Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-14 / 267. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1 1994. NOVEMBER 14.. HÉTFŐ J3 Más nyelven beszélünk Szomorú vagyok, de nem reményvesztett, mert tudom, a világ színpada forog, s vele együtt változik a médiák sorsa is. Erre gondolok, ahogy nézem és hallgatom, amint Mester Ákos a tévében faggatja Kuncze Gábort és Békési Lászlót. Mivé lett ez a riporter, akit 1989-ig oly nagy érdeklődéssel hallgattunk minden szombaton délután! Belesodródott valami végtelen nagy gyűlöletfolyamba. Már a beszélgetés elején szétfeszíti a riport kereteit, amikor nem állja meg, hogy a témától teljesen elütően, szóba ne hozza azt az embert, aki „szétverte” a rádiót. Majd innen átugrik az 1992-es október 23-ai „eseményekhez”, amikor kifütyülték az elnököt. Érezni, ahogy fűti az indulat. A két miniszter a nyugalmat emlegeti az eseménnyel kapcsolatban, de ő, a riporter mindjárt így replikáz: „a nyugalomnál fontosabb az igazság”. Aztán, amikor látja, hogy a két miniszter megrökönyödve néz rá, akkor abbahagyja. Mi itt a képernyő előtt úgy gondoljuk, meg tán a két miniszter is, hogy nem ildomos egy régi esemény szereplőibe beletiporni, akik soha többé nem tudnak válaszolni a képernyő előtt, mert azt megtagadták tőlük. (Pálfyék és sok-sok társuk.) Mondjuk azt, hogy nem volt fair Mester Ákostól? Nem, ez enyhe kifejezés. Gyomorfordító volt! Valamit megértettem: Mester Ákos és mi itt, e szerencsétlen nemzeti oldalon merőben más nyelven beszélünk. Csúcs László, amikor azokat a kétségbeesett elbocsátásokat eszközölte, nem a maga és egy klikk vagy szűk kör érdekében cselekedett, hanem azért, mert úgy hitte: a hazáján segít. Azon a nemzeten, országon, ahol négy évig a keresztény-konzervatív koalíció kormányzott, amit a liberális sajtó azonban egy percig sem vett tudomásul, mert iszonyatosan gyűlölte azt. Ez év márciusában a 168 óra szinte már nem is volt más, mint egy meggyújtott máglya, amelyen Csúcs Lászlót és társait ítélték halálra. Mester Ákos pedig, akire egykor felnéztünk, addigra egy gyűlölködő öregemberré változott. Jó, Csúcs László 129 újságírót elküldött, az ő oldalukon tán érthető is volt ezért a gyűlölet. De most?! Amikor már írmagja sincs a médiákban a nemzeti szellemű riportereknek, és szerkesztőségeknek! Amikor a pálya nekik már teljesen szabad, a győzelem totális. Ez sem elég? Úgy gondolják, meg kéne semmisíteni talán a másként gondolkodókat? A módszer nem ismeretlen. És akkor Mester Ákos még rátesz egy lapáttal. A beérkezett kérdések alapján kiemelt helyen előhozza a „lex Borosst”. Azt, hogy Boross Péter most titkárnőkkel, kocsikkal és mit tudom én mivel még mindig miniszteri miliőben él. Hogy Boross Péter úgymond saját érdekében törvényt hozott... Ön ezt így fogja föl, Mester Ákos? Önnek és az önhöz hasonlóknak semmi más nem jut eszébe rólunk, mint az önzés, a pénzsóvárság és a merő rosszakarat? Uram Isten! Mit gondolnak még rólunk azon a túlsó oldalon? Ahogy Mester Ákost hallgatom, úgy érzem, mintha fényévekre volna a két tábor egymástól. Fazekas János Budapest Hisztéria? November 4-én, ilU í nemzeti gyászna- Punk°n a Kerepesi temetőben koszorúztak hazánk „nagyjai”. Kuncze Gábor belügyminiszter úr nagyszabású beszédet rögtönzött ebből az alkalomból a kormány névéHISTÓRIA Gepidák és langobárdok a Kárpát-medencében (V.) Kő kamrasírok Szentendrén Valamennyi dux külön várost és területet szállt meg, alájuk tartoztak a fárák, így a Gisulf friuli hercegségében válogatott fárák. (A későbbi hódítások során még 16 új dukátus keletkezik, ezek azonban már biztosan mesterséges politikai-katonai létesítmények.) A harminc korai duxból tíz emelkedett ki nagyobb hatalommal, a tízből a királlyal együtt három. A Beleos nemzetségbeli Cleph az itáliai nemzeti dinasztia őse, Agilulf torinói, Alichis bres- ciai, Zotto beneventumi, Euin tridenti, Faroald spole- tói, Gisulf Fórum Juli-i, Zangrulf veronai, Wallari bergamói és Zaban paviai (ti- cinumi) herceg. Könnyű volna e dukátusok eredetét Ősi nemzetségekre vagy ágazatokra visszavezetni, s ebből a langobard nemzetségek számára következtetni, a valóságban azonban minden jel arra mutat, hogy már Pannóniában mesterséges területi-politikai egységek voltak. Igaz, a királyok és a duxok igen büszkék voltak előkelő nemzetségükre, a Harod nemzetségbeli (ex genere Harodos) brixiai (Brescia) herceg, a későbbi király, Rothari — mint láttuk — 11 ősét tartotta számon; ez azonban csak arra utal, hogy a katonai vezetők kezdetben az előkelő és gazdag nemzetségekből emelkedtek fel. A langobard nép, a nemzetségek és a nemzetségfők hatalmát alkalomszerűen már a római korban választott vezető, a kuning testesítette meg. Ezt a méltóságot a rómaiak rexnek nevezték, a népvándorlás korában már valóban közelebb áll a király, mint a törzsfő fogalmához. A II. századból az Elba vidéki Marwedelben két, lovával együtt eltemetett fejedelem sírja került elő egymáshoz közel. Valószínűleg az első régészetileg ismert langobard királyok, mindketten nyilván ugyanazon nemzetség tagjai lehettek. A V. század elejétől a vándorló langobardok élén mindig király állott, elsőként a Gu- ging nemzetségbe tartozó Agilmund. A királyi hatalom az előkelő nemzetségek vágyálma volt, a 17. király, Rothari már a hetedik nemzetség uralmát képviselte (Guging, Lething, Gaus, Be- leo, Anawa, Kaup, Harod), ezek nyilván azonosak a jelentős hercegi családokkal. Mindezen nemzetségek és fárák Pannóniából költöztek Itáliába, az ott megismert társadalmi rétegek — ha nem is teljes kifejlettségükben — már kialakultak Pannóniában. A Pannóniában eltemetett Audoin király sírját, sajnos, nem ismerjük, de egyik elődje, a Brünn melletti iráni halomsírba temetett langobard király síija már a királyi hatalom és gazdagság magas szintjét sejteti. A következő lépcsőfokot a veszkényi halomsír képviseli; az ebből ránk maradt, két lóra utaló pompás lószerszámok méltán köthetők valamelyik dux- hoz. Különálló nemesi sírokat Mosonszentjánosról ismerünk, míg Szentendrén a 4-5 méter mélyen, kő kamrasírban, köpakolással és lovakkal eltemetett adaling és adalinga a fárája közepén, nyilván díszsírhelyen nyugodott. A köznépi temetők valószínűleg egy-egy fárához köthetők, de azok a szabadok, akik külön udvarházakban, „salá”-kon éltek, gyakran nem kerültek ide. Pannóniában éppúgy, mint Itáliában, ahol erre írásos adatok vannak, megfigyelhető a fárák bizonyos mértékű belső vándorlása; elkezdett, majd valamilyen okból egy-két év múlva félbehagyott temetők (pl. Kádárta). A további társadalmi rétegekre leginkább a fegyveres temetkezésekből lehet következtetni. Egy-egy temetőben átlagban 20 százalék körül mozog a fegyveres temetkezések aránya (tehát kétszerese a gepidákénak), a különálló temetők azonban önmagukban mégsem adnak tiszta képet. Egyrészt túl rövid ideig használták őket ahhoz, hogy természetes társadalmi vetületet nyújthassanak, másrészt különböző mértékben vannak feldúlva, s ami még fontosabb, feltárva. Valamennyi pannóniai langobard sír összessége biztosabb keresztmetszetet nyújt, az esetlegességek (távoli harcokban elesettek, sírdúlás stb.) körülbelül egyenletesen oszlanak meg. A kép meglepő. A temetők társadalmának élén a karddal, lándzsával és megvasalt pajzzsal felszerelt harcosok rétege áll, szám szerint 21 fő. Bizonyos vagyoni különbségek köztük is megfigyelhetők, például drága damaszkolt kard, ezüstgombos pajzsdudor (umbo), egy-egy harci mén; közülük tehát néhányat a fárák vezetőinek tarthatunk. A másik tiszta réteg a nyíllal, tegezzel és nyílván íjjal eltemetetteké, összesen 19 fő. Minden nehézség nélkül az aldionesszel azonosíthatók. Rangban felettük helyezkedik el 20, csak lándzsával eltemetett férfiú, nyilván a szegény vagy fiatal szabadok, a faramans-fa- ramanni rétege. Bonyolultabb a további fegyveresek helyzete. Ezek ugyanis az első réteghez képest hiányosan felszereltek (kard, kard-lándzsa, umbo- lándzsa, umbo-kard, csak umbo), igaz, az esetek nagy részében nem tudjuk, miért. Egyesek fegyverei, főleg a kardok, valószínűleg sírrablásnak estek áldozatul, de azt is feltehetjük, hogy a szegényebb apáktól fiaik örökölték Őket. Mindenesetre a csoportban 15 férfinak kardja, 10-nek vas pajzsdudorral felszerelt pajzsa van, ezek tehát a legdrágább fegyverek birtokosai voltak. Ennek alapján az összesen 25 főt kitevő csoportot — éppúgy, mint a gepidáknál tettük — a szabad fegyveresek közé, vagyis ugyancsak az első csoporthoz számíthatjuk. Ez a 46 fő volt tehát az ariman- ni-barones, a teljes jogú, szabad harcosok. A végeredmény tehát így alakul: 1 dux (?), 3-4 nemes, köztük 2 külön eltemetett „udvari” nemes (lovak, arany díszfegyverek), 46 szabad harcos, 20 szegény szabad vagy ifjú, 19 félszabad. Valóban katonailag szervezett, jól felfegyverzett társadalom, amelyben döntő súlya az arimanninak volt. Ügyanezt a képet nyerjük a női temetkezések vizsgálatából. A 4 fibulás készlettel eltemetett asszonyok száma nagyjából megegyezik a teljes fegyverzetűekkel, az ösz- szes fibulások száma az ari- mannival stb. A fegyveresek ilyen társadalmi-gazdasági megoszlása Aistulf langobard király sokkal későbbi rendelkezését idézi. Aistulf már vagyoni helyzetük alapján kötelezi ben. A televízió híradójából hallhattuk ebből az alábbi kijelentést: „Most már megbékélésre lenne szükség, el kellene felejteni a hisztériát”... Felemelő, szép, keresztény gondolat — a megbékélés — egyetlen alapvető hibája van csupán (a fájdalmas stílusficamtól eltekintve): a keresztény vallásokban ugyanis megbocsátás (megbékélés) nincs megbánás, bocsánatkérés nélkül. Másként nem tudjuk értelmezni a szabaddemokrata verdiktet, mint hogy most már felejtsünk el minden méltánytalanságot, jogtip- rást, hiszen összefogás szükségeltetik a szociálliberális kormány gondjainak megoldásához... Érthető, de elfogadhatatlan számunkra ez a hamis ügybuzgalom. Ahogy a híradós képből megítélhettük, Gál Zoltán házelnök úr deres fejével elégedetten biccentett a koalíciós partner kellemesen hangzó szavaira. (...) Brezovich Károly Vác Fiatalok kirekesztve 7TJ Megdöbbenéssel láttam, hogy november 2-án, halottak napján a Mindszenty József bíboros emlékére készített tévéfilmet a „liberális” kék tv késő este fél 11 -re tette műsorára. Az idősebb korosztály, amelyik ilyenkor még ébren van, elég jól ismeri Mindszenty József hányatott életét. A fiatalok viszont nem láthatták ezt a tévéfilmsorozatot, mivel másnap iskolába kellett menniük. Felháborító, hogy őket így kirekesztették egy szent ember életét bemutató filmsorozatból. Véleményem szerint a futballmérkőzést át lehetett volna tenni más időpontra. (...) Sz. V. Csömör (pontos név és cím a szerkesztőségben) alattvalóit a fegyvertartásra. A különböző vagyoni állapotokról intézkedő rendelkezésből legérdekesebb a 3. rész. Itt az 1. kategória páncélt, lovakat, pajzsot, lándzsát, a 2. kategória lovat, pajzsot, lándzsát, a 3. kategória tegezt, íjat, nyilat köteles tartani. Bár kardról nem esik szó, páncélon pedig nyilván bőrt ért a rendelkezés, a fegyverek társadalmi rangsorolása emlékeztet a pannóniai helyzetre. A pannóniai temetők meglehetősen különbözőek. A legtöbb temetőben (Várpalota, Vörs, Rácalmás, Mohács, Kádárta, Kápolnás- nyék) főleg szabadok találhatók, legfeljebb néhány al- dióval. Kajdacson messze a temető tömbjén kívül került elő két idegen sírja, talán praelangobard germánoké. Ezzel szemben Szentendrén, Hegykőn és Tamásiban a temető peremén már megtalálhatók a provinciálisok és praelangobard germánok, vagyis a langobard fárának alávetett szolgák. A szentendrei temetőt Lengyel Imre vércsoport és koleszterin, Kiszely István embertani típusvizsgálatai segítségével a fenti társadalmi képnek megfelelően elemeztem. (Folytatjuk) Bóna István akadémikus Remete Szent Pál ereklyéi Budaszentlőrincen A pálosok központi kolostora a Buda melletti Buda- szentlórincen volt. A rend magyar alapítású volt, érthető, hogy királyaink nagy figyelemmel fordultak feléjük. Különösen kedvelték a pálosokat az Anjouk, nem feledve, hogy a rend Károly Róbertét támogatta a trón megszerzésében. Remete Szent Pál — a pálosok névadó szentje — ereklyéi Velencében voltak. Amikor Nagy Lajos 1378-ban háborúba keveredett Velencével, megfogadta, ha az Úr megsegíti és győzelmet arat, hálából Remete Szent Pál ereklyéit Magyarországra hozza. A magyar hadak győztek, így a király beválthatta fogadalmát. A béke- szerződés egyik pontja kötelezte az adriai városállamot a becses ereklyék átadására — ami egyébként nem ment könnyen, mert Velencében óvintézkedéseket kellett tenni, nehogy a végsőkig elkeseredett nép lázadásba kezdjen. Velencéből Budára vitték a szent földi maradványait, a magyar fővárosba tódult szinte az egész ország, mindenki ott akart lenni az ünnepélyes fogadtatáson. Nagy Lajos és az ország nagyjai úgy döntöttek, hogy az ereklyék méltó helye Budaszentlőrincen, a pálos kolostorban legyen. 1381. november 14-én vitték ki Budáról a közeli kolostorba nagy áhítattal. „Örvendezett a nemes király lelke, mert Isten engedőimével teljesítette kegyes fogadalmát: örült és örvendezett Magyarország is, mert szirmot bontott e nagy szent vigasztaló virága, amelynek palántáját ez országban csodálatos jámborsággal és hittel már korábban elültették”— olvashatjuk egy névtelen szerző korabeli elbeszélésében a nagy napról. Pogány György
