Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-19 / 297. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELE MENY 1994. DECEMBER 19., HÉTFŐ Füry Lajos író emlékezete Jöjjön a nagymami! Nagy nyomorúságaink között elárasztotta egész életün­ket — és abban ezt a nyamvadt televíziót is — az ostoba reklámáradat. Megismerhetünk és tízpercenként láthatunk újabb és legújabb szagtalanítókat, samponokat, borotvaszeszt és krémeket özönnel. És mindezt reklámozzák — természe­tesen magyar szinkronhanggal — a legbájosabb nyugati és még nyugatibb lányok, tizennyolc és húz év köztiek. Merthogy azt hirdeti az édesem, legjobb a Schiltz úr • vazelinje a ráncok ellen. De félóra múlva megtudod, hogy mégsem az a legmegfelelőbb, hanem a Schléz Inge- borg-féle hab, mely eltünteti nyomtalanul a ráncokat. Na de, kérdem én ezen a ködös decemberi reggelen, hogy miért a legbájosabb és legfiatalabb lányok reklá­mozzák a portékát? Hiszen a ráncoktól legalább tizenöt év távolságra röpdösnek reggeltől estig a magyar képer­nyőkön. Miért nem reklámozza a krémeket a nagymama, a Großmutter?! Hiszen nála ugyancsak elkelne egy kevés ránctalanító csekély 150 márkáért! Hol hát a ránctalan nagymama? Jöjjön a nagymami, követeljük! (czegő) ehéz a túlélő méltató szerepe. Meg-meg- akad, hiszen egy küzdel­mes életút lezárásáról kell az életutat barátként, sors­társként, szellemi testvér­ként értékelni. Nekrológot a rokonnak, a hozzátartozó­nak írni fájdalmas, köny- nyes feladat. De nem köny- nyebb a sok évtizedes ba­rátnak sem. Egy floridai kórházban november 24-én 81 éves korában elhunyt Füry La­jos (Arnold) író. Tipikusan magyar sors volt az élete. Úgy is mint magyar, úgy is mint magyar író. Kispes­ten, egyszerű munkáscsa­ládban született 1913-ban. Iskoláit ugyanott végezte, és a nemzeti szelleméről híres helyi Deák Ferenc Gimnáziumban érettségi­zett. Utána a Pázmány Pé­ter Tudományegyetemen jogi és államtudományi doktorátust szerzett. Már a gimnáziumi évei alatt az irodalomhoz pártolt, több tanulmányi pályadíjat nyert. 1935-ben az újság­írói pályára lépett. A Ma­gyarság című legitimista lap belső munkatársa lett, ezzel párhuzamosan a Herczeg Ferenc Új idők irodalmi lapjában, a Nyu­gatban, a Napkeletben (Móricz Zsigmond lapja) és még több más lapban je­lentek meg novellái, 1938-ban a megszűnt Szín­házi élet után megindult keresztény-nemzeti szelle­mű Film, Színház, Iroda­lom irodalmi rovatát vezet­te. Első könyve Budapes­ten az Ember meg az asszo­nya címmel 1939-ben je­lent meg, amelyet 1940-ben Vezértalyigás című elbeszéléskötete kö­vette. Mind a könyveiben, mind a novelláiban és egyéb írásaiban az egysze­rű emberek életét, azoknak tisztességes, keresztény, nemzeti eszmevilágát szó­laltatta meg. Tehetsége kibontakozá­sát és irodalmi sikereit a második világháború kitö­rése törte meg. Egyetemi és újságírói évei alatt mint a Turul Szövetség kispesti Werbőczy bajtársi egyesü­letének a tagja, élénken részt vett Kispest ifjúsági, társadalmi és nemzeti irá­nyú politikai életében. Fel­felé ívelő karrierjét a SAS- behívó megakasztotta. Egyéves karpaszományos (önkéntes, érettségizett) szolgálatát már letöltötte, és a ceglédi Árpád fejede­lem huszárezredhez már hadapród őrmesterként vo­nult be. Ezerkilencszázhar- mincnyolcat írtunk. Meg­történtek a müncheni, majd a bécsi részbeni igaz­ságtevő egyezmények alá­írásai, amelyet később a nyugatiak megtagadtak. A részben visszakerült terüle­tek; Felvidék, Délvidék, majd Erdély pacifikálásá­ban s katonai műveletek­ben vett részt. Ezen műve­letek befejezése után lesze­relt, de a huszárságtól áthe­lyezték az újonnan létesí­tett M. Kir. Honvéd Hadi- tudósító Osztályhoz. 1941-ben a szovjet elleni hadműveletekbe újra kato­nai szolgálatra vonult be. A magyar csapatokkal részt vett a galíciai, a mold­vai, a dnyepropetrovszki, kijevi harcokban. A ma­gyar honvédség győzelmei­ről pontos, hiteles tudósítá­sokat írt, amelyek a világ­sajtóban elsőként tájékoz­tatták a közönséget az otta­ni helyzetről. Kijev elfogla­lása után a honvédek tájé­koztatására megindítják a heti kétszer megjelenő Tá­bori újságot és megkezdi adásait a Magyar Katonará­dió is. Mindkét szerv mun­kájában szerkesztőként, már hadnagyi rangban vesz részt. Átmeneti lesze­relése után itthon a „B—144” jelenti címmel könyvben megírja tapaszta­latait a szovjet nép életé­ről. A rövid civil korszak­ban megalakítja Budapes­ten a fiatal nemzeti szelle­mű írótársaival (Eszterhás, Fekete S., Dékány András, Gedényi Mihály, Gulácsy I„ Tamási Áron és még so­rolhatnám tovább) a Mú­zsák c. irodalmi lapot. A lap a háború közvetlen kö­zeibe érkezése miatt nem jelenhetett meg tovább. Ám egykori alapítói az 1945-öt követő évtizedek­ben teljesen eltűntek (az „irodalmat” ezekben az időkben a berkesiandrások és a kardosgyörgyök jelen­tették). Füry Lajos 1944-ben újra egyenruhát öltött. A háború utolsó percéig kitar­tott keresztény-nemzeti ideológiája, hite, meggyő­ződése mellett. Németor­szágban fejezte be a hábo­rút. Előbb amerikai hadi­fogságban élt, majd átad­ták a franciáknak, ahol részben tolmácsként (a Sor- bonne-on két évig világiro­daimat tanult) és statiszti­kusként foglalkoztatták. A bajorországi Straubingban a helyi színház több darab­ját mutatta be. Ezerkilenc- száznegyvenkilencben csa­ládjával az USA-ba emig­rált. A nehéz évek még csak most következtek. Gondoskodni kellett a meg­élhetésről. Jó ideig egy hentesnél dolgozott mint segédmunkás. Este, ottho­nában lemosva magáról az állati zsírt és vért, amely rárakódott a cipelés követ­keztében, leült az asztal­hoz, és írt, noha nem tud­ta, hogy valaha gondolatai nyomdafestéket kapnak. Később a Library of Cong­ress filmosztályára sikerült bejutnia, és azt vezette 32 éven át. Minden magyar ügyben részt vett, szinte az egész világra kiterjedő hatállyal és buzgalommal. Két amerikai magyar nyel­vű lapnak volt fizetés nél­kül a szerkesztője. Évekig szerkesztette Cleveland- ben Ewndtné Petre Judith­tal a Képes magyar világ­híradót. Haláláig dolgozott Sao Paulóban a Zolcsák István kiadásában megjele­nő Erdélyi magyarság c. lapnak, ugyancsak ingyért. Mindeme áldozatos tevé­kenysége mellett egymás után írta a regényeit, a tör­ténelmi munkáit. Összesen ötvenegy könyve jelent meg az emigrációban, ma­gyar és (néhány) angol nyelven. Valamennyi a ma­gyarság múltjával, történel­mével, sorsával foglalko­zik. A z USA 1980-ban tar­tott népszámlálása al­kalmával 1 776 902 ameri­kai állampolgár vallotta magát magyarnak vagy ma­gyar származásúnak. Ter­mészetesen a magyarság vezetői, írói, újságírói tud­ják, hogy e szám mögött sok olyan található, akik vallják magyarságukat, de legjobb esetben már csak beszélni tudnak. írni, ol­vasni nem. Márpedig az író, az újságíró az olvasók­nak szeretné továbbadni a gondolatait. Ezt pedig csak a nyelv intenzív ápo­lásával lehet elérni. Ez a gondolat és tény vezette Füry Lajost, hogy eljuttas­sa könyveit a világ legtávo­labbi sarkain élő legkisebb magyar közösséghez is. Mert nyelvében él a nem­zet. Az emigráns magyar írók művei a múltban nem juthattak be Magyarország­ba. így hát Füry Lajosé sem. Túl eme diszkriminá- ló, sértő állami magatartá­son, Füry a nagyvilágban szétszórtan élő magyarság nyelvének és identitásának a megmentésére helyezte a súlyt. Célja az volt, hogy a magyar betű, a magyar szó, a könyvekbe foglalt magyar történelem üzeneté­vel tartsa ébren a lélekben a magyar érzést. Nem csak az új hazájában élő honfi­társai magyar szellemi táp­lálására gondolt, hiszen az a sok magyar egyesület, egyház révén aránylag nem volt nehéz feladat, ha­nem az Új-Zélandtól a Tűz- földig megtalálható, sok helyen csak néhány tucat magyart számláló közössé­gekre. Hozzájuk is el kell juttatni a magyar szót. Mint valamikor a hőskor­ban a vándorszínészek, Füry Lajos is azok nyom­dokaiba lépett. Megtöltötte könyveivel és magyar újsá­gokkal a bőröndjét, és elin­dult szerte a világba ma­gyar honfitársaihoz. Saját költségén utazott, könyveit és a magyar, újságokat leg­több helyen ingyen, aján­dékba adta. Csak néha ta­lálkozott olyan magyar kö­zösséggel, amely fizette a szállás- és útiköltségeit. Könyveiért persze ekkor sem fogadott el semmit. Misszionárius volt, és láto­gatásai után mindenütt megszerveződött a magyar élet. Munkásságáról irodal­mi és sajtókörökben ki­emelkedő elismeréssel em­lékeztek meg minden föld­részen. Az emigráns írók legtermékenyebb tagja volt. Sokan „amerikai Jó­kainak” emlegették. Min­denütt elismerték, tisztel­ték és megbecsülték, csak az óhaza illetékesei nem vettek róla tudomást. Min­den megjelent könyvéből küldött példányt a budapes­ti Széchényi Könyvtár ré­szére, de azok soha nem kerültek az olvasók elé.' Mind a 45 regénye zárolva volt, mint nemkívánatos tartalmú munkák. Pedig Az Árpád fejedelem, a mo­hácsi tragédiát elemző Ezüstkoporsó, Thököly Imre és Zrínyi Ilona emig- rációs életét tárgyaló Te­metés Nikodémiában, to­vábbá Buda töröktől való visszafoglalásának regé­nye, a Delet harangoznak Budán — mind-mind a ma­gyarság régi dicsőségét idézte a mai olvasók elé. De hát ezeket tilos volt ol­vasni. Az 1992-es keszthelyi írói világkongresszusra ő is meghívást kapott. Fel­szólalt és megemlítette a Széchényi Könyvtárban zárlat alatt álló könyvei sorsát. Egyben csodálkozá­sának adott kifejezést, hogy noha a világ irodalmi köreiben munkásságát elis­merik és kitüntetik, ideha­za 45 év óta még csak tudo­mást sem vesznek róla. Amikor a jelen lévő Göncz Árpád köztársasági elnök ezeket hallotta, sajnálatát fejezte ki, és azonnali felol­dó intézkedést ígért (egyéb­ként az utóbbi években a nemzeti szellemű hazai saj­tóban több írás ismertette Füry Lajos áldásos, önzet­len munkásságát, de sajná­latos módon egyetlen könyvkiadó sem jelentke­zett, akár egyetlen könyve kiadására). Bizony ezzel a mulasztással az egyetemes magyar irodalmat érte nagy veszteség. Ám a sok csalódás, küzdelem nem vette el a hitét. Szüntele­nül élt benne a remény, hogy mind hazájáért, mind a szétszórt magyarságért végzett munkája végül is megtenni a gyümölcsét. A két háború közötti ígé­retes tehetségű fiatal íróból az évek és a tapasz­talatok érett, kiforrott, esz­méiben mindvégig hű mes­tert formáltak. Irodalmi te­vékenységével hatalmas munkát végzett az emigrá- ciós magyarság körében. Zilahy, Márai után most ő is a Csaba vezér útjára tért. Szomorú, hogy életé­ben elmaradt a hazai elis­merés, amely új erőt adott volna további munkájá­hoz. Míg idehaza epigo- nok mellére kitüntetéseket akasztottak, Kossuth-díja- kat és százezres könyvki­adásokat juttattak, neki nem jutott semmi, ő fogta a bőröndjét, megtöltötte re­gényeivel, és indult a világ legtávolabbi sarkába is a magyar szót elvinni. Nyolcvanegy éves volt. Kelenváry J. László Szeretem a kutyákat. Na és? — kérdezheti akárki. — Ma­gánügy. Mint ahogy az is, ugye, hogy a kutyatulajdono­sok többsége nem szereti a kutyákat. Látszólag az is, csakhogy az utóbbi, számos egyéb társadalmi kérdéssel való összefüggése miatt már aligha tekinthető magánügy­nek. Szóval, hogyan is vagyunk a kutyákkal? A kutyatartók egy csekélyebb része azért veszi maga mellé e derék négylábúak valamelyikét, mert magányos, s a kutyához mégis szólni lehet, gondoskodni lehet róla, s a kutya is any- nyiféle módon képes viszonozni a gazdi szeretetét. Egy­szóval, valamelyest oldja a magányt és a nem létező em­beri társ hiányát. Mások pedig minden előre megfontolt szándék nélkül befogadják, hazaviszik a kicsapott, pusztu­lásra ítélt kutyakölyköt, függetlenül attól, hogy milyen szülőktől származik és, s az sem baj, ha nincs pedigréje. Ők szeretik a kutyát, a többi állattal együtt; a fészekből kihullott verébfiókától a kafferbivalyig, sőt még a fürdő­kádba esett pókot sem akarják menten elpusztítani. A sznobok már különlegesebb alfajai — mint mondani szokás — a Jóisten állatkertjének, ők divatból, státus­Kutyabaj szimbólumból vesznek kutyát, s lehetőleg a legdrágább, vagy a legritkább fajtából. Azzal már mit sem törődnek, hogy a borjúnyi méretű bemáthegyik és német juhászok belerokkannak a panellakások szűkösségébe, vagy a gyö­nyörű küllemű, hideghez szokott kanadai szánhúzók a mi mérsékelt égövi klímánkba. Nem tesz semmit — legyinte­nek. — Ha elpusztul, vesznek másikat, újabb, ritkább, di­vatosabb fajtát. Mindazonáltal, ők még szerethetik is a ku­tyát, csupán elmeállapotuk sajátos volta akadályozza őket e téren is a józan helyzetmegítélésben. Utánuk következnek a talpig terepszínű overallba öltö­zött, harapós tekintetű izomkolosszusok, akik gyakran csoportokba verődve, nem kevésbé riasztó küllemű vére­beikkel riogatják az utcák és a tömegközlekedési eszkö­zök gyanútlan közönségét. Ők vajon mit akarnak és hova tartanak? Nem tehetek róla, de bennem és gyaníthatóan a jobb érzésű polgárok többségében is szorongó gyanak­vást keltenek. Elismerem, hogy a demokrácia elsősorban rend, de valahogy nem szeretem, ha ezt a rendet az erő­szak ilyen, vagy hasonló szimbólumaival vigyázzák. Kutyaperspektívából mégis a legveszedelmesebbek azok a sérült korcs lelkűek, akik egészséges emberi kö­zösségben képtelenek egyenes derékkal közlekedni, hig­gadt bátorsággal véleményt nyilvánítani, s a kutyát azért tartják, hogy szánalmas kicsinységüket ezen a pompás adottságokkal rendelkező élőlényen éljék ki. Ők azok, akik a hűséges, szelíd állattal úton-útfélen üvöltenek, ok nélkül ütlegelik, mert azt képzelik, hogy csakis így állhat helyre a világ általuk elképzelt rendje. Az ő szerencsét­len, utolsó pillanatban sétára indított ebeik piszkítják tele a lifteket, a járdákat, a lépcsőházakat. Pedig higgyék el, a kutyák legalább annyira iszonyodnak az ilyen rendetlen­ségtől, mint e sorok írója a gazdáiktól. S hogy mi e sebtében felsorolt jelenségek mögöttes társa­dalmi tartalma? Nos, valószínűleg az a fájdalmas folyamat, hogy korunk emberéből egyre inkább kiveszik az igazi sze­retni tudás, az empátia, az önismeret és a belső tartás igénye. Erről pedig nem a kutyák tehernek. A kutyafáját! Pusztaszeri László

Next

/
Oldalképek
Tartalom