Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-15 / 268. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. NOVEMBER 15., KEDD 13 Lélekrombolás Tisztelt Szerkesztőség! Azzal a szörnyű hírrel kapcsolatban írok önök­nek, amit a november 8-i számukban olvastam, ne­vezetesen, hogy két tizen­éves fiú meggyilkolt Du­nakeszi határában egy 9 éves gyereket. Azoknak a pedagógusoknak, akik e hír hallatán szörnyül- ködve tárják szét karju­kat, hadd meséljem el mai gyermekfogászati él­ményemet. Első osztályos fiam­mal gyanútlanul ültünk a III. kerületi fogászati ren­delőben, míg be nem csörtetett a Szérűskert Utcai Általános Iskola egyik osztálya. A gyere­kek 12 évesek, a tanárnő szőke, fején fekete pom­pon. Mindjárt előkerült egy akciófilmet tartalma­zó videokazetta, amit be is tettek a tv-be. Akkor kezdődött a borzalom. A cselekmény: egy fér­fi üvölt, hasba és szájba rúg egy másikat, a száját lekötözi ragtapasszal, és őt egy csomagtartóba zár­ja. Más férfiak ütik és lö­vik egymást, miközben a „Hol a zsozsó másik fele?” üvöltés hallatszik. Aztán félmeztelen nő vo­naglik egy oszlopon egy bárban, sok férfi iszik, közben nézi. A félmezte­len nő a kulisszák mö­gött lelő egy férfit, de őt is lelövik. Golyó elöl be, hátul ki. Vér, üvöltés. Majd több férfi félig agyonver egy másikat, akinek a melle véres. El­vonszolják. Valakinek egy hosszú pengéjű kés­sel levágják a kézfejét. Mögöttem a lányok mondják: „majd a fejét is le fogják vágni”. Ekkor odaszóltam a ta­nárnőnek: biztos, hogy ez a film a gyerekek szel­lemi épülését szolgálja? Azt felelte, nem ő hozta a kazettát. Mondtam ne­ki, hogy az ő helyében én bizony kivetetném a tévéből. Nem tette. Majd amikor a tanítvá­nyai kábítószert fognak fogysztani, akkor is azt mondja, hogy nem ő hoz­ta? Bent reklamáltam a fogorvosnőnél. Elmond­ta, hogy sajnos gyakori­ak az ilyen esetek. Szeretném megkérdez­ni, micsoda emberek ne­velik a mai ifjúságot? Egyáltalán, ez nevelés? Miért nem hívják az ak­ciófilmet egyszerű őszin­teséggel szadista film­nek? A fent leírt cselek­mény a filmnek mindösz- sze az első tíz percét tet­te ki, utána szerencsére bemehettünk a rendelőbe. Tisztelt Szerkesztő­ség! Tiltakozom az ilyen lélekrombolás ellen! A pedagógusok pedig ne csodálkozzanak, ha 14 évesek megölnek egy szegény 9 éves gyerme­ket. Staszny Gáborné Budapest Uj, emberi magatartás Előrebocsátom, nem szere­tem taxisokat. Felháborít, ha két fuvar díjából négy fuvart akar keresni. Úgy érzem, kiszolgáltatottak vagyunk velük szemben. Most azonban kezdek reménykedni... Novem­ber 8-án mozgáskorláto­zott édesanyámat kellett kórházba vinni. Mivel a Pest Megyei Hírlap állan­dó olvasója vagyok, felfi­gyeltem benne az Expó Taxi telefonszámára. Rendkívül korrekt, becsü­letes vezetőt kaptunk. Ko­csija tiszta, ő maga kultu­rált. A tarifa pedig az álta­lunk remélt összeget sem haladta meg. Óbudáról a Kútvölgyi úti kórházig (te­lefonon rendeltük) 580 fo­rint! Köszönjük az új, embe­ri magatartást, és azt, hogy az expó taxisok visz- sza akarják szerezni a ta­xistársadalom régi jó hír­nevét, és ezzel az utasok bizalmát. A taxis száma: 375. Dr. László Árpádné Budapest HISTÓRIA Gepidák és langobardok a Kárpát-medencében (IV.) Fo foglalatosságuk az ellenségeskedés Az eredmény a következő: Az arimannok többsége az A vércsoportba tartozó, nor- dikus vagy ún. Cro-Ma- gnon típus, magas termetű, hússal és tejjel jól táplált férfiú. A sok egyezés alap­ján egymás rokonai, egyet­len fára tagjai lehettek. Ter­metét és táplálkozását te­kintve a nemesember emel­kedik ki közülük (7. sír). Asszonyaik vércsoportja éppoly kevert, mint típusa; csak egy részük germán ere­detű. A többség kis termetű alpi vagy mediterrán típus, elég sokan szerényebb ga­bonatáplálékon nőttek fel, össztársadalmi képük azon­ban jól idomul a férfiak­hoz. Ismét kiemelkedik a 31. sír nemesasszonya. Az aldiones rétege ve­gyes, s nem nagyszámú. Germánok és rómaiak egy­aránt találhatók köztük, táp­lálkozási indexük ennek megfelelően éppúgy inga­dozik, mint termetük, vér­csoportjuk és típusuk. Egyértelműen elválik a rab­szolgaréteg, csaknem kivé­tel nélkül déli vagy helyi eredetű típusok, alacsony termetűek, húst, tejet na­gyon keveset fogyasztottak életükben, növényi táplálé­kon nőttek fel. Szinte két­ségtelen, hogy valamennyi­en „romani”, vagyis provin­ciálisok voltak. Korántsem szabad azt hinni, hogy ezek a viszo­nyok csupán a pannoniai langobardokra jellemzők. A piemonti Testona lango- bard temetőjében például a vércsoportmegoszlás csak­nem azonos a szentend­reivel. Lengyel Imre adatai szerint: Testona Szentendre A vércsoport 28,6% 29,9% A/2 vércsoport 10,7% 11,7% B vércsoport 21,4% 16,9% AB vércsoport 7,1% 5,2% 0 vércsoport 16,8% 23,4% Nem vizsgálható 14,3% 12,9% A fentiekből a domináns langobard A—A/2 vércso­port azonos súlya mellett a helyi B, AB konponens to­vábbi emelkedésére, tehát még több romani zált elem bekerülésére következtethe tünk az alapvető azonosság mellett. A testonai helyzet nem kis mértékben már Pannóniában alakulhatott ki. Mindezek ismeretében bizalommal fordulhatunk ismét Rothari törvényköny­véhez. Igaz, j!6 évvel az­után, hogy a langobardok elhagyták Pannóniát, tehát 643 októberében foglalták írásba, de az utószó szerint „atyáink ősi íratlan törvé­nyeiből, — amennyire öreg emberek emlékezni képe­sek voltak rá”. A 363 parag­rafust tartalmazó „Edic- tus”-ból alig néhánynál le­het a római jog hatásait fel­fedezni, ebben különbözik valamennyi V—VI. száza­di barbár „népjogtól”. Az ősi magot a 14—152-ig ter­jedő büntető rendelkezések és a 200—226. családi és örökösödési jog képezi, a többi cikkely esetében az itáliai politikai, jogi és gaz­dasági helyzet módosításai­val, kiegészítéseivel szá­molhatunk. Az emberek társadalmi értéke elképesztően külön­böző. Szabad férfi vagy asz- szony meggyilkolásáért, ha nem szabad követi el, ha­lál, .ha szabad ember követi el párharcban, meg sem ha­tározott óriási vérdíj (were- geld) járt. 1200 arany soli- dust kellett fizetni szabad asszony megöléséért, 900-at az ellene elkövetett erőszakért. Az összeg érté­kéről nincs pontos adatunk. 80—100 évvel később, a langobard pénzverés és pénzgazdálkodás kifejlődé­se idején 8 solidusért olajli­getet, 9-ért fél házat, 15-ért zöldségeskertet, 12-ért rab­szolgafiúcskát, 21-ért rab­szolganőt csecsemővel együtt, 50-ért gyümölcsös­kertet vagy két lovat, 100-ért teljesen felszerelt harci paripát lehetett kapni. Ugyanakkor egy aldio meggyilkolásáért már csak 60, háziszolgáért 50, major- sábeli rabszolgáért 20, föld­műves rabszolgáért mindösz- sze 16 solidus vérdíjat kel­lett fizetni. A szabadok és a függők között óriási sza­kadék tátongott, egy aldio megölése kisebb vétek volt, mintha valaki egy sza­bad embert lelökött a lová­ról (80 solidus). Ugyanez a különbség érzékelhető a tes­ti sértések büntetésének ki­szabásánál. Különös olvas­mány ez, olyan, mint vala­mi biztosítási ügynökség tá­jékoztatója. Hogy ősi ger­mán eredetű, azt a korai gót törvényhozás hasonló­an akkurátus rendelkezései­vel való rokonsága mutat­ja. Az összes lehetőségeket „leltárba veszi”: kezdve az egyszerű fejbeverésen, a hajba való belenyíráson, a fej betörésén (a betört cson­tot szilánkok szerint részle­tezve), folytatva a szem ki­tolásával, az orr levágásá­val, a metsző- és őrlőfogak kiverésével, a fül levágásá­val, arculütéssel, orrbave- réssel, fültövönvágással, nyílt és zárt kartöréssel, csí- pőnrúgással, kézlevágással. Külön élvezettel részletezi a kéz és láb ujjainak elvesz­tését, egyenként a hüvelyk­ujjaktól a kisujjig. Az aldi- óknál és a rabszolgáknál még az ajak levágását és a szolgaverést is felsorolja — az utóbbi mindössze fél solidusba került, négy se­big duplázva —, tovább nem kellett számolni. A rendelkezések három­szor ismétlődnek, külön a szabadok, az aldii és a rab­szolgák számára. A különb­ségek jellemzők: szabad ember kisujja 16, aldióé 4, rabszolgáé csak 2 solidust ért. De már a szabad ember kardforgató hüvelykujjáért hatod weregeld (vérdíj), te­hát esetenként több száz so­lidus büntetés járt, az aldió- ért csak 8, a rabszolgáért 4 solidus. Kemény nép volt, kétség­telen. Fő foglalatosságai­nak egyike a faida. az ellen­ségeskedés, s nyomában a vérbosszú. „Nem tilthatjuk meg a párviadalt, mivel ez a langobard nép ősi szoká­sa”, kesereg még sokkal ké­sőbb is Liutprand király, de már Rothari mindent meg­tett, hogy kemény bünteté­sekkel legalább csökkent­se, vagy a törvénykezés ke­retein belül „istenítéletté” szelídítse. A középkori is­tenítéletek a gót és lango­bard törvények és az egy­ház kompromisszumából keletkeztek. Rothari szinte megszál­lottként üldözi a sírok ki­fosztását' (grabuorfin), az egyik legsúlyosabb bünte­tés, 900 arany solidus járt ér­te. Mintha csak érezte vol­na, hogy halála után pár nap­pal a paviai langobard kirá­lyi bazilikában, Keresztelő Jápos templomában levő sír­ját éjjel felnyitják és kirabol­ják. Körülbelül ugyanígy si­került a vérbosszút, a ven- dettát megfékeznie, amely mély sebeket hagyott a ké­sőbbi Itália történetében. Fő­leg azért nem zavarta a tör­vénykönyv a rablókat és erő- szakoskodókat, mivel a ha­lálbüntetéssel a langobar­dok nagyon takarékoskod­tak, alig egy-két bűntényt (fegyveres rablás, orgyilkos­ság) büntettek halállal. Így aztán saját maguk „oldották meg” a kérdést, a váltságdíjra nézve pedig ki­egyeztek, fizetésképtelen­ség esetén sem történt sem­mi a szabad emberrel. Pan­nóniában az aranypénz he­lyett még nyilván állatban lehetett fizetni, valószínű­leg a solidusokhoz hasonló finoman részletezett szabá­lyok szerint. A langobard társadalom­ban különleges, egyedi helyzetet foglalt el a sza­bad nő. Minden nőhöz el­idegeníthetetlen vagyon vagy birtok tartozott, a mundium. Ez az összeg jel­képezte a család, majd a férj, mindkettő hiányában a király uralmát s egyben vé­delmét az asszony fölött. Mivel a mundium apai ere­detű, az apa családja a mun- duald. Ha valaki házasodni akart, ajándékot kellett ad­nia a mundualdnak, garanci­át (wadia) az asszonyért — mindez a régi nővásárlás maradványa. Ezután átvet­te az asszonyt és a mundiu- mot, az asszony vérdíjával csaknem megegyező össze­get, hozományt. A mundi­um átkerült a férj családjá­ba, amely kiegészítette azt az új asszonynak adott fa- derfióv&l, atyai adomány­nyal. Mindez a kardra és lándzsára tett ünnepélyes fogadalmak közepette zaj­lott le. Végül a férj adomá­nyozta a nászéjszaka után a morgingabol (Morgengabe, móring) — ezek Pannóniá­ban minden bizonnyal a szabad asszonyok díszes fi- bulái. Mindezen rendelke­zések miatt a langobard asz- szony soha nem lehetett tel­jes jogú (selpmundia), mindvégig uralkodott rajta családja, később a fiscus is. Ugyanez vonatkozott a kis­korúakra is. A langobard törvények megengedték a szabad asz- szony rokonságának a bosz- szúállást, ha nőtagjukat más férfival találták, s férj­nek pedig, hogy megölje a hűtlen asszonyt. A családi vagyont a tel­jes jogú fiú vagy fiúk örö­költék, de természetes fiú léte esetében (még ha rab­szolgának született is, de apja „thingeltette”) egyhar- mad járt neki vagy nekik. A család kihalásakor az örö­kösödésre a rokonság heted- íziglen volt számon tartan­dó, tehát vigyáztak arra, hogy a vagyon lehetőleg minden körülmények kö­zött a fárában maradjon. (Folytatjuk) Bóna István akadémikus Bene vitéz Az első honfoglaláskori sírt Pest vármegye területén tárták fel. 1834-ben pásztorok bukkantak rá a Kecs­kemét és Nagykőrös közötti Benepusztán a leletre. A pásztorok értesítették Szentkirályi Móricot, a várme­gye híres főjegyzőjét: szerencsére ő felismerte a lelet tudományos jelentőségét, és haladéktalanul értesítet­te Jankovich Miklóst, a kor neves műgyűjtőjét, aki egyúttal elismert tudós volt. A nagybirtokos, többek között Fejér és Pest megyében több ezer holdat bir­tokló Jankovich évtizedek alatt kialakított különféle gyűjteményei ma a múzeumok — s könyvtára révén a Széchényi Könyvtár — legféltettebb kincsei. Janko­vich még a felfedezés esztendejében nagy tanul­mányt jelentetett meg a Magyar Tudós Társaság Év­könyvében. Ma is helytálló módon elemezte a mintegy 120 da­rabból álló együttest. Jankovich a csontok alapján tisztázta, hogy csatákban részt vett férfi teteme ke­rült elő. A sír korát az előkerült pénzek segítségével határozta meg, szerinte 924-ben, vagy azután vala­mivel temethették el a vitézt. Úgy vélte a pénzekből — melyek Berengár itáliai király érméi voltak —, hogy a benepusztai sírban nyugvó férfi „valóságos magyar hős, még pedig azok közül való volt, kik 1. Be­rengár császár idejében Olaszország diadalmas hódítá­sából szerencsésen hazatértekJankovich a lelőhely neve — Benepuszta — alapján — alighanem vitatha­tó módon — nevezte el Bene vitéznek a honfoglaló magyart, feltételezve, hogy a pusztát eredetileg róla nevezték el eleink. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom