Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-04 / 259. szám

_g PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. NOVEMBER 4., PÉNTEK 7 Szűk érdekcsoport uralja a tájékoztatást Beszélgetés Csúcs Lászlóval, a Magyar Rádió volt alelnökével (Folytatás az 1. oldalról) — Jól érzékelhető minde­nekelőtt, hogy mindazok a rádiósok visszaszivárogtak, akiknek a munkájával szem­ben korábban számos kifo­gás merült fel. Ezek nem­csak hogy visszaszivárog­tak, hanem azokban a műso­rokban kaptak szinte korlát­lan megszólalási, s egyben véleményformálási lehetősé­get, amelyeket a legtöbben hallgatnak, így a hír- és kró­nikaműsorokban. A másik szembeötlő tapasztalat, hogy ezek a személyek fő­képpen a nemzeti főadót, a Kossuth adót szállták meg ismét. Ez különösen azért veszélyes, mert a Kossuthot hallgatják a legtöbben a ha­tárainkon belül, és azon kí­vül is, lévén, hogy az fogha­tó a legjobban, az sugároz a legnagyobb teljesítmény­nyel. Az említett műsorok­ban is drasztikus változást vélek felfedezni. Ennek az a lényege, hogy miközben szinte forradalmi — egye­sek szerint: ellenforradalmi — változások zajlanak az országban, addig a hírműso­rok és főleg a krónikák aránytalanul nagy mérték­ben a külföld eseményeivel foglalkoznak. T udatos egyoldalúság — Ez a jelenség jól is­mert a Kádár-korszakból... — Lássuk be, ezek a rá­diósok profi módon végzik a dolgukat. Profi módon vá­logatnak a hírek között, sőt, ők mondják meg, hogy mi a hír, azt milyen mélységig kell ismertetni, milyen cso­portosításban, milyen kör­nyezetben, milyen hangsúly- lyal. Mindezen eszközökkel — ők pontosan tudják — befolyásolni lehet a hallga­tók gondolatát, hangulatát, informáltságát, méghozzá a hatalom letéteményesei szá­mára kívánatos módon. A rádió különböző adóin egyébként nagyon sok igé­nyes, szép műsor hallható, a Kossuth adón is természe­tesen. Csakhogy ennek elle­nére igaz az a bizonyos le­vestörténet, úgy vélem, talá­ló a hasonlat: ha a tál leves­be belehullik egy szem légy, tönkrement az egész főzet. Ma a léggyel együtt kell megenni a levest. — Tamás Gáspár Mik­lós, az SZDSZ-es filozófus egy nyilatkozatában annak a véleményének adott han­got, hogy megemészthetetle­nül unalmas az egész ma­gyar belpolitika... — Lehet, hogy ő nem él itthon, vagy nem követi, il­letve a rádió alapján követi az eseményeket. Az én véle­ményem szerint régen volt ennyire izgalmas, fordula­tokkal teli a magyar belpoli­tika, mint manapság. Az át­alakulás korát éljük, s a tör­ténésekről a lehető legár­nyal tabban, legérthetőbben kellene tájékoztatást adni, de nemcsak az elektronikus médiának, hanem az írott sajtónak is. Az egyoldalú, egyhangú tájékoztatás, a hí­rek manipulálása mögött a média meghatározó szemé­lyiségeinek az a sanda poli­tikai szándéka húzódik meg, hogy elterelődjön az állampolgárok figyelme az alapvető, a sorsukat döntő­en befolyásoló kérdésekről, s közben a demokrácia je­gyében, a nép feje fölött a hatalom emberei azt tegye­nek, amit akarnak. Számos jel utal arra, hogy például a parlamenti többség visszaél a helyzetével, fontos törvé­nyek meghozatalakor nem is törekszik konszenzusra az ellenzékkel. Legjellem­zőbb példa erre a választási törvény módosítása volt, de lényegében ugyanezt tükrö­zi az expódöntés lebegteté­se is. — Mi a véleménye a mé­diatörvény körüli újabb ke­letű vitákról? — Egy újrakezdődő há­borús folyamat tanúi lehe­tünk, s a háború most már nemcsak az ellenzék és a koalíció között zajlik, egyre erőteljesebb ez a harc a koa­líció pártjai között is. Ez utóbbi egyelőre azzal a mi­niszterelnöki nyilatkozattal kulminált, amit az egyik Rá­adásban hallhattunk, misze­rint bizonyos rádió- és tévé­műsorok elfogadhatatlanok, s a két médiában drasztikus változtatásokra van szük­ség. Az MSZP és az SZDSZ között e kérdésben valószínűleg már olyan el­lentét halmozódott fel, ami a jövőt illetően többfajta megoldási lehetőséget vet fel. — Elképzelhető, hogy e lehetőségek valamelyike is kedvező lenne a konzerva­tív oldalnak? — Nem. A nemzeti oldal­nak semmilyen beleszólási lehetősége nincs az alapvető kérdések eldöntésébe. Szere­pük formálissá vált a kisebb­ségük, elenyésző kisebbsé­gük okán, másrészt azért, mert a nemzeti oldal már ak­kor eljátszotta minden lehe­tőségét a tartós megszólalás­ra, amikor — közvetlenül a rendszerváltozás kezdetén — ahhoz megteremthette volna a tartós eszközöket. Ebből fakad, hogy a nemze­ti oldalnak az elektronikus médiában semmiféle szere­pe nincsen, a nyomtatott saj­tóban pedig az elfogadhatat­lanul kismértékűre zsugorí­tott. Mindez a demokrácia egészét veszélyezteti, nincs ugyanis érdemleges ellen­pont a hatalom számára, nincs tükör, amibe belenéz­hetne, s láthatná, hogy mi­kor miben hibázik. Az ellen­zéki orgánumoknak megha­tározó szerepük kellene le­gyen, erről azonban, sajnos, nem beszélhetünk. Egy keze­men meg tudom számolni azokat a fórumokat, köztük például a Pest Megyei Hírla­pot, ahol a konzervatív oldal képviselheti a véleményét, nyilvánosságot adhat annak. — A gondokat feltehető­en csak tovább súlyosbítja, hogy maga a nemzeti oldal is megosztott. — Mindennapi dolgaik megítélésében a hallgatók is megosztottak voltak, és azok ma is. Alelnöki műkö­désem során, s főleg annak második szakaszában, szá­is hallatlan mértékben tudja alakítani, hatása közvetle­nül, viszonylag rövid időn belül nyilvánul meg. A klasz- szikus hatalmi ágak hatásu­kat csak elnyújtva, általá­ban hosszabb távon fejtik ki, érvényesítik, egy parla­ment által meghozott tör­vény a valóságban adott xSúiia, Csúcs László: Vallom, a média hatalom mos olyan levelet, telefont, jelzést kaptam, amely azt bi­zonyította, hogy a hallgatók pontosan tudják értelmezni a direkt műsorokat, és — jelképesen szólva — ponto­san tudnak olvasni a sorok között is. Azt mondhatnám tehát, hogy differenciáltan fogadták törekvéseimet, in­tézkedéseimet, miként azo­kat a műsorokat és rádiós megnyilvánulásokat is, ame­lyek ellen éppen a hiteles tá­jékoztatás érdekében, meg­próbáltam küzdeni. A hall­gatók napjainkra sem vál­toztak meg. Nyilván van­nak, akik nehezen tudják ezt a nagyon sok esetben ra­finált, de mégis átlátható rá­diós befolyásolást elfogad­ni, mert ebből már kinőttek. A Utitársunk állandóan szól Az is igaz azonban, hogy az a megtévesztett tömeg, amely a májusi választáso­kon valamilyen nosztalgiá­val a gulyáskommunizmus­ra szavazott, feltehetően egyfajta passzív befogadó rétegként veszi tudomásul mindazt, amit a politikacsi­nálók számukra felkínál­nak. Óriási szerepe, súlya van tehát a médiavilágnak a közvélemény formálásá­ban. Mindebből következik az, amit Göncz Árpáddal és másokkal ellentétben min­dig is vallottam és vallók, hogy a média: hatalmi ág, a média: hatalom. Csak a három, jogi értelemben vett, klasszikus hatalmi ág­gal szemben tökéletesen sza­bályozatlan, mind a mai na­pig az, és öntörvényű. 'Sza­bályait, törvényeit az a szűk érdekcsoport határozza meg, amely birtokolja, ural­ja ma az elektronikus és a nyomtatott sajtót. Hangsú­lyosan igaz a média hatalmi ág jellege választások előtti időszakban, a közhangula­tot, a közvéleményt ugyan­Talum Attila felvétele esetben csak hosszú hóna­pok, olykor évek után mu­tatkozik meg a mindennapi életben. Különös jelentősé­ge van a hatalmi szerep be­töltésében a rádiónak, amely ma már szinte min­denkinek, mondhatni: útitár­sa. Értendő ez szó szerint is, mert szól a rádió az autó­ban, a fürdőszobában, a kis­kertben, a konyhában, min­denütt, s a háttérben folya­matosan duruzsolja a hallga­tók fülébe mindazokat az in­telmeket, kívánalmakat, amelyeket az üzenők neki szánnak. Ezek az ingerek akkor talán nem is tudato­sulnak benne, ám amikor el­jön valamely ügyben a dön­tés pillanata, akkor a sugal­mazott információk akarva- akaratlanul cselekvéssé vál­nak. Mindehhez tegyük hoz­zá: ha az elektronikus sajtót felerősíti az ugyanazon ér­dekcsoport kezében lévő írott média, akkor a hatás megsokszorozódik. E hatá­sok egybeesése, egymással összhangban történő mű­ködtetése esetén a sajtó te­hát semmi máshoz nem ha­sonlítható hatalmi ággá vá­lik. Ezt, a legnagyobb saj­nálatomra, 1990-ben a kon­zervatív kormány nem is­merte fel, vagy nem cselek­véséből arra lehet következ­tetni, jelentőségét nem kel­lően ismerte fel. Úgy tűnik, hogy a mostani kormány­zat, amely rendkívül radiká­lis fordulatokat készít elő, parlamenti keretek között, a törvények újrafogalmazásá­val és új törvények alkotásá­val, már kezdi felismerni... Azt is kezdi talán felismer­ni, hogy nem szolgálja az ország érdekét, ha a teljes sajtóvilág egy szűk csoport kezében összpontosul. — Tapasztalataink sze­rint ezt a veszélyt nemcsak a kormányzati, politikai szférában látják mindin­kább, hanem rájön erre a rádióhallgató, a tévénéző, az újságolvasó is. Szerkesz­tőségünkbe érkező leveleik­ben mind gyakrabban fe­szegetik olvasóink, hogy a kötelező és tetemes összegű tévéelófizetői díjak milyen célokat szolgálnak. Mi er­ről önnek a véleménye? — Azt hiszem, eléggé köztudott, hogy abból a bi­zonyos tévéelőfizetési díj­ból meghatározott arányban részesül a rádió is. Az össze­get tehát megosztva kapja meg a két közszolgálati in­tézmény. Hangsúlyoznám: köz-szolgálati intézmény. Ez azt jelenti, hogy a rádió — s most maradjunk csak ennél a médiánál — a közös­séget kell szolgálja. Tulaj­donképpen sajátos üzleti kapcsolat ez, amelyben az egyik fél fizet a szolgáltatá­sért, s akkor fizet, ha a pén­zéért az elvárt szolgáltatást megkapja. Normális körül­mények között ebben a kér­désben társadalmi konszen­zus létezik, ám ez csak ak­kor áll fenn, ha a megrende­lő elégedett. Ha a megrende­lő nem elégedett, akkor a szolgáltatást nem, vagy csak részben veszi igénybe. — Szabadjon itt közbe­vetni: ennek az egyensúly­nak a felborulására utalha­tott Göncz Árpád köztársa­sági elnök, amikor annak idején azt tanácsolta, hogy akinek nem tetszik a mű­sor, az kapcsolja ki a készü­lékét. Mi másra utalhatott volna? Elmulatott félmilliárd — Ebből a logikából kiin­dulva a tévénéző, a rádióhall­gató visszatarthatná az előfi­zetői díjat is. Ezzel is kifejez­hetné elégedetlenségét. Én természetesen ezt csak elvi­leg vetem fel, különös tekin­tettel arra, hogy rádiós vol­tam, ilyen engedetlenségi mozgalomra nem biztatnék senkit. Kétségtelen azonban, hogy a szolgáltatásnak ak­kor szokták kifizetni az árát, ha az elvárt minőségben és mennyiségben teljesül. Egyébként egy időben so­kan ítélték úgy, hogy nem kapják meg pénzükért az el­várt ellenszolgáltatást, és sok tízezren szüntették be a tévédíj fizetését. Nehéz anyagi helyzetbe kerülne a televízió és a rádió, ha egy ilyen engedetlenségi mozga­lom ismét felerősödne. Per­sze, nemcsak ezért lenne, il­letve már ma is van gond a rádió háza táján, hanem a mérhetetlen túlköltekezés miatt is. Teljesen nyilvánva­ló, hogy a rádió pazarlón, és többszörös létszámmal látja el közszolgálati feladatát, s ezt természetesen közpénz­ből kell finanszírozni. — Milyen konkrétumok­ra alapozza ezt az állítását? — Én annak idején meg­lehetősen kemény kézzel fogtam meg a pénzügyeket. Erre a kényszer is vezetett, hiszen 1994-nek úgy indul­tunk neki, hogy az akkori parlament kellően el nem ítélhető döntése alapján szakkifejezéssel szólva 0 ál­lami támogatásban részesí­tett minket. Meg kellett te­hát fogni a kiadásokat, s meg kellett ragadni minden lehetséges bevételi forrást. Az eredmény azt mutatta, hogy járható volt az az út, ugyanis amikor eltávolítot­tak a Magyar Rádió éléről, azaz ez év július 8-án, a rá­dió kasszájában 480 millió forint tartalék volt. Úgy volt ez színtiszta tartalék, hogy előzőleg a rádió min­den fizetési kötelezettségét teljesítette, senkinek nem tartozott. Csaknem félmilli­árd tartalékkal adtam át te­hát utódaimnak a rádiót. — Vajon mi lett ennek a hatalmas összegnek a sor­sa? — Bőkezű jutalmazások­ról, nagyvonalú vásárlások­ról szólnak a rádió környé­kén a hírek. Azt a feladatot, amellyel korábban én egye­dül birkóztam, most hárman látják el, egy elnök és két al- elnök, s összes javadalmazá­suk hatszorosa annak, mint az enyém volt a nyár elején. De ez a kérdés témánktól már elkanyarodott... (A Csúcs László ellen folyó koncepciós perekről lapunk holnapi számában nyilatko­zik a rádió volt alelnöke) '--------------------------------------------------^ Adni öröm

Next

/
Oldalképek
Tartalom