Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-20 / 298. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. DECEMBER 20., KEDD 7 Magyarország körös-körül füstölög K ölcsey már több mint másfél évszázada úgy találta, hogy a magyart régen tépi a balsors, de a Gondviselés kegyes volt elrejteni előle a jövendőt, mindenekelőtt a XX. századot. Újra meg újra petraktáltatik (elnézést, ez csak a múlt század első felére utaló stflusfordulat) a magyarok idült borúlátása, és elhangzanak felszínes biztatások több derűlátásra. Ám az csak az anekdotában fordul elő, hogy amikor az önkormányzó kisebbségit akasztani vitték, meglátván az akasztófát, így szólt: „Ez a hét is jól kezdődik.” Az életveszélyben lévőt nem becsapni kell, hanem a veszély teljes fenyegető valóságára ráébreszteni, és fölkelteni benne az életéért való harc elszántságát. A magyar népben kétségtelenül működik még valamiféle életösztön, de mert a balsors bekerítette, bármerre igyekszik menekülni, falba ütközik. Miután Antall ugyanúgy hagyta magát rászedni, mint IV. Béla, Zrínyi, Rákóczi, Kossuth, Horthy Miklós és Nagy Imre, a magyar nép megpróbált visszamenekülni a viszonylagosan biztonságos fogdába. S noha már kezd ocsúdni, a legutóbbi választás mutatja, hogy még tart az illúzióból. Holott: tapasztalhatta, hogy a régi fogdát immár lebontották, s helyén egy technikailag tökéletesebb, elektromos kerítésű karám tárulkozik a szabad ég alatt, amely még veszélyesebb, mint a jó öreg, ódivatú szocialista fogda volt. A szocialisták szocialistáknak nevezik magukat, de nem azok. Ezen a néven a Világbank magyarországi rendészei, márpedig a Világbank éppen úgy nem apácazárda, mint a Villa Negra. A Világbank kevésbé ismer tréfát, mint akár Brezsnyev, akinek pedig vajmi kevés humorérzéke vala. Lehet, hogy Horn Gyulában él valamifajta küldetéstudat, és azzal hitegeti magát, hogy egy még bonyolultabb hintapolitikával, mint a fél évszázada élt nagy önhitegetőé, Kál- lay Miklósé volt, megszerez magának valamiféle magyar és szocialista mózesi státust a történelemben. Csakhogy „a királylány mese, János”, és őt is az a veszély fenyegeti, hogy a hétfejű (Klaes, Mitterrand, Camdessus, Kohl, Clinton, stb.) sárkány szemfényvesztőn tekergő nyaklabirintusában ú^y elvész egy ködös napon, mint megannyi elődje. * Képzeljünk el egy távirányítású autóbuszt (ez Magyarország). A volánnál, melynek csalikereke csak a tengelyen forog, ül a gépkocsivezető (ez a kormány) és úgy tesz, mintha vezetné a kocsit. Holott ő is, az utasokkal együtt, arra megy, amerre az irányítótoronyban ülők vezérlik. S ezt nem meri az utasoknak megmondani. Ha van olyan utas, aki ismeri a valóságot — ugyan vállalja-e az ódiumát annak, hogy kihirdesse? Hát rendben van, vállalja. * Vesztünkbe rohanunk, amikor mindenáron és mennél hamarább az Európai Unióhoz akarunk csatlakozni. Vajon ez-e a kornak és helyzetnek megfelelő magyar stratégiai cél? Érdemes-e egy fillémyi tőke nélkül instanciázni a fényes portájú, százmilliókat forgató kft. kapuja előtt, hogy vegyenek be minket is társnak? Vajon ha már megunják az állhatatos dörömbölést, nem azt fogják-e mondani: „No jöjjön, felvesszük alkalmazottnak, takarítónak és szemétszállítónak, de csak kosztot és szállást kap”? S mi, ezeregyszáz éves múlttal, Szent Istvánnal, Hunyadi Mátyással, Liszttel, Bartókkal, Kodállyal, Szent-Györ- gyi Alberttel, Neumann Jánossal — boldogok leszünk? Az egyszeri székely legény bölcsebb volt a „Székely fonó”-ban: „Ha gazdagot veszek, az egyre azt hányja, csak az enyémből élsz, ebadta hitványa.” Holott ebben az esetben ők fognak élni belőlünk. A mi szolgaszorgalmunkból. Mert a határok megnyílnak majd a külföldi tőke előtt (most is nyitva vannak, csak akkor akadálytalanabb lesz a beáramlás), csakhogy a haszon is akadálytalanul áramlik majd kifelé. Az Európai Unió nevű fényes palota urainak ergastuluma lesz Magyarország (az ókori Rómában ez volt a rabszolgaműhelyek neve). S ha majd nem fog tetszeni, dölyfösen vetik majd oda: „Hiszen maguk akarták. Könyörögtek, sírtak, majd* a nyakukat törték, hogy hozzánk dörgölőzhessenek.” S háromszorosan meglakolunk majd ezért, ahhoz képest, ahogyan meglakoltunk 1867 után a dőre nagyhatalmi illúzióért. (S ráadásul: ezt az illúziót, ezt a látszatsikert azóta sem tudják a csehek megbocsátani nekünk.) * A vasutassztrájk kurtán-furcsán véget ért, mert mindkét fél elbizonytalanodott. Holott a vasutasok jól érzik a veszélyt, s ebben legkevésbé a bérszínvonal játszik szerepet. Magyarország népe, te félig bekötött szemű, te vattázott fülű, te televízió előtt ülő, te Népszabadságkedvelő, vedd már végre tudomásul: az alázatosan hajlongó (csak rajtad hányavetin taposó) Békésinek parancsoló Világbank mondta ki a szentenciát: „A magyar vasút túlméretezett és rossz.” A MÁV Rt. nyomás alatt álló vezetői és a mozdonyok vezetői, a kalauzok és váltókezelők egy világmaffia ólomkatonái, a „szocialista” Békési pedig nem jobb egy botosispánnál. A magyar vasút, mely valamikor hálózatában, racionalitásában, pontosságában, műszaki kultúrájában a legkiválóbbak között volt a világon, azért van útban, mert a Világbank — összefonódva a balkáni vérengzésért erősen felelős Mercer tröszttel, mely egyként érdekelt fegyver- szállításban és autópálya-építésben — á közúti fejlesztést (fejlesztést? — az ország földjének lebetonozá- sát és telezsúfolását benzinkutak- kal) erőszakolja, mindenekelőtt a déli autópályát, mely ennek a ragadozó kapitalizmusnak a kivételével egyetlen gazdasági tényezőnek sem érdeke. A déli autópálya, amely mint egy nyakunk köré tekert fojtogató zsinór, körülvenné a határok (a trianoni határok) mentén az országot, — a déli autópálya, amelyre semmi szükség nincs, hárommilliárd dollárba kerül. Ez a tőke már együtt van, de azután nekünk, magyaroknak kell a befektetők számára megtérítenünk. Amikor viszont kétmilliárd készenléti hitelre volna szükségünk, azt megtagadják tőlünk. A magyarországi „szociállibe- rális” kormány olyan végtelenül megalázott és megszégyenített szolga, hogy még saját népszerűségét növelő „kedvezményekre” sem méltatják. (Mint amiképpen az 1947-es párizsi békediktálás alkalmával Molotov nem állt szóba alázatosan könyörgő lábakapcájával, Gerő Ernővel, amikor az félt avval a békével a magyar nép elé állni.) S jó, ha a vasutasok tudják: harcukban össze kell szedniök összes lehetséges előrelátásukat és okosságukat. Mert előfordulhat, hogy éppen ellenségeik malmára hajtják a vizet: a Világbanknak és a Mercer autópálya-építőinek adott pillanatban éppen az lehet legfontosabb, hogy a MÁV ne legyen versenyképes a közúti szállítással. S ha a versenyképességet éppen egy sztrájk gyengíti, akkor a Világbank — a vasútgyilkos Világbank! — érdeke a sztrájk lesz. S akkor ügynökeinek, Békésinek, Lotznak, Soós Károly Attilának megmerevedést fog parancsolni, hadd tartson tovább a sztrájk. Az állomásokon, a pályaépítéseken, a szakszervezeti helyiségekben ezekben az összefüggésekben kell gondolkozni, bármilyen nehéz. Nem bérről: a vasutasok létérdekeiről van szó, s ezek a létérdekek egybesimulnak ennek a balsors tépte népnek a létérdekeivel. Dennis Pi- rages, a Marylandi Egyetem rektora ezt a kijelentést tette: „Magyarország az évek során globalizálódott, vagyis a világgazdaság részévé vált.” Ami súlyos gondként nehezedik ránk, ez úgy értendő: a világ- gazdaság passzív részévé vált. Idegen és számunkra meglehetősen beláthatatlan érdekek szerint történnek velünk az újabb meg újabb fordulatok, s nincs nemzeti rádiónk, nincs nemzeti televíziónk, s alig van nemzeti sajtónk. Az információ majdnem teljes egészében ellenségeink birtokában van, és globális kirablóinkat lelkiismeretlen senkik siserahada szolgálja ki stúdiókban, tévépalotában és sajtómonopolista szerkesztőségekben. Hogyan lehetne a magyar néppel megértetni: itt bent, a határokon belül zajlik az invázió, rosszabb, mint a szovjet harckocsiké volt 1956. november 4-én, mert láthatatlan, mert az információs vírusok, melyeket harcba vetnek, a tudatokat ejtik foglyul, mert eszköze a láthatatlan csatornákon folyó pénz, a csereeszköz, amely a világ minden technikai csodáját képes rendelkezésre bocsátani, míg hiánya képes mindentől elzárni és mindenből kirekeszteni. Hogyan akarunk csatlakozni az Európai Unióhoz? Miközben természeti környezetünkből, történelmünkből, nyelvünkből, azonosság- tudatunkból és emberi méltóságunkból kiforgatnak, láthatatlan gályapadokhoz láncolnak majd, és gyermekeink eleven robotokká válnak. Mi lenne hát az a stratégia, mely legalább a reményt megadná, hogy ettől a szégyenletes sorstól megmeneküljünk? Mitévőknek kellene lennünk, hogy — amennyiben mégis bukunk — ebben a bukásban, akárcsak 1956-ban, megőrizzük emberi méltóságunkat? Minden erővel közép-európai integrációra kellene törekednünk, amely meghozná ennek a hat országnak a számára az egység és összefogás minden előnyét. Igaz, hogy a székely legény idézett dala ezt is mondja: „Ha szegényt megkérek, ugyan mit csináljak? Egy koldusból kettőt ugyan mért csináljak?” Valóban: ezek a szovjet fogságból szabadult országok valamennyien pucérok és tőkehiányosak. Ázt azonban ne mondja senki, hogy nincs mit összetenniök. A nyugatinál alacsonyabb szinten, de létre tudnának hozni egy saját piacot, akkor is, ha csak „hat sovány tehén szívná egymás tő- gyét”. Ám idővel nem maradna el a fellendülés. Összefogva modernizálódásra is lenne lehetőség, talán szellemi tekintetben is, ameny- nyiben intenzív nemzeti fejlődésekért cserében meg lehetne állítani a nacionalista sejtek kóros túlburjánzását s hatásos gyógymódot találni a Közép-Európát (OECD- nyelven: „Kelet-Európát”) emésztő rák ellen. Rá kellene ébredni, hogy külön-külön mi kicsinyek (piacban-gazdaságban kicsinyek), kiszolgáltatottak vagyunk. Ha van ma nemzeti érdek Kö- zép-Európában — magyar nemzeti érdek, lengyel nemzeti érdek, cseh nemzeti érdek, román nemzeti érdek, horvát nemzeti érdek, s ha nem a másokon való uralkodásként értelmezik, szerb nemzeti érdek is —- akkor a nemzetek összefogása az. H iszen akkor az ezredfordulón valamennyi nemzet emelt fővel, mint partner — s nem mint hajléktalan koldus — vizsgálhatná meg, ő milyen feltételekkel társulhatna Nyugat-Éurópához. S akkor egy bomlékony óriáshalmaz helyett létrejöhetne egy tagolt, egyensúlyos, háromosztatú Európa: Nyugat, Közép és Kelet (Oroszország). Ennyit a miniszterelnök párizsi látogatása után. Ábrándozás az élet megrontója, mely — kanosaiul — festett egekbe néz. Ne haragudjatok: nincs derűlátásra ok. Hitre, reményre és leginkább szeretetre — annál nagyobb. Sándor András Svejk kalandjai a magyar hadseregben A jó öreg Svejk nagyon unatkozott a Mennyei Ke- helyhez címzett sörözőben, és így szólt Szent Péterhez: — Nálunk Ausztriában a feketekávé főzéséért ,is ezüstérmet osztogattak. Én például azért kaptam kisezüstöt, mert Lukás főhadnagynak falusi gyógykenőcsöt szereztem. Ha van még egy ilyen hadsereg a világon, egy-két évre szívesen visszamennék a Földre, hogy kiszórakozzam magamat. Szent Péter jól körülnézett odalenn, s aztán Svejk kezébe nyomta a magyar honvédség ezredesi kinevezését. Mihelyt az új főnök elfoglalta hivatalát a Magyar Bizonytalanságpolitikai és Visszarendeződési Kutatási Központban, megindult a pletyka. Egyesek azt mondták, hogy az ezredes azelőtt Washingtonban volt szovjet ügynök, mások meg amellett kardoskodtak, hogy épp fordítva, Moszkvában az amerikaiak javára kémkedett. Mivel a lassú beszédű, méltóságteljes sörissza nem is akart rendet teremteni a központot jellemző zűrzavarban, elfogadta, hogy a régi rendszer titkos reményeket tápláló híveinek összejövetelein a tévéből is jól ismert Hajlongó úr elnökösködjön. Hogy a dolog ne legyen olyan feltűnő, megjelentek fegyveres, de egyenruha nélküli liberálisok, egykori halálraítéltek, sőt az egyetlen megmaradt szuperhatalom nem túl bájos diplomata hölgye is. Svejknek nagyon tetszett, hogy svédasztalos szalonokba jártak a bosnyák vagy a kaukázusi háború megfigyelése helyett. Gondoskodott arról, hogy emberei ellátása jó legyen, s hogy tanulmányaikért néhány centet kapjanak egy bizonyos Sörös úrtól. A katonai kérdéseket a minisztérium egykori szóvivője és a hadsereg egykori vezérkari főnöke terjesztette elő, akik nem szerették a felesleges beszédet. Senki sem mondta ki nyíltan, hogy a hadsereget az új választásokig át kell menteni, de mindent előkészítettek, hogy siker esetén egy hónap leforgása alatt visszaállíthassák az eredeti felállást. A gazdasági helyzet olyan szörnyűnek tűnt a választópolgárok számára, hogy mulatságos módon régi főnökeikre voksoltak. Mi történik a hadseregben? — ez ma senkit sem érdekel. Pedig spórolás helyett gyorsan kineveztek húsz új tábornokot, s olyan kérdőíveket töltettek ki a tisztekkel, amely felért egy nagyszabású szociológiai vizsgálattal. Svejkről kiderült, hogy a jelszava élni és élni hagyni, s az is, hogy nem Washingtonnak vagy Moszkvának, hanem a Vatikánnak dolgozott. Mivel neve nem szerepelt a régi állampárt kimutatásaiban, gyorsan nyugdíjazták és eltanácsolták az országból. M egérkezvén a mennyekbe, elmondta, hogy minden majdnem olyan szép volt, mint a régi Ausztriában. — Csak egyben különböznek tőlünk ezek a mai magyarok — jegyezte meg —, hogy amikor olajat, új kocsit vagy villát faszolnak, úgy tesznek, mintha elvekről lenne szó. De hát minek ez a fanatikus vigyázállás faszolás közben? Tamáska Péter
