Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-16 / 269. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. NOVEMBER 16.. SZERDA A zamatos eper hazája, Pócsmegyer / Évszázadok csendes tanúja, a Duna A Márton-napi vigasztalan esőben vágtam neki az útnak, hogy mint már annyiszor — s valahány alkalommal gyönyörködve — ismét bejárjam a Dunakanyar talán legszebbnek nevezett vidékét, a Szentendrei-szigetet. Hetente a megye egy-egy kistelepülését bemutató, amolyan kismonográfia jellegű sorozatunk számára ezúttal, s a sziget települései közül utolsóként Pócsmegyer- röl írandó anyagomhoz akartam információkat, benyomásokat gyűjteni. A szándék felemelő, a látvány lehangoló. Építik, építenék, merthogy örvendetes módon lenne kinek a falu óvodáját, de a kormány nem ad hozzá támogatást — magyarázza Bertalan Béláné, a falu polgármestere A sziget településeiről szóló eddig megjelent anyagok meglehetős részletességgel tértek ki a sziget történetének meghatározó adataira. Most Pócsmegyerről szólva néhány fontosabb ösz- szegző földrajzi-geológiai adattal szeretnénk gazdagítani olvasóinknak a Szentendrei-szigetről szóló ismereteit. Budapest oázisa A váci Duna-ág által közrefogott sziget területe 56 négyzetkilométer, lakóinak száma mindössze ötezer fő. E hordaléksziget geológiai érdekessége, hogy a kavicsréteget alul agyag, felül homok zárja, s így talaja kiváló természetes vízszűrőként is számon tartott. E sajátosságnak köszönhetően vált a sziget a század harmincas éveiben Budapest oázisává. Innen vezették a fővárosba az első vezetékes ivóvizet. A sziget partjait dús növényzet borítja, de belseje jórészt futóhomok. Pócsmegyeri epresgazdák mesélik, hogy a talaj jellemző, s másutt az országban elő nem forduló sajátosságainál fogva a szigeti eper különös zamatű, s a többitől eltérő kellemes íze miatt a legkeresettebb itthon és a külhoni piacokon egyaránt. Pócsmegyerre demográfiai szempontból nagyjá- ban-egészében ugyanaz jellemző, mint a sziget többi településére, s mint voltaképpen az ország egészére. Míg alig több, mint ötven évvel ezelőtt ennek a csodálatos, a Duna két partja közé zárt településnek még 1258 lakosa volt, mára ez a lélekszám 770-re apadt. Ez a drasztikus népességcsökkenés egyenes ágon származtatható attól a kataklizmától, amely a magyar társadalmat pusztította. Századunk két világégése együttvéve nem követelt annyi emberéletet, mint a trónra jutott, lélekromboló szocializmus negyven esztendeje. És ez nem puszta retorikai fordulat, mindezt a tények sokoldalú vizsgálata támasztja alá. E tények egynémely aspektusáról, a település múltjáról, jelenéről és prognosztizálható jövőjéről Pócsmegyeri utcakép három korosztály képviselőjével beszélgettem. Borzsák Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, aki a második világháború végén tábori lelkészként került a Volga mentére, az oroszok fogságába, többévi raboskodást követően, 1951 őszén vállalta el a többségében református falu lelki gondozását, Kajos Lászlóné, a polgármesteri hivatal igazgatási előadója a középnemzedéket képviselő, míg Szente Sándorné — Julika —, az általános iskola első osztályának tanítónője, életkora és elfoglaltsága okán is a jövőt figyeli. Célszerűen De térjünk vissza egy pillanatra ahhoz a múlthoz, amelynek még az idős lelki- pásztor sem volt szemtanúja. Ahhoz az időszakhoz, amikor még a háborúk ellenére is Pócsmegyer szinte háborítatlanul élte életét, azon a módon, ahogyan maga szervezte. És hogyan szervezhette volna másként, mint praktikusan és célszerűen. A felekezeti iskolában egy-egy lelkiismeretes tanító irányítása alatt a hat elemi során mindent megtanultak, amire az életben szükségük lehet. Volt postaügynökségük, önkéntes tűzoltó-alakulatuk, volt a falunak orvosa, állatorvosa, szülésznője. A társadalmi, társasági életet is a maguk igénye szerint alakították ki. A leventeoktató irányításával sportkört szerveztek. Hogy minden helyben is megtalálható legyen, iparegyletet létesítettek, amelyben csaknem valamennyi közkeletű szakma képviselőjét megtaláljuk. Remek, minden igényt kielégítő volt a vendéglátásuk, s a kereskedelmi hálózatuk. A község prosperálásában jelentős szerepet játszott az a tény is, hogy a hozzá tartozó Surányban már a múlt század hetvenes éveiben nyaralótelep épült, amely egyike volt a fővárosi úri társaság legkedveltebb nyári tartózkodási helyének. Tagadhatatlan, hogy e számos kultúrember közvetlen közelsége folytán a falu is úgymond „tanultab- bá” vált. így élt a falu a háború végéig, s azt követően még néhány esztendeig. Aztán következtek a kegyetlen évek. Azokat az embereket, akik mindig a maguk urai voltak, most mások vonták ellenőrzésük alá. A hatalom akkori urai a maguk primitív gusztusa szerint diktálták Pócsmegyeren is az élet menetét. Az események folyását valamennyien jól ismerjük. A két ágra szakadó Duna volt a tanúja annak, miként szakadt száznyi ágra a falu. Az addigi összhang és harmónia helyett az egymásra figyelő, az egymás gondja iránt fogékony emberek hogyan váltak fokozatosan egymás számára idegenekké, gyanúsakká. Az idős lelkipásztor még emlékezik arra, amikor a faluban százával hajtották a teheneket a legelőre, még emlékezik a hajnalonta Pestre induló kofahajóra, még emlékezik a fiatalokra, miként arra is, hogy eltűntek a jószágok, hogy megszüntették a hajóállomást, hogy a csak személyforgalmat bonyolító réven hogyan özönlőttek el hajnalban a fiatalok Szentendrére, Vácra, a fővárosba. Új életet már nem táplált a falu. A fiatalabb korosztály jó esetben csak hálni járt haza, legtöbbje csak hétvégi vendég volt otthon. A megmaradás, az otthonmaradás minden esélyét megszüntették, pedig Pócsmegyer a többi szigeti településsel együtt még viszonylag kivételes helyzetben volt, itt nem alakult té- esz típusú szövetkezet, csupán ennek egy enyhébb, sze- lídebb szakszövetkezeti változata. Érthető hát, hogy fogyott, csaknem elfogyott a falu. És mindennek ellenére nem adta fel az életet. Az otthon maradt idős emberek nagy gonddal óvták az általuk a jobb napokra félretett kovászt. És dolgoztak, dolgoztak szinte erejükön felül. A jóízű eper megsarcolta ugyan őket, hisz rengeteg vesződség van vele, de pénzt hoz, kifizetődő. Nagy gonddal építették környezetüket, útjaikat, közintézményeiket, otthonaikat. Bíztak az építés értelmében. Mára Pócsmegyer a sziget egyik legmódosabb községe. Az éltető kovász A gonddal őrzött kovász az 1990-es demokratikus változások idején került elő rejtekéből. És a társadalmi élet kedvező langymelegében a kovász dagadni kezdett. Pócsmegyer, akárcsak a sziget valahány települése a szívós, edzett és bizakodó emberek közössége. Azzá nevelte őket a szigetiét, a Duna. Az itt élő embereket nem éri készületlenül a baj. 1838-ban olyan méretű árvíz pusztított itt, hogy Pócsmegyeren csak a református templom és az öt lakóház maradt fenn. 1965-ben kis híján hasonló katasztrófa következett be. Nem adták fel, kiemelték fejüket a vízből és újrakezdték. így tettek 1990-et követően is. A fiatalok egy része visszatelepült, más része már el sem ment a községből, hiszen életlehetőséghez jutottak. Újabb lakások épültek, és egzisztenciájukat is egyéni kezdeményezésük mértékében tudták alakítani. Ma a társadalmi, gazdasági élet megszervezése tekintetében Pócsmegyer ismét hasonlatos az ötven évvel ezelőttihez. Beszélgetőtársam egyike meséli, mi minden változott itt az elmúlt négy-öt esztendő során. Rendre alakultak meg az egyéni vállalkozások, s ma már úgy állanak, hogy kis híján csak szórakozni kell bejárniuk a városba, napi gond már nem viszi oda őket. Ezzel egyidejűleg, s ez a legör- vendetesebb, megszűnőben az az áldatlan állapot, amely a folyamatos népességcsökkenést eredményezte. Az első osztály tanítónője boldog elégtétellel meséli: jövőre minden jel szerint már párhuzamos osztályokat is indíthatnak. Paizs Tibor Szőkébb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata Pócsmegyer — ahogy a megyer szóösz- szetételből is következtethető — régi, középkori település, amelynek eredete a honfoglalásig nyúlik vissza. A községben a török fennhatóság alatt is volt élet, bár lakói erősen megfogyatkoztak. A település csak a XVIII. században indult újabb fejlődésnek. Volt egy régi, középkori temploma is, amelyet a korán megalakult református gyüíekezet feltehetően már a XVII. században birtokba vett. A jelenlegi temploma 1818-ban épült, illetve ekkor bővítették, amit az egyházi iratok és a kapu feletti kronosztikon (a felirat nagybetűiből kiolvasható római számjegyek) is bizonyítanak. Szép arányú, homlokzati tornyos, késői barokk épület, a tornyot közrefogó (homorúan) ívelt oromfalain füzérdíszes kővázákkal. Az órapárkány fölött a tornyot gazdagon tagolt barokk sisak koronázza. Belül pilléreken és dór oszlopokon nyugvó, kétszakaszos karzat tölti ki a teret. A templom berendezése, a szószék és az úgynevezett Mózes-pad (papi ülőhely) áttört fa- ragású, copf stílusú munka. A templom értékes XVIII. századi egyházi edényekkel rendelkezik (kelyhek, kannák, kenyérosztó tányérok, keresztelőtál stb. — részben aranyozott ezüstből, részben ónból). Ezeken kívül van egy szép úrasztali terítő 1768-ból. A legértékesebb tárgy azonban az egyház birtokában levő számadáskönyv, amely az előbbi (a bővítés előtti) református templom építése idején készült 1788-ban, és nemcsak az akkor álló templomról, hanem a régebbi, rossz állagú középkori templomról is leírást ad (amelyet lebontottak és a faragott köveit beépítették az 1780 vagy 1788 körül épült templomba). A faragott köveken „festések is voltának”, egyiken „szép gótika betűkkel ez írás: S. Markus”. A lebontott templom leírásából egy sokszöggel záródó szentélyű, gótikus templomra lehet következtem. A leírás Sárkány József prédikátor tollából származik, aki 1780 körül az újabb templom építését „vigyázta és vezette”. A templom előtti csonka oszlop alakú kő az egykori szégyenkő (pellengér) maradványa. Az 1939-ben részben átalakított templomot ma műemlék jellegű épületként tartják számon. Pamer Nóra Az iskola előtt a legkisebbek, a jövő szép ígéretei Talum Attila felvételei
