Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-26 / 278. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. NOVEMBER 26., SZOMBAT 7 Turcsány Péter Szüless közénk, Torda kisded Éber álom éjjelében pillantástól tetten érten szkíta távol bölcs táltosa hozzánk suhan ifjú fényben. — Fiam, fiam, két part között, az ott élet, ez itt halál, ám egy ladik némán köszönt, és szótlan csöndje megtalál. — Parittyáktól vetett égbolt, lovainkkal tenger rét folyt, merről a Nap fölpirkadott sátrak között ifjú nép volt. Torda táltos szikkadt napon lépett homoktűz talajon, egyedül a Teremtővel, fürkész szemmel, mégis vakon. Nem tudta még, mi sors vár rá, békéjét hogy földúlhatná: csupa játék, csupa álom miként válhat kín-haranggá? Hallotta a harangszókat! Székelyföldi siratókat! Somogy várnál síró fohászt! Látott népet — s belerokkant. Mégis szólott földi jókat: gyertek, gyertek földi jobbak! Vezessétek véreimet át a hegyen, ősök, holtak! Induljatok irtott földre, fogadjátok ott örökbe mind, aki lép szövetségre: kopjátoknak kopjafa lesz ott a bére, ott a bére! Mégis mondom, induljatok, Nyugaton hunynak csillagok, foglaljátok el helyetek, Nap és Isten nektek ragyog! — Fiam, fiam, két part között, az ott élet, ez itt halál, ám egy ladik némán köszönt, és szótlan csöndje megtalál. — — Teremtő tenger terein szívdobogásod tamtamol; lenyugvó, csöndes lépteim hozzád vezetnek szótlanul. — — Anyád vére már csordogál, szeme véreset könnyezik; itt az élet, ott a halál, lesik szíved veréseit. —Szüless közénk, Torda kisded, lódítsd tovább lépteinket, elmaradunk, ha nem küldesz, lobogónk lesz kisded inged. Novemberi napos égbolt; diófából hány vércsepp folyt, vércseppje a leveleknek: lankadatlan őszi fényfolt. Virradatod közénk várjuk; kőtengerben, kövek ájult kopásában — lélek vágy-kép: Isten nyomán örök árnyék! — várjuk csak föltámadásunk. — Fiam, fiam, két part között, az ott élet, ez itt halál, ám egy ladik némán köszönt, és szótlan csöndje megtalál. — (Torda fjatn, 1994, november 2Q-án .megszületett.). ,,--------------- ---------------------------------------------t4-----------------—I —V -----------------------------------------r+~ A m ikor még gimnazistaként először találkoztam Egry Józseffel, neki bemutató tanárom, Takáts Gyula, nyomatékosan figyelmeztetett: a szigorú arcú, éles. tekintetű férfi, akit megismertem, nem csak nagy festő, de olyan kivételes művész, aki a táj lelkét, szellemi karakterét, egész történelmi légkörét érzékeiben hordozza. Később — egyik utolsó találkozáskor — a párás tókaréj náddal, betonnal szegett patkójában ülve, a Badacsony kőtömbje alól csakugyan a hegy, víz, levegő varázsainak mindentudó látnokaként nézett föl ránk. Hunyorogva, neki- nekihevülő érdes hangon magyarázta angol barátomnak: „Nincs ehhez fogható vidék sehol Európában, talán csak messze keleten...” Társam, a nyelvünket megtanult idegen, készséggel bólintott. Emlékezetében a továbbiakban úgy élt Magyarország, melynek mindenekelőtt Bartókja és Balatonja van. Nekem, aki első eszméletemtől fogva atmoszféráját lélegeztem, sohasem volt a Balaton egyszerű, földrajzi fogalom, természeti nevezetesség. Egy somogyi uradalomban laktunk, a lecsapolt Nagybereken át talpfával egészen a tópartig araszoló vasútvonal mentén. Tulajdonképpen nem volt szép a töltés mögött elterülő lapos, ember nélküli vidék, de annál szebb, amit sejtetni, látni engedett a térbeli, időbeli távlat: a környezetünkben kísértő történelmi múlt és a síkság fölött mutatkozó beszédes messzeség. Előttünk a szénfekete föld tele volt meszesen villogó, apró csigákkal, állandóan igazolva az öregek szavát, hogy valaha itt mindenütt a Balaton terjeszkedett. Újra és újra elképzeltem a hallal, náddal, vízimadarakkal zsibongó régi tájat. Gyermeki fantáziámban szinte naponként visszajött a tó hajdani medrébe, a kászá- lók, legelők lapályos zöldjére. Pikkelyes, szikrás tükrét elnyújtotta egészen Somogyvárig, melynek bokrokkal, fákkal benőtt borzas dombjai közé a lázadó Koppány — ahogy * * Az 1990-ben megjelent Szülöttem föld című kötetből mifelénk mondták: Kupa vezér — szállását képzeltem. Nemcsak merészkedő gondolataimban, mindennapi lélegzetemben is jelen volt a víz. Az északi szél gyakran elhozta tapadó, friss illatát a tőze- ges, puha mezőkre. S ott északon az égnek is valami másfajta, áttetszőbb, igézetes színe volt. Hát még az indigó leplükből haragos hirtelenséggel előreugró, vagy elérhetetlenül távolba vesző, égbe simuló vízparti hegyek! Örökös kékségükkel ők lettek magányosságom első társai, de ők ébresztették föl bennem a vágyakozás bánatát is. Mennyit olvastam, hallottam később a vulkanikus hegyvidék látványának páratlan csodájáról! Emlékszem a világutazóra, ki Magyarország egy képbe sűrített szimbólumaként a Badacsonyt vetíti fel otthon, barátai körében, a várakozás izgalmától remegő gyöngyvászonra. „Különb a palermói Monte Pellegrinónál — jegyezte le egyik írótársunk —, melyről Goethe mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt!” Hallom a Boglárról Egry Józsefhez utazó Fülep Lajos szavait, ki a tó közepéről a túlsó part rendjében a homéroszi táj ciklopszi arányait vélte látni. Utólag könnyen elhiszem mindazt, amit az ihletett értelem fogalmazott erről a világról, hiszen ébredő érzékenységem, ösztöneim még többet, még eredetibbet őriznek róla. Sohase lehettem közömbös iránta. Ábrái a lélekbe rajzolódtak. Talán nekik köszönhető, hogy oly korán megszerettem a formák rendjét, a mérték és arány törvényeit. Ahányszor csak kiszaladtam az árokkal szabdalt, szertenyíló tisztásra, mindig a teremtett világ véletlent kizáró szabályosságát, makacs biztonságát szemlélhettem. A két fonyódi hegy őrálló sátra közt ott domborult, kéretlenül is szemembe szökött a Badacsony méltóságos, komor szimmetriája. Trapézidomának két fölfele futó szára fenséges csúcs- csá forrt össze fent, a virtuális időben. S amit közelebbről, a partról láttam, még csak mélyítette bennem a tér kristályalakzataival is játékos-közvetlen, szelídségében is vad erejű élményét. Ebben az élményben nevekedve utólag mindig meglep, hogy e méltán helikoni táj közkinccsé válása milyen későn következett. Berzsenyi ünnepélyes szavai óta: „Jer, nézd a Balatont...”, több mint száz évnek kellett elmúlnia a teljes közösségi szellemi birtokbavételig. A társadalmi változást hozó, háború utáni években magam is újdonságként jegyezhettem föl: Jönnek vasárnap délután a parasztok is kocsikon. Hetykén csattog a gyorsvonat a lassú vonulásra, de nem baj, mert előttük is csillog a Balaton mely jó anyaként mindegyik gyerekét ölbe várja. Újkeletű persze a költők otthonra találása is. A Balatoni regék után tizenhárom évtizednek kellett eltelnie, mire a régió valódi emberi világa, Egryé- hez méltó szellemisége versekben is megeleve- nült. Érdemes volna külön összegezni, a harmincas-negyvenes évektől kezdve, milyen saját ízű, gazdag natúrát mentett papírra a szittyós, berkes déli part, a Hattyúlány... vízivirág látomásait őrző pásztorok képzeletéből, s a vulkánalakzatok mediterrán képeket izzó színteréről Takáts Gyula. S immár az irodalomtörténetre tartozik, mennyi pezs- dítő ösztönzést kapott az északi parton Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Ke- resztury Dezső költészete. A festők még Berzsenyinél, Kisfaludynál is később, csak a múlt század végén kezdték fölfedezni a Balatont. Ligeti, Brodszky, Telepy, Mészöly Géza vásznain, még ha idilli is az ábrázolás, keretbe szorított, színben, térben meghatározott, vad természeti táj ez a régió. A századforduló után Rippl-Rónai, Va- szary, Iványi Gründwald, Csók István keze alatt egyszerre tágasabbá, elevenebbé válik, hogy aztán az Egry, Bemáth utáni nemzedék, Bartha László és Borsos Miklós művészete példájával a tó egész atmoszféráját, fényeit, távlatait, múltját és jelenét egyaránt otthonossá váltsa a képzőművészetben. így jutottunk oda, hogy a kortárs alkotók szinte bármelyike részelhet már a Balaton ihlető inspirációiból. A Badacsonytomajhoz kötődő Udvardi Erzsébet éppen úgy, mint később, a Szig- ligetre vissza-visszatérő Gerzson Pál. „A Balaton terében minden figura valami ünnepélyes megjelenésben magasztosul fel.” Egry sokat idézett mondása némiképp már a balatoni környezetben fogant, s az odakerülő műalkotásokra is érvényes. Tihany évenkénti kiállításai, s Keszthelyen a Balatoni Nyári Tárlatok, majd a badacsonyi Egry József Emlékmúzeum működése ezt bizonyította. Jó, ha évről évre magunk körül láthatjuk ezt a változásaiban is tetten ért dunántúli magyar világot. Provincializmus? Éppen nem! A megmívelt, magunkhoz alakított ősi táj keretéből csillogó tükör egy kis országban szükségszerűen nem csupán repülők és vándormadarak tájékozódási pontja, de égtájak, utak, messze sugárzó távlatok gyűjtő- lencséje; a nagyvilág, a teljes élet minden lehetőségének jelképe. Fodor András Múzsánk, a Balatonvidék Tornay Mari már mindig január ágbogon kövön szögesdróton zúzmara izzik kirojtozza a tárgyi világ lenyomatait kutyaugatást hévcsattogást tört szalmaszálat éghuzalokat elmaradt szavad mögött a porcelán-csendet V A . t' I ( i ténfergek: rajtam nem ragyog hajamat fel nem ezüstözi hangod se hímez már szíves hurkokat körém közénk zúzmara-tüskék szíjasodtak kihűlő kémények szálasodó korma: kiserkedtek a tél borostái közénk szélesedtek. Bakfark Bálint. Szerváti- usz Jenő domborműve 1972-ből
