Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-15 / 268. szám
VELEMENY Szuhay Balázs Beszélgetések a néppel Mostanában mindenki a népre hivatkozik. Főként a kormányzó pártok. Azt mondják, ők a nép bizalmából kerültek kormányra, meg hogy a nép akaratából, sőt erős nyomására kötötték meg a koalíciót... A választások eredményét nem vonom kétségbe, legfeljebb emlegetem az immár közhelyszerű mondásokat, mely szerint a demokrácia pocsék államforma, csak még nem találtak ki jobbat (Churchill), meg hogy minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel... Csak azt nem értem, hogy ha a koalíció eny- nyire ad a nép bölcsességére, vajon miért ódzkodik a népszavazástól? Talán mert a nép bölcs volt, amikor őket választotta, de azóta elhű... elhűtlenedett tőlük? Elhatároztam, végére járok a dolognak, elbeszélgetek a néppel, közvetlenül ismerem meg a véleményét. A népet természtesen nem a budai hegyvidéken kerestem, nem is a Belvárosban. Metróval indultam a körút és a Rákóczi út kereszteződéséhez, mert azt hallottam, ott mindig hömpölyög a nép. A metrón nagy bajuszú, idősebb ember ült mellém. Megszólított: — Meg tudná mondani nekem, hányadik megálló a Keleti? Megmondtam. — Köszönöm. Ne haragudjon, hogy megszólítottam, de tudja, mi falusi népek nehezen ismerjük itt ki magunkat. Felcsillant a szemem. Ezt a szerencsét! A nép éppen mellém ült le! Ezt az alkalmat nem szalasztha- tom el! — Hová való, bátyám? — Kis falu a mienk, biztosan nem is hallott róla. Csanytelek. Csongrád és Pusztaszer között. Tudja, amiről olyan szépen írta Ady, hogy „Ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar!” Az utolsó szavakat kicsit hangosan mondta, úgyhogy több utas odakapta a fejét. Megpróbáltam csitítani. — Halkabban, bátyám! — Ja persze, a fiam is mondta, vigyázzak, miket mondok a városban. Mert amióta visszajöttek... — Halkabban!!! Suttogva folytatta: — Mert amióta visszajöttek a fiamék a városból, ő az úr a háznál. Folyton nevel engem. Pedig nélkülem nem menne semmire... Tudja, a gyárból kitették, hazajött, de a földhöz nem ért... Ilyenkor persze jó az öreg a háznál. Én vagyok most a^ családban a téeszelnök. Én dirigálok, ők meg adják a két kezük munkáját. Megy is a dolog, hál’Istennek. Ha jövőre is olyan termés lesz, mint az idén, megvehetjük a traktor is. Tévedtem. Mégsem a nép mellett ülök. Hiszen megmondták a parlamentben, hogy a nép nem tud mit kezdeni a földdel... A körúton valóban höm- pölygött tömeg. Találomra megszólítottam egy asz- szonyt: — Bocsánatot kérek, de... Megvetően mért végig, majd idegen nyelven ka- rattyolt valamit. Épp egy szélhámosnővel hozott ösz- sze a sors! Mert — mint tudjuk — az idegen szép, ez meg csúnya volt, mint a sötét éjszaka. Kövér, ólábú, kancsal... a púpja talán azért nem látszott, mert behúzta. Egyszóval, csak magyar lehetett... Csak megjátszotta, hogy külföldi. A tömegből kinyúlt egy kéz és hátba vágott. Egy régi ismerősöm. — Szebb nőt nem tudtál leszólítani? — Nem mint nőt szólítottam le, hanem mint a népet. Kíváncsi voltam a véleményére. Ismerősöm szemén láttam, hogy kételkedés ébredt benne elmeállapotom épségét illetően. — Aha! — mondta, olyan gúnyos hangsúllyal, mint amikor Frei Tamás egy ellenzéki politikus válaszát nyugtázza. — A néppel akarsz csevegni... Hát akkor beszélgess velem. Elvégre én is a nép vagyok, nem? A járdán álló fehér Mer- cedeshez lépett. A csodakocsi néhányat pittyent, villogott, ajtaja feltárult. — Ülj be, majd útközben elbeszélgetünk! — Ne haragudj, nincs értelme. Te nem lehetsz a nép. — Már miért ne lehetnék? — A nép nem jár fehér Mercedesen. Sértetten beült, és köszönés nélkül elhajtott. Lementem az aluljáróba. Megszólítottam egy szakállas férfit. Eleinte vonakodva, majd egyre inkább belemelegedve válaszolt a kérdéseimre. Minden mondatával igazolta, hogy ő egyértelműen a nép gyermeke. Ám itt is kiderült, tévúton járok. — Elárulná, melyik pártra szavazott? — Én? Egyikre sem. — Nem érdekli a politika? — Nem. Elég nekem a magam baja. De nincs is választójogom. Hajléktalan vagyok, márpedig akinek nincs állandó, bejelentett lakása, az nem szavazhat. Elgondolkodtam. A választás a nép akaratának kifejezése. A nép az akaratát a választásokon nyilváníthatja ki... Na már most... Ha Mercedeses ismerősöm szavazhat, a nincstelen hajléktalan viszont nem, akkor az előbbi mégiscsak a néphez tartozik, ellentétben az utóbbival. A hajléktalan ezek szerint nem a nép, vagyis a nép nem hajléktalan, hanem mégis fehér Mercedesen jár? Kimentem Csepelre. Ha valahol, hát itt találkoznom kell a néppel. — Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megszólítom, de a nép véleményére lennék kíváncsi. Hajlandó lenne néhány kérdésemre válaszolni? — Szívesen. Üljünk le egy fröccsre! Leültünk. A negyediknél rátértem a lényegre. — Elárulná, melyik pártra szavazott? — Természetesen az MSZP-re. Mert azt akartam, hogy végre a mi érdekeinket képviselje a kormány. Hogy a szakértelem vezesse az országot. Hogy egy kicsit jobb legyen az életünk. Uram, én visszasírtam a Németh-kor- mányt! — És most? — Most aztán pláne visz- szasírom a Németh-kor- mányt... — Azt mondják, a nép nyomására jött létre a koalíció. Maga akarta? — Madárnak néz engem? Mert azt a madarak akarták. A szabad madarak. — Mi a véleménye az expó lemondásáról? A nép gyermeke erre olyan népi kifejezésekkel tarkított választ adott, hogy nem bírná el a nyomdafestéket... De a lényege az volt. hogy némi fenntartása van a lemondást illetően... Nem volt kétségem afelől, hogy a néppel beszélgettem. Ám a véleménye nem egészen az volt, amit a népnek tulajdonítanak. Talán mégsem jó helyen keresgéltem. Le kell utaznom vidékre, elvégre a nép zöme mégiscsak ott él... A kis falu utcája népte- len volt. Sehol egy lélek. Csak az egyik kis ház előtti lócán üldögélt egy vénségesen vén néni. — Elnézést kérek, a népet keresem. — Há? Ordítva ismétlem meg a kérdést. — Ja, a népet? A nép ilyenkor a földeken van. Mármint a java. Az aljanép meg a kocsmában. — És maga, néni, mit csinál itthon? — Én már nem sokat, édes fiam. A kilencvenediket taposom. Csak itt a ház körül végzek el ezt- azt.-— Meg van elégedve a sorsával? — Hát már hogy lennék?! A jó Isten megengedte, hogy ilyen soká éljek. Persze a derekam hasogat, a lábam se nagyon bírja, szemem-fülem se a régi... de hát ez a korral jár. A doktor is azt mondja, hogy ebben a korban akinek nem fáj semmi, az már a föld alatt van... — Nyugdíj? — Van, hál’Istennek. Elég szép. Hétezer forint. De nekem már nem kell. Magyar tüdőbe magyar ólmot? A szakértelem kormánya és az eurobenzin ára Nagyon kevesen figyeltek fel arra, hogy a november 1-jei benzináremelés során több mint 6 forinttal lett drágább az ólommentes, 95 oktános úgynevezett eurobenzin, és „mindössze” négy forinttal az ólmozott szuper. Aki felfigyelt, meg is kérdezte Illetékes Elvtársat, mi az oka annak, hogy az ólommentes üzemanyag most már csaknem olyan drága lett, mint az ólmozott, holott a szakértelmet ugye teljesen nélkülöző Antall— Boross-kormányok idején sikerült elérni, hogy az ólommentes benzin lényegesen olcsóbb legyen. (Jól emlékszünk arra, hogy amikor az utolsó kommunista kormány idején bejött az ólommentes benzin, még drágább is volt, mint az ólmozott...) Nos, Illetékes Elvtárs azt felelte, hogy — tessék nagyon figyelni — mivel a 95-ös eurobenzin jóval olcsóbb volt, a lakosság favorizálni kezdte az ólommentes üzemanyagot, és ezt a helyzetet érdemes kiigazítani avval, hogy ennek az árát kissé nagyobb mértékben emelik, mint az ólmozottakét. Ez tehát a környezetvédő, Európába tartó, velejéig szakértő kormány véleménye? Ha a „lakosság” valamit favorizál, az eleve gyanús. Pláne ha ez a favorizálás tulajdonképpen kifejezetten az „urizáló, népnyúzó” MDF-kormány célja volt... Például azért igyekezett rászoktatni a „lakosságot” az ólommentesre, mert így el lehetne érni, hogy csecsemőink, gyerekeink, egész népességünk tüdejébe egyre kevesebb ólom kerüljön, ami végső soron a kórházi kiadásokat csökkent- heti majd. De ennek a bonyolult gondolatnak a befogadásához némi intelligenciára lenne szükség, amit a szadiszociális koalíciótól minek is várna el a „lakosság”? Túl sok ólom van a fejükben? Végül volna egy javaslatom. Ha Gyuláék, Gáborék ennyire szeretik az ólmot (nem csak azt a bizonyos kilenc grammot, amit mai kormányfőnk és fegyvertársai oly bőkezűen osztogattak 38 évvel ezelőtt, ama viharos novemberi napokban...), intézzék el, hogy ők maguk lélegezhessenek be egy zárt helyen nagyobb adagot, de minket ne boldogítsanak vele. Magyar tüdőbe magyar ólmot? Köszönjük, nem kérünk belőle. Sugár András Odaadom a fiaméknak, tőlük megkapok mindent. — De ha nem lenne családja, hogyan élne meg? — Ha nem lenne, minek élnék? — De van, akinek nincs. Vagy ha van, nem törődnek vele. — Látja, ezért vagyok én boldog. Mert nekem van. És szeretnek. Ez a fontos. — Hát választani el- ment-e? — Elvitt a fiam. — És kire szavazott? — Kire is? Várjon csak... Pedig mondta a fiam... — MDF? Kisgazdák? SZDSZ? MSZP? — Valami ilyesmi. Szocialisták. Mert az MDF nagyon elbánt velünk! — Hiszen a földet visz- szakapták. — Azt vissza. De hogyan?! Szegény fiamnak kellett menni... hogy is mondják ezt... alkudni, meg vitázni... — Licitálni. — Az. —■ De meglett a föld. — Az meg. De az állatok, meg a termés, amit elvittek a komenisták, az nem. Meg ami kárpótlási jegyünk maradt — mert én a szegény uram után is kaptam — az hajítófát sem ér... Hát ezért szavaztunk mi a szocialistákra. Mert ők majd visszaadják. Búsan hagytam ott a nénit. Voltaképp igaza van. Visszaadni csak azok tudják, akiknél van... Egész éjjel kínzó fejfájás gyötört. Másnap elmentem az orvoshoz. Elmondtam neki búmat-bá- natömat. Aztán megkérdeztem: — Doktor úr, ön szerint ki a nép? A munkás? A paraszt? Az értelmiség? A Mercedeses vagy a hajléktalan? — Mindegyik és egyik sem. A nép az egyének ösz- szessége. — Ön is a nép? — Nehéz kérdés. Igen is — meg nem is. De egy biztos: a népet gyógyítom. — Engem is. Tehát a nép én vagyok. — Remélem. — Miért? — Mert azt olvastam az újságban, hogy a nép jövedelme jelentős százalékát adja ki paraszolvenciára. Várakozó pillantást vetett rám, aztán a búcsúzás után csalódottan követett a tekintetével. De engem nem bántott a lelkiismeret. Én nem szavaztam a koalíciós pártokra, akartam az expót — ergo nem tartozhatok abba a kategóriába, amelyet ma népnek neveznek. Miért éppen akkor legyek nép, amikor fizetni kell? Mert mostanában a nép — sajnos — fizet. Keményen. — Ezek az ólomkatonák nincsenek paprikával színezve, úgyhogy teljesen ártalmatlanok az egészségre Jelenszky László■ rajza
