Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-09 / 263. szám
1 PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 9., SZERDA 13 Köszönet a segítségért Tisztelt Főszerkesztő Úr! A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek helyi önkormányzati testületéi létrehozása folyamatának első szakasza az előzetes várakozásokat felülmúló eredményt hozott. Az ország valamennyi megyéjének különböző településein és a főváros 22 kerületében közel 800 kezdeményezés kapta meg a törvény által előírt választói támogatást. A jelentős állampolgári érdeklődés és aktivitás felkeltésében nagy szereffe volt a médiáknak, az Ön vezetése alatt álló Pest Megyei Hírlapnak. Ezért a mással nem pótolható segítségért köszönetét mondva szeretném további figyelmüket és támogatásukat kérni a történelmünk során először létrejövő struktúra kialakításához, melyet számottevő nemzetközi érdeklődés is kísér. Amint az Ön előtt is ismeretes, a Magyar Köztársaság elnöke 1994. december 11-ére tűzte ki az önkormányzati választásokat, ezzel egy időben kerül sor a kisebbségi önkormányzatok megválasztására is. A választásokig tartó előkészületi szakasz legfontosabb eseménye a jelöltállítás és a választási kampány lefolytatása lesz. Mindannyiunk közös érdeke, hogy a kisebbségek helyi önkormányzati képviseletei az igazi választói akaratot tükrözve jöjjenek létre. Bár a kormányzat ehhez hathatós segítséget nyújt (elkészíti és széles körben terjeszti az adott kisebbség nyelvén a választási információkat, anyagi támogatást biztosít a kisebbségi jelöltek választási kampányához stb.), nem csupán a feladat újszerűsége, hanem a bonyolult társadalmi viszonyok, az évszázados sérelmek és előítéletek ismeretében is komoly kihívásnak nézünk elébe. Kérem Önt és a lap e témakörrel foglalkozó munkatársait, hogy továbbra is kiemelten foglalkozzanak a kisebbségi önkormányzati választások ügyével. Önök, az ismeretek terjesztése, a választói érdekek pártatlan megjelenítése révén, nagyban elősegíthetik a választások sikerét. Legyünk partnerek abban, hogy a kisebbségi ön- kormányzati választások egyetlen településen sem a többségi és a kisebbséghez tartozó lakosság érdekellentéteinek kiéleződését, hanem éppen ellenkezőleg, a települések lakosságának harmonikus egymás mellett élését, ahol szükséges, megbékélését eredményezze. E felelősségteljes feladathoz készséggel ajánlom mind a magam, mind a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatal folyamatos partnerségét. Tisztelettel üdvözli: Tabajdi Csaba, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára Újabb döntés előtt A választások előtt is, azóta is vallom, fj\ hogy egy ország- ban, ahol a nép eny- nyire félretájékoztatott, manipulált, vagy egyáltalán nem tájékozott és ilyen végzetesen kiábrándított, nem lehet valóban demokratikus választásokat tartani, s így a választások után felállt hatalom sem lehet igazán legitim. A választás eredményét már jó előre eldöntik, pontosabban meghatározzák a médiumok, az újságok és a „pénzeszsákok”. További manipulációs lehetőségeket kínálnak a különféle közvéleménykutatók. Ők aztán mondják a magukét, folyamatosan hazudoznak, és mindezzel a fejekben tökéletes zűrzavart teremtenek. Olyannyira, hogy az emberek jobb esetben csak nem figyelnek már oda, rosszabb esetben pedig egyszerűen unHISTÓRIA Gepidák és langobardok a Kárpát-medencében (I.) Nem héroszok voltak, hanem emberek Ha a régész temetőt tár fel, szemtől szembe találja magát a VI. századi emberrel, mégpedig körülbelül abban a helyzetben, ahogyan a temetés napján a földbe rejtették. Kicsit másképp látja a régmúlt emberét, mint az antropológus, akinek tudományos munkája a már felszedett csontváz laboratóriumi és metrikus vizsgálatán alapszik. Ami ennél is fontosabb: a rítus és a mellékletek alapján a régész megfelelő korszakhoz, társadalmi réteghez és etnikumhoz tudja kapcsolni a látottakat, tehát egyedeket lát, s nem elvont „populációt”. E sorok írója, több száz langobard és gepida sír feltárója, a következőkben összegezheti megfigyeléseit: A langobard férfiak — nem számítva a langobard „populációba” a római maradványokat — csaknem valamennyien feltűnően magas (a sírban mért átlagos magasságuk 180 cm körüli), arányos testalkatú, hosszú lábú, erőteljes emberek voltak. Asszonyaik szintén magasak (170 cm körüli átlagos típusok — ismét nem számítva a kis termetű provinciális származású szabad és szolgaasszonyokat) és meglehetősen esetlenek voltak. Arcvonásaik — koponyavonásaik — semmitmondóak, szemben a hosz- szú arcú, erős állú, markáns, sokszor sasorrú férfifejekkel. A gepidák átlagban fél fejjel vagy fejjel alacsonyabbak voltak, még a köznépből kiemelkedő — nyilván egymás között házasodó — nemesek és rangos szabadok is csak ritkán haladták meg a 170 cm-t. Arcvonásaik szabályosak, a nőké egyenesen finom, a vezető réteg tagjai jó felépítésű, arányos testalkatú emberek. A gepida nép zöme azonban közepes termetű, karcsú vagy éppen zömök, robosztus testű emberekből állt. Kiszely István antropológus a maga, valamint Bar- tucz Lajos, Malán Mihály, Tóth Tibor kutatásai nyomán mindezt így összegezi: „A pannoniai langobardok magas termetű, nordikus, nordikus-cro-magnonid típusba tartozó, erős izomtapadású nép volt, míg asszonyaik között elég gyakori a gracil-mediterrán típus. A gepidáknál valaha uralkodó volt az északi (nordikus) típus, ebből azonban hun és alán (hozzátehetjük: helyi szarmata) keveredéssel átmeneti típusok sora alakult ki. A nordikus elemekhez esetenként gyenge mongo- lid keveredés, kelet-euro- pid típus, kisebb mértékben gracil-mediterrán és turánid elemek járultak.” Lényeges felfogásbeli különbség mutatkozik a régész és az antropológus-demográfus szakember között az átlagos életkor meghatározásában. Az embertan szakemberei beleszámítják a csecsemő- halandóságot is, ebből adódnak a mai ember számára meghökkentő, 22-28 évnyi adatok; a langobardoké ezekhez képest még feltűnően magas is: 30 év. A valóságban a XIX. század végéig a csecsemő- és gyermek- halandóság volt meghökkentően magas, s nem az ezen a kritikus korszakon túljutott emberek átlagos életkora túl alacsony. A két éven felüli gyermeksír például ritka a langobard temetőkben, ugyanakkor nem egy fogatlan öreg férfit és asszonyt találni, akik a 60-70 évet is megélték. A valóságos átlag még mindig elég szomorú: 30-35 év közötti, amin belül lényegesen több a fiatal korban elhunyt nő, mint a férfi. Nem héroszok voltak, hanem emberek. Betegségeikről, sok-sok nyavalyájukról csontjaik máig árulkodnak. A langobardok között sok volt a reumás, az angolkóros gyermek, a csontvelő- gyulladásban szenvedő, akad összeforrott gerincű s nem is egy törött és borzalmasan torzul összeforrott kezű-lábú ember. A mainál jóval alacsonyabb számban, de előfordulnak szuvas fogak is. A keletről, az alánokkal, majd hunokkal elterjedt mesterséges koponyatorzítás gyakori volt az V. századi gepidák körében, de a VI. századra eltűnik ez a különös „divat”. A pannóniai langobard nők — az eddigi jelek szerint — soha nem hódoltak neki. A korai gepida társadalom szerkezetébe eddig kevés régészeti lelet világít be. Ezek alapján anyagi kultúrájuk s nyilván erre épülő társadalmuk is rokon az egykorú gotokéval, bizonyos mértékig támaszkodhatunk tehát a sikeresebb gót régészet eredményeire. A gót nép anyagi kultúráját tükröző Marosszentan- na—Csemyahov kultúra temetői a III. század második és a IV. század első felében nagyjából azonos gazdasági szinten elő, zömében egyenlő szabad emberek temetkezései. Erősebb belső rétegződés csak a IV. század középső harmadától kezdve figyelhető meg bennük. A III. század utolsó harmadában a gepida szabad harcosok élén Fastida, az első név szerint ismert nagy katonai vezető állt. Hatalmát feltehetőleg a törzsi vezetők választásának, a fegyveres népgyűlés támogatásának, nem utolsósorban katonai és vezetői tehetségének köszönhette. Halála után másfél évszázadig nem ismerünk kiemelkedő gepida vezetőt; a viszonylag békés viszonyok nem kedveztek a személyi hatalom kialakulásának. E homályos korszak belső uralmi viszonyaiba a szi- lágysomlyói kincs nyújt némi bepillantást. A valószínűleg a 410 utáni hun— ostrogót támadáskor elrejtett s a gepidák számára örökre elveszett „királyi” kincs nemzedékek alatt gyűlt össze. Az 1. kincs gerince az a tizenhat nagyméretű római aranymedaillon, amelyet a császárok újévi ajándékként küldtek olyan barbár törzsek vezetőinek, amelyekkel békét vagy szövetséget óhajtottak, de ilyen nagyméretű aranyérmekkel jutalmazták a kiemelkedő egyéni politikai és katonai tetteket is. Az első érmeket, Maximianus Herculius (286—305) aranyait még nyilván Fastida kapta a rómaiakkal ellenséges vizigótok és taifalok ellen vívott háborúja (290 körül) elismeréseként. Utána hosszú szünet következik. A következő három érem:, egy Nagy Konstantin- és két Constantius Caesar- (324—337) veret. Ezeket, a politikai helyzetből követdórral fordulnak el a politikától. Egy választás előtt is mindössze annyi információt igyekeznek szerezni az emberek, hogy állampolgári kötelezettségüknek eleget tudjanak tenni az urnák előtt. De a valódi helyzetről szerzett átfogó képük, főleg , pedig jövőképük nincs! így fordulhat elő azután az a helyzet, amelyről a tv-ben is meggyőződhettünk egyik este az Objektív adásában. A megkérdezett 8-10 parasztgazda közül egy sem tudta megnevezni a mezőgazdasági tárca miniszterét. Tippeltek mindenkire, de Lakos Lászlóra még véletlenül sem. „Nem érünk mi rá politizálni, meg nem is érdekel bennünket!” — mondta egyikük. Hát ez az! Akkor ki és milyen „felkészítés” után döntötte el az ország sorsát úgy négy évre? Ha egy nép olyan szellemi, erkölcsi szintre süly- lyed, mint a miénk jelenleg, s valójában a legminimálisabb információkkal sem rendelkezik (mert ő maga ezt nem is igényli, no meg a hatalomnak is ez áll érdekében), akkor döntéshozása idején, végtelen elkeseredésében nem érdekli őt már sem a jelene, sem a múltja (lásd: „magyar félmúlt”), sem a jövője, s így cselekvésében korlátozott, következésképpen a döntései sem igazán érvényesek. Amíg egy népet fel nem emelnek a felelős döntéshozó szintjére, addig ezt — százféle manipulációs eszköz segítségével — nem szabadna felhasználni különféle elitek hatalmának létrehozására, kiterjesztésére. Csak öntudatos, érdekeiért küzdeni is tudó nép lehetne legitim háttere a hatalomnak! Képzeljük csak el: ismét ez a félreinformált nép fog dönteni a decemberi választáson! Milyen eredmény születhet ebből? Isten óvja Magyarország népét! Vedres Józsefné Budapest keztetve, a 332. évi gót— szarmata háborúban tanúsított semleges vagy a gotokkal szembeni fenyegető magatartásukért kaphatták az akkori gepida vezetők. Ezután ismét évtizedekig szünetelnek az ajándékok. A legközelebbi sorozat meglepően nagyszámú; törzse nyolc Valens- (364—368 közti veretű) arany. Az érmek feltehetőleg Valens 367—369. évi gót háborújának vetületei, a gepidák ekkor ismét potenciális szövetségesek, de legalábbis katonailag közömbösíten- dők voltak. Ehhez járul még nyilván egykorú ajándékként I. Valentinianus (364—375) és Gratianus (367—383) egy-egy érme, mint a nyugati társcsászárok politikai egyetértésének szimbóluma. Összesen tehát tíz arany medál iát kaptak ekkor egyszerre a gepidák 367 után, illetve valamikor 375 előtt. Ez pontosan egybeesik a rómaiak győztes gót háborújával, majd a gotoknál kitört belső, római és keresztényellenes mozgalommal. Az utolsó tíz érem barbár keretezése azonos műhely munkája, egykorúságukhoz alig férhet kétség. Még különösebb, hogy a keretezéssel kiegyenlítették a különböző nagyságú érmek közti különbséget, három sokkal nagyobb és hét kisebb van köztük. (Folytatjuk) Bóna István, a történettudomány doktora Ház elhordása Pomázon 1379-ben Garai Miklós nádor utasította a budai káptalant: vizsgálja ki Kalászi György panaszát, miszerint hatalmaskodók ,j>omázi birtokrészét elfoglalták, egy faházát szétszedték és elhordtákSzabó István, a magyar falu múltjának kutatója foglalkozott településeink lakóházaival. Tőle tudjuk, hogy az országban a honfoglalást követő időszakban földből vert és földbe mélyített házak épültek; a 13. századtól kezdett általánossá válni a fa mint a lakóházak anyaga. Kőből alig-alig épültek házak a középkorban — leszámítva természetesen a nagy építményeket: templomokat, erődöket —•, a városokban is csak elvétve találhatott az utazó kőből vagy téglából emelt házakat a 15. század közepéig, végéig. Szabó István derítette ki számtalan adatból az. „elhordott házak" titkát. Erről a tényről a 13. század végétől a 15. századik meglehetős bőséggel számolnak be az oklevelek. A házakat a hatalmaskodó a saját birtokára vitette át, olykor arra is történik utalás az oklevelekben, hogy előbb a helyszínen szétszedték darabokra az épületet — persze másként nem is lehetett volna szekérre rakni. Arra is találni adatot, hogy nemcsak a házat vitték el: a benne lakó jobbágyot is saját birtokára kényszerítette a hatalmaskodó. Talán éppen ez magyarázza a szinte szokássá váló gyakorlatot, hiszen a korabeli Magyarországon erdő gyakorlatilag korlátlan mértékben volt, a fa nem lehetett annyira értékes, hogy önmagáért elhordják. Pogány György
