Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-17 / 270. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 17., CSÜTÖRTÖK 13 Bevándorlók választójoga hogy a kirekesztésben továbbra is következetes a törvény. Dehogyis! Csak a magyar állampolgárokkal szemben kirekesztő. Ugyanis a jelzett bekezdés második mondata szerint a választójog megilleti a Magyarországra bevándorolt nem magyar állampolgárt is! Ez nemcsak a környező országokból bevándorolt magyar nemzetiségű személyeket érinti (akik még nem kapták meg közülük a magyar állam- polgárságot), hanem a sok kínai, vietnami, ukrán — és a sort tetszés szerint lehet folytatni — bevándorlót is. Ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy néhány tízezer bevándorló szavazata úgyis elvész a hazai szavazattömegben. Ugyanis a bevándorlók jelentős része általában zárt közösségekben él, és olyan helyeken, ahol kiegyensúlyozott a belső politikai erők állása, ők akár a mérleg nyelvet is jelenthetik. Tehát nem lehetetlen (sőt!), hogy több helyen éppen a bevándorlók szavazata dönti el, hogy ki legyen az önkormányzati képviselő, vagy éppen a polgármester az érintett településen. Tudjuk, hogy „az idegen szép”. Szívesen is fogadjuk mint vendéget. De hogy mi szükség van arra, hogy Magyarországon megteremtsék a törvényes lehetőségét annak, hogy — az egyébként szép — idegenek dönthessék el helyenként, hogy ki legyen a polgármester, azt nem értem. Vagy ha mégis jól értem a törvényhozók szándékát, akkor baj van. A tendencia világos. Tavasz- szal még csak arról volt vita, hogy a nem itthon lakó magyar állampolgároknak legyen-e választójoga. Elsősorban az akkori ellenzék (a mai kormánykoalíció) pártjai miatt nem kaphattak választójogot. Most már efölött nincs is vita, de jött egy új elem, a bevándorlók választójoggal való felruházása. Kíváncsian várom, hogy mi lehet a következő lépés? Lehet, hogy a következő választáson már én sem vehetek részt, csak a „szépek”? Dr. Fenyvessy Zoltán Budapest * (Mi is utánanéztünk a vitatott választójogi■ kérdésnek, s így került a kezünkbe a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 1990. évi LXIV. törvény, mely 2. § (1) bekezdésében többek között kimondja: „A választójog megilleti a Magyarországra bevándorolt — a magyar jog szerint nagykorú — nem magyar állampolgárt is." A kérdéses törvényi rendelkezést tehát már 1990-ben meghozták. — A Szerk.). Erőltetett (gondolat)menet 'tátid November 8-án este \ j&b '( egy megrázó erejű filmet láthattunk a te- levízióban, Erőltetett menet címmel, mely amerikai—magyar koprodukcióban készült, és az egyik legnagyobb magyar költő, Radnóti Miklós tragikus sorsának állított emléket. Ezenkívül, nagyon sajátságos módon, a filmforgatást belülről ábrázolta a film alkotóinak művészi vívódásait, hogy hitelesen tudják életre kelteni a szörnyű eseményeket. Szó, ami szó, minden jóérzésű ember arca szégyenbe borul olyan képsorok láttán, ahol embertársaink alantas indulatok napi szenvedő áldozatai lehettek! Ami megkülönböztette alapvetően ezt a kitűnő filmet egyes hazai körök hasonló tárgyú emlékezéseitől, hogy ebben még körvonalaiban se történt utalás a magyarság „kollektív felelősségéről”, hogy a „bűnös nemzet” megbélyegzésről már ne is szóljunk. Pedig ebben a filmben is feltűntek a filmkockákon emberbőrbe bújt vadállatok, akik a korabeli magyar hadsereg egyenruhájában pompáztak, de az ítéletet a nézőkre bízták az alkotók. Őszintén reménykedem benne, hogy ez a fajta megközelítése a holocaust ábrázolásának a hazai gyakorlatban is egy erőltetett (gondolat)me- net alkonyának kezdetét jelenti majd. Brezovich Károly Vác HISTÓRIA Gepidák és langobardok a Kárpát-medencében (VIII.) Az avaroknak senki sem tudott ellenállni a Érdeklődéssel vet- líw tem kezembe a helyi önkormányzati kép- ... viselők és polgármesterek választásáról szóló törvénymódosítást. Érdeklődésem rögtön az első paragrafus első bekezdésének olvasásakor megdöbbenésre változott. Mert mit is ír e bekezdés? Első mondata szerint a választójog minden nagykorú magyar állampolgárt megillet, akinek lakóhelye, vagy tartózkodási helye Magyarországon van (hasonlóan, mint az országgyűlési választások esetén). T ehát a magyar állampolgárok egy részét (akiknek lakóhelye külföldön van), e törvény kirekeszti a választójogból. De nehogy azt higgyük, Miközben a diadalittas langobardok zsákmánnyal megrakodva, gepida foglyok ezreivel a Duna felé vonultak, Baján váratlanul átkelt a szerémségi Duna- szakaszon, és rajtaütött Sir- miumon. Az elhamarkodott támadást a bizánci helyőrség ugyan visszaverte, az esemény mégis döntő fordulatot jelentett az amúgy is mozgalmas 567-es esztendő történetében. Sirmium megtámadása leleplezte a kagán igazi szándékait, s mind II. Iusti- nust, mind Alboint ráébresztette arra, hogy elszámították magukat. A keletrómai császárság a békés és lomha gepida szomszéd helyébe elszánt, zsákmányolásra, kalandozásra kész ellenséget kapott a fürge nomádokban. Harci kedvüket nem csorbította a sirmiumi kudarc; Baján a sikertelenséget azzal ellensúlyozta, hogy 10 000 kut- rigur lovast küldött Dalmácia pusztítására. A gepida királyság szétzúzása a langobard politika baklövése yolt. Országuk stratétiai helyzete most vált igazán kétségbeejtővé, egy lépés választotta el a politikai bekerítéstől és gazdasági elszigetelődéstől, amelynek számukra is csak egy befejezése lehetett: a megsemmisülés. Az egyik veszély a szláv törzsek nyugati és délnyugati előretörése volt. Bizáncnak már az 530-as évektől gondot okozott a szláv fegyveres csoportok betörése az Al-Dunán keresztül, a 60-as évek elejétől nyomásuk már a gepidákra is ránehezedett, az ellenük viselt háború nem kis mértékben járulhatott hozzá Kunimund erőinek gyengüléséhez. Bár közvetlen forrásadat nem szól róla, a régészeti adatok elárulják, hogy 550 tájától a langobardok is szembekerültek a szláv törzsek áradatával. Nyomásuk hozzájárult ahhoz, hogy a langobardok kiürítették a Cseh-medencét, majd a 60-as években a Morva-medencét is. Valószínű, hogy 568-ra az első szláv rajok közvetlenül országuk északi határáig, a Dunáig eljutottak. Ez pedig annyit jelentett, hogy a langobardok kapcsolatai a germán szomszédokkal északnyugati irányban veszélybe kerültek. Nyilván tudomásuk volt a Balkánon megtelepedett szlávok merész vállalkozásairól is, akik 548-ban Durrachium- nál (Durazzo) elérték az Adriát, s egyre sűrűbb rajokban települtek meg a Birodalom északi tartományaiban. Mindaddig, amíg a gépida állam fennállott, a langobardok számára mégsem jelentett közvetlen veszélyt a szláv invázió, mert ennek a súlya a gepidákra nehezedett. Egyébként nincs jele annak sem, hogy a gepidákat túlságosan foglalkoztatta volna a szláv veszély; elég erősnek hitték magukat a rosz- szul felfegyverzett kisebb- nagyobb csoportok visszaverésére. — 568-ig valóban ez volt a helyzet. 567/568-ban vált világossá, hogy a szláv törzsek második nagy rohama mögött, Thüringiától Erdélyen keresztül az Al- Dunáig, az avarok állanak. Ez pedig elviselhetetlen túlerőnek számított. Miben állott ez a fölény? Azok a langobardok, akik előtt egy év múlva Milánó kitárja kapuit, nem lettek volna képesek ellenállni a Duna—Dráva—Alpok stratégiai négyszögben? A langobard hadsereg valóban erős és jól felszerelt volt. A nagytermetű, erős férfiak egyéni vitézsége biztosan nem maradt el a szomszédokétól. Hadseregük magja húsz esztendeje éppen eleget küzdött a gepidák, perzsák, gótok, bizánciak és frankok ellen ahhoz, hogy kitűnő harci gyakorlatra tegyen szert. Jól tagolt sereg volt. Mintegy harmada hosszú lándzsával, nehéz kétélű karddal és megvasalt pajzzsal felszerelt, valószínűleg bőrpáncélt is viselő lovasokból, másik harmada ugyanígy felszerelt nehéz gyalogságból állott. A sereg többi részei: a lándzsá- sok és az íjász félszabadok a mozgékonyságot és a távolharcot biztosították. E hadsereg élén minden idők legnagyobb langobard hadvezére, Alboin állott. Hogyan viszonyult hát ez a sereg az avarokhoz? A korai avar harcmodorról és fegyverzetről még a szakiroda- lomban is téves hiedelmek szerepelnek. Egyrészt a középső és késői avar korszak sírleleteinek tanulságait, másrészt a késői avar harcmodorról ránk maradt VIII. század végi híradásokat vetítik vissza a bajáni időkre. Betetézi ezt egy rosszul értelmezett „nomád” szemlélet, amely a korai avar harcmodort más keleti népekről szóló, részben korábbi, részben későbbi híradásokkal magyarázza, a hunokéval, magyarokéval, kunokéval. A VI. századi türk és heftalita sírleletek, a türkök és ujgu- rok életét megelevenítő ko- csói, tun-huangi, pendzsi- kenti freskók — amelyek az avarok korábbi hazájában maradt ránk —, de főleg maguk a korai avar sírleletek egészen másról tanúskodnak. Az avar hadsereg magját Európában a rómaiak óta nem látott fegyvernem: a nehéz páncélos lovasság alkotta. Védőfegyvereik: a sisak, főleg bőrből, de előfordulhat fémborítással is, és vaslemezekből összefűzött, az egész törzset beborító típusú páncél. Támadófegyvereik: acélossá edzett, roppant erős pengéjű páncéltörő lándzsa, az európai kardnál hosszabb pengéjű, egyélű, egyenes „kelet-ázsiai” típusú lovassági kard és csontmereví- tős reflexíj. Mindehhez két félelmetes újítás járult: elöl-hátul magas kápájú nyereg és — Európa földjén első ízben! — a vaskengyel. Az avar lovas vitéz tehát valamennyi ellefelé- vel szemben — beleszámítva a bizánci íjászlovasságot is — biztosan ült, de ha kellett, fel is állhatott és foroghatott a nyeregben. Lova, nélkülözéshez szokott steppei fajta, a hó alatt is talál élelmet, az istállózott európai (pl. langobard) lovakkal szemben elképesztően kitartó volt, egész napi ügetés után képes volt átúszni olyan folyókon, amelyeken az európai lovasság nem tudott átkelni. Nincsenek még hozzávetőleges adataink sem arra nézve, milyen létszámú volt a páncélos avar „lovagi” mag. Teljes páncélt eddig kevés sírból ismerünk — igaz, páncéltöredéket sokból —, a páncéltörő kopja és a vaskengyel azonban mindennapos melléklet a legkorábbi (VI. századi) avar sírok közelében megásott „máglyagödrökben”. Mivel e legkorábbi réteg a VI. században nem telepedett meg állandóan, hanem „aul”-okban élt, e pusztai nemesi réteg nagyon nehezen fogható meg, pár síros kis temetők árulkodnak csak róla. A régészeti leletek alkapján egyébként sem tudunk egyetlen népvándorlás kori nép létszámára sem következtetni. Mégis úgy tűnik, több ezer főre becsülhető a korai avar nemesi-katonai réteg, amely később részben elvérzett a 626-ig tartó bizánci háborúkban. Az avar páncélos-páncéltörő lovasságnak nyílt vagy enyhén dombos terepen a korabeli Európában egyetlen ellenfél sem tudott sikeresen ellenállni — beleértve a bizánci hadsereget is. A Dunántúlon tehát a langobard sereg eleve vereségre volt ítélve. Szűk völgyekben, hegyes vidékeken viszont, például az Alpokban, ahol nehéz védőfegyvereit, gyalogságát- közelharcban vethette be, sikeresen ellenállhatott. Az avar pásztorok köny- nyű lovasalakulatokba voltak szervezve, ide tartoztak a segédnépek, például a kutrigurok is. Legfeljebb bőrvértet viseltek, fegyverük az íj és a nyíl volt. A ránk maradt bőséges régészeti leletekből tudjuk, hogy háromélű vas nyílhegyeik közel kétszer olyan súlyosak voltak, mint a korabeli európai nyílhegyek. E nehéz nyilakat csontmerevítős visszacsapó íjaikból tökéletes biztonsággal lőtték ki, majd kétszer olyan távolságra (mintegy 500—800 m-re), mint ellenfeleik. Kisgyermekkoruk óta tanulták, férfikorukban nagy vadászatokon évente gyakorolták a nyilazás tudományát; fürge lovaik nyergében ülve vagy állva, előre-, oldalt- vagy hátrafordulva egyaránt félelmetes biztonsággal kezelték íjukat. (Folytatjuk) Bóna István akadémikus A Blaskovich-gyűjtemény Tápiószelén Egyedülálló nevezetessége nemcsak Pest megyének, de az országnak is a Tápiószelén található Blaskovich-gyűjtemény. A Blaskovich család a múlt században jómódú középbirtokos família volt, művelt tagjai kisebb-nagyobb tisztségeket is betöltötték a közéletben. Országos hírnévre a család akkor tett szert, amikor Blaskovich Ernő csodálatos képességű versenylova, Kincsem sorra aratta győzelmeit a világ versenypályáin: ötvennégy indulása ugyanany- nyi győzelmet jelentett. A család két sarja, György és János Tápiószelén telepedett le, a századforduló időszakán épült kastélyban nemes szenvedélynek hódolt a két fivér: műgyűjtésnek. A gyűjtemény a múlt századi nemesi életmód és kultúra páratlan kincsestára. Hogy együtt maradt, a két fivér bölcsességének köszönhető: „1945 után az épület minden berendezésével együtt a Blaskovich fivérek felajánlották az államnak. így lett ez az ország egyetlen sértetlenül fennmaradt kúriamúzeuma, mely nyilvános működését 1952-ben kezdte meg"— írja Ikvainé Sándor Ildikó egyik cikkében. A múzeum hét termében magyar művészek — Barabás Miklós, Lotz Károly, Székely Bertalan — alkotásai mellett 16—18. századi olasz, német és francia művészek festményei, szobrai is megtalálhatók. A múzeumban sok műtárgy emlékeztet Kincsemre, a verhetetlen kancára is 1960-ig, haláláig Blaskovich György, majd 1967-ig testvére, János vezette az értékes gyűjteményt. Pogány György
