Pest Megyei Hírlap, 1994. december (38. évfolyam, 282-307. szám)
1994-12-17 / 296. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. DECEMBER 17., SZOMBAT Töprengések Kelet kapujában Mi, jámborok, fizetjük az adót, az felgyülemlik. Ebből a felgyülemlett pénzből (valamennyiünkéből) a kormány „konszolidálja” a bankokat. Valaki úr meglátogatja „Konszolidált Bank” vezérigazgatóját, akit nem tegnap óta ismer. „Nagy üzletre van kilátásom, adj 70 milliós hitelt.” „Nettó?” „Nettó.” „Akkor kapsz 100 milliót, papíron, ebből nekem adsz 25 milliót, 75-öt vihetsz.” „S a kamatok?” „Természetesen a 100 millió után, évi 25 millió.” „Lejárat?” „Jövő ilyenkor, de akkor meghosszabbíthatjuk.” Tíz ilyen beszélgetés: 250 millió percek alatt. Tíz vezérigazgató: 2 és fél milliárd. Eközben lemondják a világkiállítást. Eközben nem hajlandók pénzt adni az iskolák felszerelésére. Eközben megfojtják a kutatást és fejlesztést. Eközben nincs pénz a vasút fenntartására és a vasutasok bérére. Magyarország a nagy rablók vadászterületévé vált, s a szocialista kormány, a nagy rablók ügynökeivel kötött koalíció hálójában vergődve, minden reményét Oroszország feltámadásába veti. „Hiszek Oroszország feltámadásában, ámen.” Ne legyünk igazságtalanok: ők a nyugati táncrendben nem igen tudnak mozogni, idegen az számukra, de a Nyugat nem is nagyon ambicionálja, hogy mi, magyarok belépjünk a bálterembe. Voltaképpen úgy kellünk mi, hatan, egykor Sztálinnak odadobott áldozatok, úgy kellünk a Gazdagok Klubjának, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Végül is meghívtak Essenbe a búcsúvacsorára. Hadd lakjunk jól egyszer aszpikkal, kapu előtt ácsingózó koldusok. Az átlag magyar országlakos elől elrejtik a valóságos információkat — mi köze hozzájuk —, vagyis hogy Soros úréknak áll- junk-e rendelkezésére most, vagy pedig a birodalmi-nacionalista Oroszországnak holnap. Ebből Tiboréra annyi tartozik, hogy „tűrd békességgel sorsodat”. Az Európai Unió — álom. „A királylány mese, János, de nincs’ élőbb a mesénél, és mese ellen minden káros.” Milyen jó a norvégoknak. Ők megtehetik, hogy nem akarnak belépni. Valószínű, hogy még a civilizált emberben is maradt valami az állat megér- zoképességéből. Kicsi, kósza, finom megérzések milliószámra összeadódnak, azután visszavetülnek az egyénekbe mint társadalmi életérzés. Majd az egyének szavaznak. A legrejtélyesebb a májusi választási eredményekben az egyöntetűség volt. Az arányok országos volta, mintha diktálták volna. Nos, ennek az egyöntetűségnek a titka a társadalmi megérzés. Mint a fiúé, aki az ép-1 pen hogy felfogható bioá- ram-sugárzásból megérzi, hogy nem kell a lánynak, holott az mosolyog és kedves? A magyar nép májusban — ne tessék megharagudni — Keletre szavazott. 1990-ben még egyértelműen Nyugatra, de azután eltelt négy kínos év. Megboldogult Antalit kárhoztatjuk paktumért, médiapolitikáért, ilyen-olyan ügyetlenségekért — ám legnagyobb kudarca külpolitikai volt: megjelent virágcsokorral Európa előszobájában, mögötte a magyar nép, bebocsáttatásra várva. Az ajtó nem nyílt ki. S nem teljesült a német ígéret sem: tegyük meg azt a szívességet, hogy nem kérünk adósság- (illetve ka- mat-)fizetési moratóriumot, majd a német bankok megtérítik. „Ne fuss olyan szekér után, amely nem vesz föl” — mondta a magyar 1994 májusában, és abszolút többséget adott a keleti orientációt képviselő szocialistáknak. A realitásnak, amely sokkal szürkébb; kopott, málló vakolaté, mint egy józsefvárosi ház, de hát végül is fedél; a nyugati palotát bámulhatjuk kívülről, de nyakunkba esik az eső. Resteilte ezt mindenki. Azért volt olyan csendes, szinte lapuló a szavazás. Azért nem dicsekedett utólag senki, hová szavazott. S azért restellj a szocialista párt nyíltan hirdetni a keleti irányulást. Talán azért tűri ezt a kellemetlen és vele szemben (is) érezhetően ellenséges koalíciót. S ezért van a forró kása kerülgetésének ez a szertartása az európai palotában és a Duna-parti anakronisztikus kupola alatt (régi dicsőségünk hol késel az éji homályban, s még amikor voltál, sem voltál igazi). Csak az oroszok nyersek és szókimondók. Ők kerek perec megmondják: egykori csatlósok, nincs csatlakozás a NATO-hoz! Lehet, hogy a tovariscs szónak konyec (hol van már az az MDF!), de a goszpogyinok visszakészülnek, hiszen a mi fejünk fölött kapják a biztatást szép szerelmes Európánktól, mely akkor akar látni bennünket a maga udvarában, amikor a háta közepét. Ne tessék homlokot ráncolni. Hát vajon a Balkánt nem adta-e oda ez az uní- tus Európa utolérhetetlen nonchalance-sza\ a poraiból éledő orosz főnixnek? S vajon a lengyelek (lengyel—magyar két egytest- vér, kardban és kupában) hiszik-e még, hogy nem ismétlődik meg, ha úgy fordul, 1939? Ugyan kit védenek meg az édes életükért gyáván reszkető angolok, franciák, amerikaiak, s a jólétben péppé ázott németek? Ez a Nyugat visszakívánja a hidegháború mézesheteit (mézeséveit), amikor az Egyesült Államok uralkodott a Gazdagok Birodalmán és a Szovjetunió (azaz Oroszország) a Szegények Birodalmán. Most már csak a kérdés katonai oldala nyugtalanító. Tessék belenyugodni: meglesz Nagy-Szerbia, és annak pattogós lesz a szava a győzelmes háború után. S ezúttal nem egy an- tisztálinista Jugoszlávia szolgál némi háttérként dél felől, hanem egy orosz orientációjú bizánci-pán- szláv Nagy-Szerbia feszít azzal a dunai küldetéstudattal, melyet Titótól örökölt. * Az igazán nagy kérdés mégis az, megmarad-e a magyarság. Mert a birodalmak és impériumok változnak, s ehhez képest az irányultságok is, az orientációk. A valóságos feszültség most nem a szocialista illú- ziójú (de azért az illúziók mögött némi realitásérzékű) magyarok, és a nemzeti illúziójú (de azért az illúziók mögött makacs öni- dentitású) magyarok között vibrál. A vezetésre', sőt az uralomra egy markánsan pénztőke-érdekeltHelmut Schmidt könyvéről Helmut Schmidt könyve — Handeln für Deutschland — 1993 áprilisában jelent meg, másfél évvel a parlamenti választások előtt. A volt kancellár örvendetes módon nem pártpolitikával foglalkozik, hanem az össznémetség számos problémájával, ami az újraegyesítéssel szükségképpen jelentkezett. Számunkra, magyarok számára azért érdekes a könyv, kiváltképpen az egyesítéssel összefüggő fejezetek, mert a németeknél az egyesülés folytán két világnézet, két társadalom, kétféle munkafelfogás, kétfajta morál horizontálisan találkozott, s olvadt egybe. Nálunk, magyaroknál ez a fajta látványos találkozás elmaradt, pontosabban vertikálisan következett be, vagyis a nálunk is meglévő kétféle világ — amelyikből az egyik hivatalosan és hangosan, a másik megbúvó patakként, lappangva volt mindvégig jelen — találkozása földrajzilag nem mutatható ki. Ám a találkozás ténye, a kétféle világ intézményes, a felszínre is fellépő összetalálkozása s az ebből eredő hirtelen, azóta sem megoldott konfliktusok megléte a magyar társadalomban is alig vitatható.' Hazánkban az a fajta választási retorika, amelyik ez év tavaszán az ország rendbetételét ígérte, több mint 30% bizalmat kapott a választásokon. Németország keleti felében a bizalom ugyan jóval alatta maradt ennek az aránynak, de két körülményről nem feledkezhetünk meg. Áz egyik az, hogy ott évente 100 milliárd márkás nagyságrendben özönlött és özönlik a pénz az összeomlott gazdasági rend eltakarítására, és helyébe a termelékenyebb, hatékonyabb gazdálkodás bevezetésére. Másrészt ott a monolit tájékoztatási forma eltűnt, s a lakosság nem kapta meg azt a féktelen ellenpropagandát az új renddel szemben, mint amit hazánkban megkapott. Ennek ellenére a keleti tartományokban a bukott rend kései bajnokai tartományonként 10% felett kaptak, s néhány képviselőjük egyéni megválasztottként került a parlamentbe. Országosan azonban így is a bekerülési küszöb, az 5% alatt maradtak, s csupán négy berlini választókörzetben szerzett egyéni mandátumok segítették őket a parlamentbe. Tény mindenesetre, hogy Németország keleti felében a volt kommunisták ugyanúgy a gyarapodás jegyeit mutatják, mint a volt kommunista rendszerek egyéb országaiban. A jelenséget elemezni kell, mert különben csak a sajnálkozás marad a jobbközép osztályrésze. Helmut Schmidt a jelenleg észlelhető furcsa kettősségnek nem a választásokon megmutatkozott jeleit elemzi, hanem azt a lelkekben lezajló folyamatot, amely a gazdasági óriás Németországot megosztja. Egy rostocki természettudós hasonlatát idézi: „Két irányba ágazik szét az, ami ösz- szetartozik.” Egy müncheni történész ekként vélekedik: „Semmi sem választja jobban el egymástól az embereket, mint az újraegyesülés.” A volt kancellár higgadtan kutat történelmi analógiák után, s a múlt századi, polgárháborúba sodródott Amerikát említi fel példaként: ott is a felgyülemlett indulatok, az eltérő gazdasági érdekek, a vesztes délen a régi egzisztenciák, pozíciók megszűnése azt eredményezte, hogy az egységesülés — a lelkekben, vagy legalábbis a nyilatkozatokban — több mint két generáció évtizedeit követelte meg. A németországi folyamatról sem gondolja a szerző, hogy néhány éven belül helyreáll az ország gondolkodásbeli, felfogásbeli egysége. Viszont azt határozottan vallja, hogy a lelki egységesülési folyamat okos és megértő magatartással lerövidíthető. Ha Schmidt pontos receptet tudott volna adni a tennivalókat illetően —- s ezt pártja be is tartja —, most a szociáldemokraták lennének a német választások győztesei. Neki is inkább a diagnózis az erőssége, s nem a terápia. Ez természetes, hiszen csodatevésre senki nem képes. Megszívlelendő azonban egyetlen megállapítása: a keletnémet gazdasági rend elhibázott volt, ezért el kellett pusztulnia. De a nehéz évtizedek alatt, „a lelki és anyagi szükség és nélkülözés idején” kialakult az emberekben ott keleten az összetartozás érzése és egyfajta, önmagukkal való kiegyezés és belenyugvás tudata. Az egyesüléssel más kategóriák jutottak uralomra keleten is, s ezt a körülményt sem keleten, sem nyugaton nem akaiják megérteni. A könyv több fejezete a kifejezetten német társadalmi problémákat elemzi, mint amilyen a menekültjog körüli vita (Európa legliberálisabb menekültügyi törvénye volt az övék). A gazdasági folyamatokban váltást sürget, amit az akkori erős dekonjunktúra indokolt. Ma már újra a fellendülés jelei láthatók. Mindazonáltal Németországnak is vannak államháztartási problémái (mint minden modem .jóléti” államnak), s ezeket tetézi a keleti tartományoknak nyújtott hatalmas állami költekezés. Foglalkozik a képzés-oktatás feladataival, ezen belül ismét előkerül a mai nyugat-európai államok „négerkérdése”, a külföldiek helyzete. A könyv azzal a meglepő gondolattal zárni, hogy a németeknek elsősorban önmagukkal kell szolidaritást vállalniuk. Számunkra, magyar érdeklődők számára fontos gondolat a szomszédokkal való kapcsolat, s Schmidt külön hangsúlyozza: Semmit Franciaország nélkül. Ha az első világháború flandriai lövészárkaira, a mame-i, verdun-i és a többi franciaországi csatákra gondolunk, ahol százezrek vérez- tek el, vagy a második világháború német megszállására, a kérlelhetetlen maquisard-merényletekre, Oradour sur Glane-ra, láthatjuk, hogy mindkét fél nagy utat tett meg azóta. A németeknek — noha ezenközben 11 millió menekültjük sorsáról is gondoskodni kellett — sikerült a gazdasági csoda, etnikai közösségeik a határokon belül kerültek. Nekik ebből a szempontból — bármennyire is fájjon a múlt — könnyebb a helyzetük, a szomszédokkal való kibékülés is más síkon mozoghat. Németország nemcsak Európa, de Közép-Kelet-Európa sorsának is meghatározó tényezője. Mai politikusaik — amint látható — nagy műveltségű személyek, akik a politikát nem csupán érvényesülési vagy pártpolitikai kiszorítósdinak tekintik. Ezért érdemes róluk is, törekvéseikről is tudnunk. Harsányi László ségű társadalmi csoport tart igényt, amely a hatalmat részben a kezében tartja már a hatvanas évek közepe óta az információmonopólium révén. Ez készen áll akár amerikai pénzcsoportok érdekeinek képviseletére, akár társadalmi bázisának erősítésére valamilyen erősen specifikus bevándorlás által. Amikor a koalíción belül mindinkább kibontakoznak az érdekellentétek e társadalmi csoport és a szocialisták között, az előbbiek teljes hatalomátvétele a tét. S ha a szocialisták nem lépnek gyorsan és határozottan, az a veszély fenyeget, hogy a pénzhatalmi csoport a keleti orientációt is kisajátítja magának, hiszen az amerikai befektetők csoportja, amelyet képvisel, mindenekelőtt az orosz érdekszférában törekszik pénzpiacokat szerezni. Ha van veszély, amely ebben a „metagalaktikus” mozgásban a magyarság fennmaradását veszélyezteti, akkor ez az..., * Annak a magyar nemzeti magnak, mely nem hagyja magát eltéríteni a főiránytól, figyelembe kell vennie a növekvő szociális feszültségek és a szorongató — emellett rosz- szul kezelt — gazdasági konfliktushelyzet veszélyeit. Ezeknek a konfliktusoknak az ódiuma a szocialistákra nehezedik, hiszen érezhető a pénzhatalmi csoportot képviselő SZDSZ lábujjhegyen való kiosonása a színpadról. A szocialistáknak fel kell készülniük egy koalíció nélkül való, sőt amennyiben liberális rokonszenvezésű csoportok kiválnának belőlük, kisebbségi kormányzásra is. Bármennyire végső céljuk is az ország visz- szavezetése a keleti érdekkörbe, mindent meg kell tenniük a Nyugatról való leszakadás meggátlására vagy késleltetésére. A nemzeti erőknek viszont most nem szabad pusztán a keleti orientáció miatt frontot nyitni a szocialisták ellen. A közös ellenfél veszélyezteti a magyarság jövőjét, és egyszersmind a szocialisták egyetlen esélyét: most visszakapták történelmi szerepüket, de ez sohasem fog megismétlődni többé. Ahhoz azonban, hogy a nemzeti Magyarország elfogadjon egy szocialista partnert SZDSZ nélkül, meg kell változnia annak a pénzügyi politikának, amely a magyarság életerejének elszívására irányul, és a Kelet bizantinizmusába jól beilleszkedő arcátlan rablókapitalizmus támogatásával a magyar nép rabszolgaságba és sivár nyomorba döntését készíti elő. A pillanatra konkretizálva: ez a pénzügyi politika Békési László nevéhez fűződik. Sándor András
