Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-25 / 277. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. NOVEMBER 25., PÉNTEK 9 Ki a hibás? A jövő évi költségvetési javaslat vaskos köteteit forgató ellenzéki képviselők és szakértők hosszasan keresgélték a csatolt mellékletek között a Művelődési és Közoktatási Minisztérium részletes költségvetését, mindhiába. (A koalíciós képviselőkről azért nem szólunk, mert ők nem biztos, hogy egyáltalán keresték; a különféle bizottsági vitákban részt, vevő ellenzékiek szerint a legtöbb szocialista honatya csak az ellenzéki kérdések hallatán kezdett rácsodálkozni a tervezet némely megszorító passzusára.) Az összes tárcáé rendben ott sorakozott, a kultuszminisztériumé azonban hiányzott, mégpedig nem a gépírók vagy a sokszorosító hibájából. Az ellenzékiek érdeklődésére az előterjesztő közölte; a hiátus oka roppant prózai, a tárca még nem készítette el a pontos adatsorokat. Konstruktívabb képviselők először arra gondoltak, az oktatás, a művelődés minden fillérjéért oroszlán módra küzdő miniszter talán azért késlekedett, hátha még az utolsó pillanatban is valamelyes engedményt tud kicsikarni a kincstár zordon őreitől, így tudakozódni próbáltak a tárca első emberénél, hogyan is áll a dolog. Választ azonban nem kaphattak, Fodor Gábor úr ugyanis nem tartózkodott a fedélzeten, évi rendes szabadságára külhonba távozott. Pihenése folytán kissé csúszik a tárca költségvetése, de oda se neki. Mindeközben a pedagógusok növekvő elégedetlensége sztrájk- bizottság alakításában ölt testet, s a Pedagógusok Demokratikus Szak- szervezete arra készül, hogy a sztrájkba lépés szigorú feltételeit alapszabály-módosítással enyhítve segítse egy esetleges munkabeszüntetés gyors meghirdetését. Sebaj, első a pihenés. Közben, a szakértők nagyobb dicsőségére, a tárca téves adataiból kiindulva Horn Gyula a lehetségesnél tíz- milliárddal több támogatást ígér az oktatásnak. Békési pénzügyminiszter kontráz, áll a bál. Annál jobb. Ha nincs itthon a miniszter, az államtitkár vigye el a balhét. Végül Fodor úr frissen, kipihenten hazatér. Kijelenti, ő nem hibás, az apparátus nem hibás, senki sem hibás. Legfeljebb a nép, amely ilyen minisztert emelt a feje fölé. Zempléni Olivér Ma este harmadik alkalommal rendezik meg az Aszódiak az aszódiaknak elnevezésű kulturális és alkotói bemutatót a városka művelődési házában. A gyorsuló idő fogalmával — ha jól emlékszem — a hetvenes években találkoztam. Azóta nem a Trabant, hanem minimum a Suzuki az átlagember álma. Az akkori gyorsuló idő ma már lassú cammo- gásnak tűnik. Történelemként olvasom újra az 1988-ban megfogalmazott állítást is: „A közösségünkben tapasztalható nosztalgia a környezetünkben lévő városok iránt nem esik egybe a központi településfejlesztési politika jelenlegi törekvéseivel.” Bagyin József, Aszód tanácselnöke írta ezeket a sorokat a település társadalomföldrajzi vizsgálatait közreadó kötet előszavában. Hol van ma már az a település- fejlesztési politika, amely ellentmondást nem tűrően besorolta a városokat és a falvakat, amely létrehozta az elsorvadásra ítélt, szerepkör nélküli községek kategóriáját! Bagyin József következő mondata viszont annál inkább jellemzi az elmúlt négy-hat év aszódi folyamatait: „így településünk jövőbeni fejlődése — a reálfolyamatok figyelembevételével — elsősorban saját munkánk eredményeként alakulhat majd.” A könyvet — az aszódi Múzeumi Füzetek 38. számát — azért vettem le a könyvespolcomról, mert a múltkor, a felújított baptista imaházban tartott istentiszteleten Révész József lelkész éppen a címét idézte: „Városon innen, falun túl...” A cím ma is elfogadható, bár közben Aszód státusa megváltozott, 1991-ben visszakapta városi rangját. Aszód faluként több volt annál, s városként? De mennyivel „városabb” Gödöllő, mint Aszód? Azt hiszem, a kérdés valójában megválaszolhatatlan. Ami a lényeg: Aszód mindennapjaiban és ünnepein szorgalmasan fáradozik azért, hogy a Galga mente természetes központjaként minél jobban meg tudjon felelni a vele szemben támasztott igényeknek. Jól látta ugyanis a helyzetet a tanulmánykötet egyik szerzője, Beluszky Pál, amikor megállapította: „városhiányos terület jött létre Aszód környékén”. Mondom ezt korábban „örök ellenzékiként”, aki a szemközti faluban, Bagón élve 6-8 éve Aszódot jegyzeteimben a kereskedelmi ellátatlansággal azonosítottam, s aki abban hittem, hogy mivel az M3-as autópálya csomópontja Bagón épült meg, ott is alakult ki a Galga mente új központja. A tények mást mutatnak. A természet- és a gazdaságföldrajz törvényszerűségei hosszú távon érvényesülnek. Aszód nem csak azért központja a Galga mentének, mert nagyjából a völgy közepén terül el. Ebben a században — s minden bizonnyal a hazai polgárosodás kezdetétől is — itt találkozott a Galga vidéke a nagyvilággal, ahogyan ma is itt torkollik be a budapest—miskolci vasútvonal Gödöllő felől a völgybe. Aszódot 1966-ban megfosztották járási székhely rangjától, vonzáskörzetét Gö- döllőhöz és Váchoz csapták. Közigazgatási szerepeiből nem kapott vissza semmit, annál elismerésre méltóbb, hogy saját erejéből, kereskedelmi és szellemi teljesítményével kíván „valódi” várossá fejlődni. Az elmúlt négy évben az evangélikus és a katolikus templom, illetve a baptista imaház megújulása tehetősebb városnak is dicsőségére válna. S nem csak az a fontos, hogy milyen szép a tetőszerkezet, milyen sima a vakolat, hanem az is, hogy közben — mint a polgármester, Bagyin József nemegyszer hangsúlyozta — közösségek erősödnek. Műemlékekben igen gazdag Aszód. De nem elégednek meg a kastélyokkal, a Petőfi-múzeummal. Úgy újítják fel a főutca lakóházait, boltjait, hogy a Kossuth utca egy igényes kisváros kirakata legyen. Helyreállították az izraelita temetőt, visszakerült a Szabadság térre a hősi emlékmű. Francia rajzművész díszíti a bölcsőde udvarának kerítését. (Másutt a bölcsődét bezárták.) Szakmai tanácskozásoknak ad otthont a fiúnevelő intézet. Hát ezt sem tudtuk volna régebben elképzelni. S bár súlyos viták kísérték a Petőfi-gimnázium sorsáról folytatott tárgyalásokat, a végeredmény szülőnek, gyereknek kedvező lehet: világi és egyházi középiskolája is van ma már Aszódnak. Az aszódiak bizonyára túl szépnek találják a képet, amit a „túlsó oldalról” felvázoltam, de én — mivel a nap a hátam mögött kel és nyugszik —, innen csak az utcák napfényes oldalát látom. Az viszont biztos, hogy Aszód csak annyit érhet el, amennyit az aszódiak tesznek érte. Balázs Gusztáv Lemondtunk mind Ha már Vödrös főszerkesztő úr kifecsegte minapi cikkében, kár lenne tagadnom egy régi barátságot: Csen- gey Dénesét, Jánosi Györgyét és a magamét. Eszembe jut például egy vízparti beszélgetés, talán 1984-ből vagy ’85-ből, tehát már a barátság foszladozásá- nak idejéből. Üldögéltünk a szálkai víztározó partján és lestük a horgászbotok végének moccanását. Gyuri, miközben igazított egyet a kapásjelzőn, azzal hozakodott elő, hogy felkérték, lépjen be a pártba. Az MSZMP-be, természetesen. Parázs vita támadt barátaim között. Gyuri azzal érvelt, hogy a politikai helyzeten csak is belülről lehet változtatni. Be kell jutnunk, nekünk, fiataloknak is oda, ahol a döntések születnek. Dénes azonban erkölcsileg helytelenítette a lépést. — Ne felejtsd el, Gyuri — mondta lassan, szinte dadogva —, a praktikus megfontolások közben se felejtsd el, hogy a gyilkosok pártjába lépsz, végső soron tehát őket pártolod. Magam, aki középen ültem, csak földhözragadt kérdéseket tudtam föltenni. Azt például, hogy ugyanolyan arányban emelkedne-e ettől a főiskolai hallgatók ösztöndíja, mint az ifjú tagjelölt oktató fizetése. Barátaim közt szó esett még világhódító eszmerendszerekről, megszálló hadseregről az örökérvényű etikai normákról és az írástudók árulásáról. Kapás azonban nem volt, üres haltartó szákkal kellett hazatérnünk. Azóta mindhárman lemondtunk. Először Dénes, azután én, végül pedig most Gyuri. E csonka írás végén talán érdemes leltárt készíteni a miértekről és a hogyanokról. Gyuri lemondott, mert félrevezették, s emiatt a nyilvánosság előtt úgy tűnik fel, mint aki elkövetett egy súlyos szakmai és erkölcsi hibát. Gyuri lemondott az államtitkári posztról, de megtartotta a képviselői mandátumát és pártvezetői tisztségét. Az egzisztenciális előnyökről tehát nem kívánt lemondani, csupán most kissé védettebb helyre húzódik a hatalmon belül. Nyilván praktikus megfontolásból, hiszen a politikai helyzeten csak belülről lehet változtatni. Nekem a becsületemről kellett lemondanom a három évvel ezelőtti télen. Csalással vádoltak és nem védekezhettem, a hivatalos vizsgálóbizottság meg sem hallgatott. Némán lapított az a társam is, aki egyetlen igaz szavával megmenthetett volna a megszégyenüléstől. Le kellett hát mondanom a politikai, az írói és az újságírói pályafutásról egyaránt. Olykor ha felismer az utcán egy-egy SZDSZ-aktivista, még most is odakiáltja, hogy „te rohadt csaló!”. Jelenleg munkanélküli vagyok. Dénes pedig... Nos, Dénes is lemondott 1991 áprilisában. Ő az életéről mondott le. Nem tudhatjuk, csak sejtjük, hogy miért. Talán megértette, hogy a rendszer zárt, hogy a rendszerbe — nekünk, pómépnek — nem lehet beavatkozni. Talán megértette, hogy a szó hagyományos értelmében vett demokrácia, azaz népképviselet nem lehetséges ma sem. Belátta, hogy csak a diktatúra egyik meghaladott változatából az újabb, modernebb váltözatba tért át Magyarország — és mi, a hajdani tóparti töprengők — akaratlanul is —, ebben segédkeztünk. A halhatatlanságról azonban csak Dénes nem mondott le. Ő az egyetlen hármunk közül, aki még erre is igényt tarthat. Szokolay Zoltán Kikandikál a lóláb D ebrecen híres tanára (Hatvani professzor) helyett egyetlen alkalommal, amikor késett órájáról belopódzott maga az ördög helyettesíteni. Előbb még álmélkodtak a diákok, s próbálták másolni az abrakadabrákat a tábláról, mígnem egy szemfüles kisfiú észrevette, hogy a profesz- szori talár alól kikandikál a lópata. Lóláb, suttogták előbb rémülten, majd felharsant az ének: erős várunk nékünk az Isten! Aztán már csak a kénkőszag maradt a sátán után és megjelent az igazi tudós tanár, aki Isten dicsőségére vezette be tanítványait a tudomány világába. A megtörtént eset óta terjedt el a szólásmondás, ha igaztalansá- gon kapnak valakit, vagy ha csellel, csalással kíván valaki más helyére állni: kilóg a lóláb. Hétköznapi politikai életünk kilógó lópatáit lassan észrevette már az egész ország. Sajnos sokfelé még suttogva sem merik kiejteni, hogy látják ám, mert félnek az ördögtől, aki negyvenöt súlyos esztendő alatt csapatostul vitte az igazlátókat. Még az ének sem harsanhatott, mert a templomok, a szentélyek is a sátán hatalma alá vetettek voltak. „Megírni az igazságot a leghősibb cselekedet” — tanította már századunk költője, de itt évtizedeken át sokszor maguknak írtak az írók, hiszen a gondolat szabadságát is megfigyeltették a hatalomra került ló- patások. Fordítsuk most már köznapi nyelvre a dobogókon történő áltanítást, ahogyan Arany János is tette azzal, hogy tudniillik az ördög krétája nyomán táblára írt képletek mind-mind a hazugság matematikai ábrái voltak. A mi tábláinkra is írják naponként a félrevezetés hókuszpókuszait. Ahogyan múlnak az esztendő napjai, úgy hirdetik szinte hetenként, hogy egyre nehezebb gazdasági helyzetben él az ország. Ördögi praktikával alapozzák, hogy jövőre mi minden kerül egyre többe, készüljön a nép a mindig rosszabb állapotokra. Kezdjünk végre látni- gondolkodni-szólni, hogy tisztelt elvtársi urak, kilóg a lóláb. Negyvenöt év teljes telésében nekünk mindig lemondani kellett, nadrágszíjat húzni, takarékoskodni, miközben a tagkönyves uraságok tollasodtak, vagyonosodtak, világutazókká lettek. Az átalakulás — úgymond súlyos megpróbáltatásait — úgy vészelték át, hogy például a nemzetnek nem számoltak el a pártvagyonnal, hogy se- regestől váltak vállalkozóvá tegnapi funkcionáriusok, egyszóval úgy köszöntötték a marxista közgazdaságtan fölényére felesküdött gazdasági irányítók a piacgazdaság megjelenését, mintha annak ők lettek volna igazi megálmodói, megszenvedettjei, természetesen ma egyetlen és hiteles gyakorlói. A volt kolhozokba kolomppal kergetők lettek a privatizáció éllovasai. Az üzemi négy- és háromszögek beavatottjai fölözték le először a gyári tejfölt, ahogyan már előző hatalmuk teljességében is ők teremtették elsősorban maguknak, saját zsebre kapcsolatokat „a rothadó kapitalizmussal, s a kizsák- mányolókkal”. Minden utcasarkon leng a lóláb tisztelt olvasók, de most már szabad ezt kikiáltani. Minden riogatás mellett sincs többé kékávó, nincsenek pufajkás különítményesek, lehet hogy előfordul néhány megszállott, aki ma is jegyzi a templomba járókat, de ugyan kinek jelenti? Bizony, meg kell tanuljuk az életünk köznapi eredményeit szabadon mérlegelni, félelem nélkül és meg kell kérdőjelezni minden hazugságot. L egyen szabad egyetlen tegnapi példát felidézni. A művelődési miniszter félrevezette a miniszterelnököt. A felelősséget az államtitkárra hárította. Majd felszólította az államtitkárt, hogy mondjon le! A parlamentben, az ország színe előtt pedig kijelentette: reméli, hogy a miniszterelnök nem fogadja el az államtitkár lemondását. Ilyen farizeus módon történő csűrés-csa- varás után egyetlen becsületes állásfoglalás az lenne, ha a miniszter mondana le. Ám azt a szabadröptű, kék színben játszó röptetők nem engedik. Ők a felfordulás, a bizonytalanságteremtés örökös bajnokai. Jó darabig — ameddig érdekük kívánja — védelmezik zavart keltőiket, persze ha igazán lejáratták magukat, ejtik őket. Ilyen a régi, meg az új bolsevik gyakorlat. Leng a lóláb és egyre határozottabban hirdethetjük, hogy látjuk. Ha látjuk mondjuk, kiáltsuk, mert a hazugság csak a lelepleződés után tűnik el a közélet színte- réről. Fábián Gyula Egy kisváros napsütésben
