanok, akik 1949. január 1. után is pénzellátásban részesültek? Nohát, nem sokan. A korabeli hadi- gondozottaknak talán csak 30 százaléka tartozott ebbe a csoportba, túlnyomó részük nem. Hiszen már 1946 augusztus elején a pénzellátásra jogosultak legalább 70 százalékát kizárták a pénzellátásból. Ekkor jelent meg a 8.980/1946. M.E. számú kormányrendelet, amely szerint meg kellett vonni a pénzellátást az összes iparostól, kereskedőtől, akárhány százalékos volt is a rokkantságuk vagy akárhány gyermeket nevelt is az ilyen hadiözvegy. Az első világháborús hadirokkantak közül, akik rokkantságuk miatt nem tudták az eredeti foglalkozásukat folytatni, sokan kaptak trafikengedélyt, borkimérési engedélyt. Természetesen megkapták a hadirokkant-járadékukat is, de 1946-ban ezektől is megvonták a pénzellátást. Kizárta a rendelet a pénzellátásból azokat a hadirokkantakat is, akik 70 aranykoronánál nagyobb kataszteri tiszta jövedelmű földterületen gazdálkodtak (...), valamint az 50 aranykorona kataszteri tiszta jövedelemnél nagyobb kataszteri tiszta jövedelemmel nyilvántartott földeken hadiözvegyként gazdálkodókat (...). Ez a rendelet kizárt a pénzellátásból minden hadirokkantat, hadiözvegyet, akinek a keresete, jövedelme egy nagyon alacsonyan meghatározott forintösz- szeget meghaladta. Nem sokan maradtak hát, akiktől 1949. január 1. előtt nem vonták meg a pénzellátást Csak azok maradhattak meg a jogosultak között, akik egyébként koldulni kényszerültek vol- na.(...) A törvény egyetlen tollvonással lesöpri az asztalról azoknak az egyösszegű térítésre való jogosultságát is, akiknek a hadirokkanti, hadiözvegyi minősítése 1949. január 1. utáni időből származik. Ők az előbb említett 70 százaléknyi, az egyösszegű térítésre jogosulatlan hadigondozottak számát tovább növelik mintegy 10-20 HISTÓRIA A Nemzeti Színház fantomjai (I.) Évszázada húzódik a megoldás A Blaha Lujza téri „Nemzeti” az 1965-ös robbantás pillanatában debb megtorpanás után több ízben is elkezdődött. Legutóbbi, amire még a kortárs középnemzedék is jól emlékszik, 1983-ban, a Katona József Színházban. Ennek előzménye, amelyről a művésztársadalomban is csak kevesen tudnak, a közvélemény pedig egyáltalán nem, nos ennek előzménye, egy leleményesen kitervelt és végrehajtott konspiráció, amelynek szerzője Gobbi Hilda volt. A művésznő, akinek születése évében rombolták porig a Nemzeti Színházat, s aki pályája csúcsán megért még egy Nemzeti-robbantást, mindennél fontosabbnak tartotta elérni, hogy az anyanyelvben élő nemzeti önérzet méltó temploma megépülhessen. Gobbi, kapcsolatai révén kijárta, hogy a 70. születésnapjára rendezett ünnepségen a tévéközvetítés által a nézők millióit tegye cinkosává. Megírta a forgató- könyvet, kiosztotta a szerepeket és indulhatott a nagy Ez a történet fölöttébb kusza és szövevényes. Rejtélyek és számtalan ködös momentum teszi titokzatossá, átláthatatlanná. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy fantom, netán fantomok rejtőzködnek a Nemzeti Színház valahány szegletében avégett, hogy porig alázzák a nemzeti létnek ezt, a ma már csak eszmeiségében álló szimbólumát. Pedig az idők folyamán az ügyért aggódó és jóakarattá emberek számtalan kísérletet tettek a kővár felépítéséért. Az erődítmény falai viszont, amely mögül biztonságosan védelmezhették volna, s védelmezhetnék a megannyi támadásnak kitett magyar nemzeti tudatot, a fantomok mesterkedései folytán mindig ledőltek. De hát léteznek-e fantomok egyáltalán? Bizony léteznek, s mindaddig így, fantomoknak neveztetnek, míg fel nem fedjük titokzatos mesterkedésük mögül a gyarló emberi arcot, s nevet nem adunk a rontásnak. 1994. június 3-án a Nemzeti Színház társulata és támogatói — színészek, írók, hazaiak és határon túli magyarok — egy aláírásukkal hitelesített felszólítást intéztek az alakuló országgyűléshez. Ebből idézünk: „Az ország első színházának nincs még ma sem — az ügyhöz méltó — szellem-lakása”. „A Nemzeti Színháznak a magyar alkotókedv, művészeti játékosság és legelsőül a magyar anyanyelv állandó templomának kéne lennie”. „Egy önmagára és a kultúrkincseire valamit is adó civilizált, sőt nem civilizált nemzet is, saját színháza nélkül nem lehet meg. A nemzet önbecsülése, egy nép önérzete kerül veszélybe, ha a problémának továbbra is halogatás a sorsa.” A probléma megoldása pedig halasztódik, halasztódik immár csaknem egy évszázada. Balsorsa ez, amely tán egyszer jóra fordul, avagy kikerülhetetlen végzete? A történet hosszabb-röviszázalékkal, úgyhogy az eddig ismert adatok szerint ténylegesen csak a ma élő hadigondozottak tíz-húsz százaléka részesülhet egyösszegű térítésben. Kizárja a 10. paragrafus a jogosultak köréből ugyanis azokat, akik 1949. január 1. után jöttek haza rokkantán a szovjet kényszermunka-táborokból civilként vagy katonaként. (Még 20-25 ezren tértek haza ebben az időben; igen jelentős részük, már csak az eltelt hosszú idő sokkal több viszontagsága miatt is, rokkantán jött haza). Kizárja továbbá a törvény az egyösszegű térítésre jogosultak közül azokat a hadiözvegyeket, hadiárvákat, akik még 1949. január 1. után is — csodában reménykedve — várták haza férjüket, édesapjukat, és ezért holttá- nyilvánításukat nem kérelmez- ték(...) Voltak hadirokkantak, akiknek hadigondozottá nyilvánítása betegségük lassú, elhúzódó gyógyulása, vagy egyszerűen csak a bürokrácia lassú működése miatt húzódott át 1949 utánra. Nem kaphatnak egyösz- szegű térítést azok sem, akik 1949 után léptek aknára, vagy ezután ütközött ásójuk, ekéjük fel nem robbant robbanószerkezetbe. A pénzellátásukat a 8.980/1946. M. E számú és a későbbi szigorító rendeletek alapján megvonhatták, meg is vonták mindezek ellenére, anélkül, hogy akár egy fillér pézellátást kaptak volna rokkantságuk kezdetétől fogva. Mindezek, akiket felsoroltam, vajon beérik-e azzal az indoklással, hogy „valahol meg kellett húzni a határt?” De kellett egyáltalán valahol határt húzni? Nem lett volna helyesebb az egyösszegű térítés nagyságát aszerint mérni, hogy ki milyen hosszú időn át maradt pénzellátás nélkül? így is benne maradt az államkasszában a 45 év alatt 7-800 ezer hadigondozott pénzellátása, akik ma már a föld alatt pihennek. Mindenkinek tudnia kell, hogy ez a pénz a „gulyáskommunizmus” levesében a nem hadirokkantak részére juttatott húsdarabok méreteit növelte. Nem lehet, hogy ne tudta volna az illetékes, aki a törvény részleteit kidolgozta, hogy az időhatárok meghatározásának mi lesz a hatása./...) Keserű szájízzel veszi tudomásul néhány ezer még élő, 70-80 éves hadigondozott, hogy becsapták, mégpedig tudatosan./...) R. J. Budapest (Pontos név és cím a szerkesztőségben) „merénylet” a nemzetietlenek ellen, a Nemzetiért. Nos, akkor, 1983 júniusában, mint már említettük, a tévé nagy nyilvánossága előtt Gobbi Hilda színművésznő 70. születésnapját ünnepelték, amikor Benedek Miklósnak az az ötlete támadt (!), hogy a már minden díjat és elismerést elnyert művésznőnek az ünneplő társaság valami kézzel fogható, hasznos ajándékot, egy százezer forintos betétkönyvet adjon át. A megilletődött művésznő zavarában (!) e profán, de hasznos ötletet egy újabbal, egy felemelőbbel toldotta meg. Azt mondta: képezze ez a százezer forint egy, a nemzethez méltó s mindmáig megépítésre váró színház alapkövét. Ezzel a nemes gesztussal indult el az az országos gyűjtés a Nemzeti Színház javára, amelyhez a jóérzésű magyar polgárok ezrei és számos külföldi magyar is csatlakozott, hogy ki-ki anyagi képességei mértékében hozzájáruljon a nemzet temploma felépítéséhez. (Folytatjuk) Paizs Tibor Cegléd a reformkorban A reformkori Cegléd népes település volt, egy tragikus esemény — az 1834. évi nagy tűz — után az újjáépítési terveknek köszönhetően szabályozottabb lett utcahálózata, az állatállomány pedig a külterületre húzódott. Központja a vásártér volt, ahol minden kapható volt, és mindenféle látványosság kínált szórakozási lehetőséget, „...egy ponyván mindenféle verses meséskönyvek Becskereki Zöld Marciról (...) Imre első' kezdete a művészetnek, irodalomnak”— olvasható a Regéló'című lap korabeli tudósításában. De nem ez volt az egyetlen művelődési lehetőség a mezővárosban. A reformkorban sorra alakultak az országban a különféle kaszinók, társaskörök, számuk kétszáz körül volt. Széchenyi eszméje Cegléden is megvalósult, 1842-ben nyitotta meg kapuit a kaszinó. „A város műveltebb egyénei itt gyűlnek össze, s az élénken folyó viták tárgyát, agarak, pipák helyett, legéletbevágóbb korkérdéseink teszik” — írja a Regélő munkatársa. Az épület „nemzeti színű karfákkal” volt övezve s „e casino oily finom ízléssel s illő' csínnal van elrendezve, hogy létrehozója, s mostani fáradhatatlan elnöke t. Pajor Antal úr minden nemzeti művelődést szívén hordozó honfitárstól méltánylást igényelhet”. A lap tudósítója csak azt nehezményezte, hogy az előkelők és a kevésbé befolyásos személyek közötti válaszfal még nem enyészett el teljesen, de „ha Babylon tornya romba dóit, e kis falucska nem dacolhat korunk hatalmas szellemével”. Pogány György \
