Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-11 / 265. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. NOVEMBER 11., PÉNTEK 7 N ap mint nap olvashatunk arról, hogy az ország lakosainak száma ijesztően fogy. Hazánk jövőjét illetően érthetően aggodalomra ad okot, hogy a születések száma nem haladja meg, sőt nem is éri el a halálozások számát. Emiatt került kiemelt helyzetbe az abortuszkérdés, immár nemcsak egyedi és ■ etikai szempontból, hanem társadalmi és nemzeti szempontból is. A művi elvetélés következtében meg nem születettek rontják a magyarság fennmaradásának esélyét — ezt ma már minden gondolkodó ember tudja, és mérlegeli. A lakosság tudatában a mérleg másik serpenyőjét a rákos megbetegedések halálozási statisztikája terheli elsősorban. Nem hiszem, hogy ténylegesen szaporodott az utóbbi időben a karcinóma (rák) okozta halálozás. De a fejlettebb diagnosztika ma kimutatja azt a karcinómát is, ami korábban rejtve maradt, másfelől a fejlettebb gyógytechnika megnövelte az átlagos életkort, és sokan azért halnak meg rákban, mert nem haltak meg jóval korábban valamely fertőző betegségben, tüdőgyulladásban, szívbajban stb. Ez a két kórtani fogalom, az abortusz meg a rák, az érdeklődés előterébe kerülve elhomályosította azt a tényt, hogy a népesedés egészségügyében más fontos — talán számszerűen ezeknél fontosabb — megoldatlan probléma is van. így elsőrendűen a kórházi fertőzés problémája, ami egyáltalán nem mai keletű, viszont folyvást súlyosbodik. Hinné az ember, hogy a fejlett technika, higiéné és civilizáció, a sterilitás, az antiszeptiku- mok és antibiotikumok korában egyáltalán nem kell már kórházi fertőzésről tartani, ámde ennek épp az ellenkezője az igazság. Nemhogy nálunk, hanem a miénknél sokkal modernebben és gazdagabban fölszerelt nyugati kórházakban is szép csöndben emelkedik az intézményen belül szerzett fertőzések száma. Nyugaton elérte a 10%-ot, nálunk meg se merik (vagy meg se tudják) számolni. Pedig évtizedek óta a megelőzés (prevenció! profilaxis!) az egészségügy legfőbb jelszava. A mi portánkon különösen helyénvaló a kórházi fertőzést megelőző küzdelem, hiszen 1847-ben világviszonylatban elsőként a magyar Semmelweis Ignác vezette be a szülészeti aszepszist, vagyis a halálos vérmérgezés megelőzését a szülész vagy szülésznő kezének fertőtlenítésével; elsőként ismerte fel azt, hogy a szülőnőt az orvos, a bába, a műszer vagy az ágynemű, tehát a kórház fertőzi meg. Haragudtak is rá a kollégák élete végéig, igazát csak a századforduló táján kezdték elismerni. Az iatrogén- ártalom — nemcsak orvos okozta, hanem a teljes egészségügyi apparátus személyi és tárgyi fölszereltsége által okozott bármiféle károsodás — ma is tiltakozást vagy berzenkedést vált ki az egészségügyi személyzet minden tagjából, egyszerre minden és mindenki gyanússá válik, egymásra mutogatnak, felelősséget tologatnak, orvosi műhibától a takarítónő gyerekének a náthájáig számtalan lehetőség merül föl a magyarázatképpen — a páciens pedig ott nyomja az ágyat, vagy esetleg már meg is halt. Nem csekélységről van szó: fertőző betegségben ma is többen halnak meg, mint rákban, infarktusban és balesetben együttvéve. Ha ennek csak 10%-a kórházi fertőzés... N em a „hagyományos” fertőző betegségek töltik meg ma a járványkórházakat. Ezekkel gyönyörűen elbántak a védőoltások és a hatásos gyógyszerek. Nincs már tömeges torokgyík, vörheny, kanyaró, kolera, tífusz, malária, himlő, tbc., veszettség, vérbajos fertőzés, nem szólva a középkori és ótestamentumi szörnyűségekről. Ha előfordulnak is olykor szórványosan, nem terjednek tovább, elvétve okoznak csak járványt. Helyettük ott vannak azonban a sebgennye- dések, vérmérgezések, tüdőgyulladások, légúti és húgyúti fertőzések, gyomor-, bélmérgezések, bőrfekélyek és tályogok, ivarszervi gyulladások (különösen művi vetélés után), különböző váratlan komplikációk. Ezeknek bizony tekintélyes része a kórházi ápolás és ambuláns kezelés közvetlen vagy közvetett következménye. Amióta Semmelweis, Pasteur, Lister, Koch, Bergmann, Behring megindították a harcot a kórházi ártalom ellen, sokat javult a helyzet. Sterilizálás, bemosakodás, fertőtlenítés, izolálás, maszk és védőruha viselése, csíramentes fecskendők és más műszerek egyszeri alkalmazása, százféle megelőző és baktériumölő gyógyszer használata alaposan megterheli ugyan az egészségügyi tárca költségvetését, de legalább bízhatunk abban, hogy pácienseink maximálisan védve vannak a kórházi és nitrogénártalom ellen. Bizakodásunk azonban csak nagyon korlátolt mértékben indokolt. H a száz-százöten év előtti állapotokhoz hasonlítjuk a jelent, akkor persze imponáló javulással kérkedhetünk. Joseph Lister briliáns sebészeti technikával operált, mégis: ha megfeszült sem tudta sikeresen megműtött betegeinek 50%-át megóvni a műtét utáni halálos sebgennyedéstől, vérmérgezéstől. Ezért próbálkozót a karbolos fertőtlenítéssel, ami az antiszeptikus sebészet első botladozó lépése volt. A tábori kórházak mi- zerábilis tisztasági körülményei közt a műtét utáni halandóság elérte a 90%-ot is. A szülészeti osztályokon a gyermekágyi láz elharapódzása ellen Semmelweis előtt az egyetlen átmenetileg hatásos intézkedés az volt, hogy néhány hétre felfüggesztették az osztály működését, és kiszellőztették a „miazmát”. A „kontagi- onista” angol és skót orvosok — miként az amerikai Holmes is — jól tudták, hogy az orvos keze és ruhája veszedelmesen terjeszti a fertőzést, azért egyéb óvatossági rendszabályok mellett olykor napokra mellőzték orvosi tevékenységüket, nehogy járvány forrásává váljanak. Ilyen viszonyokhoz mérve a mai kórházi és egyéb egészségügyi állapotok kedvezőnek mondhatók, mindazonáltal aggályos tény, hogy kórházaink és ambulanciáink tisztasági foka nem mindig kielégítő, miként az ezekben működő személyzet járványtani képzettsége sem. Az 5-10-15%-os kórházi ártalom nemcsak nálunk, hanem világviszonylatban mindenütt megtalálható, a legfejlettebben civilizált országokban is, ami hajlamossá teszi az egészségügyben dolgozókat arra a 150 évvel ezelőtti felfogásra, amivel Semmelweis fölfedezését visszautasították: hogy ez a természet rendje, vagy Isten megváltoztathatatlan akarata, nincs mit tenni ellene. Csakhogy van mit tenni ellene. Lehet is, kell is. Nem újdonság: a tennivalókat pontosan száz év óta lépésről lépésre dolgozta ki az orvostudomány, ma minden szükséges szabály és előírás rendelkezésre áll, csak be kellene tartani. Szigorú előírásokat, szigorúan. 35 éve küzd a hazai kórházi ártalom ellen Losonczy György professzor. Most megjelent könyve immár ötödikként foglalkozik ezzel a problémával, de első ízben számol be a nyugati és amerikai kórházakban két évtizede, nálunk az Országos Traumatológiai Intézetben három év óta eredményesen alkalmazott surveil- lance-rendszerró'l. A „surveillance” pontos értelme ellenőrzés, fölülvizsgálás, felügyelet, a mai betegellátásban azonban ennél többet jelent: a fertőzések mennyiségi és minőségi viszonyainak feltárását, az így nyert adatok gondos értékelését, az előidéző objektív és szubjektív okok felkutatását, kiküszöbölésükre megfelelő módszerek alkalmazását. Losonczy doktor könyvének címét az idegen szavak halmozása miatt alig merem leírni: A nozokomiális infekciók surveillance rendszere. Mentsége: könyvét nem laikusoknak szánta, hanem szakembereknek, akik előtt e kifejezések nem ismeretlenek. „Nosocomium” a kórház latin neve, a „nozokomiális” itt mégis többet jelent a kórházinál, kiterjed a járóbetegekkel foglalkozó rendelésekre is. Az infekció is túlmutat a puszta fertőzésen, hiszen a nozokomiális ártalom nem merül ki a baktériumok orvtámadásában, számos más testi és lelki hatása is van. A módszer lényege tehát: a gyógyítás kapcsán keletkező fertőző károsodások elleni védekezés. A „surveillance” szótári értelme szándékosan marad ki ebből a megfogalmazásból, bizonyos ugyanis, hogy az „ellenőr” vagy „felügyelő” szavak végzetes ellenállást váltanának ki az egészségügyi dolgozókból. Nem keVesebbről van szó ugyanis, mint arról, hogy minden gyógyító intézményben létesíteni kell egy függetlení- tet surveillance stábot, amely nagyságrendtől függően főorvosi, orvosi, főnővé- ri, nővéri, főműtősi vagy műtősi szinten állandó figyelemmel kíséri egyrészt az egészségügyi rendelkezések maradéktalan teljesítését, másrészt a felbukkanó kórházi ártalmakat (az említett kiterjedtebb értelemben véve), ezeket regisztrálja, az előidéző okok földerítésére törekszik, és a klinikai gyógyító garnitúrával együttműködésben gondoskodik a kiváltó okok megszüntetéséről, a kórházi ártalmak megelőzéséről. Mielőtt az olvasó egy legyintéssel túlzott fontoskodásnak minősítené a mondottakat, Losonczy doktor könyvéből néhány adattal, meghökkentő számmal állítom el a lélegzetét. M agyarországon —- 1993-as adatok szerint — évente átlag 2 millió ápolt közül kórházi fertőzést kap 200 ezer, ebből meghal 4 ezer. (A kórházi ártalom leginkább a legyengült, idős, csökkent immunvédekezésű betegeket veszélyezteti, ezért ily magas a halálozások száma.) Az ápolási költség átlaga napi 5000 forint, napi termeléskiesés átlaga 3000 forint. „Ezek figyelembevételével feltételezhető, hogy a nozokomiális fertőzések ára évente mintegy 15-20 milliárd forint.” Nemzetközi viszonylatban húsz éve (1975 óta) folyik a kórházi ártalmak rendszeres regisztrálása. Nyolc ország több százezer betegágyán átlag 5-15% kórházi fertőzött feküdt, magyar gyermekosztályokon 12,5%. Az Egyesült Államokban évi 37 millió kórházi beteg közül legalább 2 millió szenved el kórházi fertőzést, ami 1975-ben 1 milliárd dollár többletköltséget jelentett, a pénzromlás és kórházi áremelkedés miatt 1985-ben a többletköltség már 3 milliárd lett volna, ha időközben be nem vezetik a surveillance-rendszert. „A hatásos surveillance végzéséhez 72 millió dollár kellett, ami a nozokomiális fertőzésekre kiadott összegnek mindössze 6%-a.” Ezekre a riasztó számadatokra azért van szükség, mert Losonczy doktor 35 évi tapasztalatai után nagyon jól tudja, hogy puszta humanizmusból hiába várná a surveillance-rendszer bevezetését. Most, amikor az egészségügyi kormányzat éppen azon fáradozik, hogy pénzmegtakarítás céljából százezerről nyolcvanezerre csökkentse a kórházi ágyak számát, ugyan hogy remélhetné surveillance státusok, tanfolyamok, iskolák létesítését? Miből? De ha azt mondja, hogy az új rendszer egyharmadára fogja csökkenteni a kórházi fertőzések számát, és a befektetett összeget már 6%-os csökkenés visszatéríti — akkor talán elgondolkoznak ajánlatán azok isr akiknek nem jut eszükbe, hogy a százalékok mögött emberek sínylődnek vagy halnak. Könyvét Losonczy doktor szakembereknek szánta, laikus nemigen ért belőle egy szót sem. Pedig a nozokomiális ártalom legalább annyira a páciens ügye, mint az orvosé. Nem is lesz a hazai surveillance-rendszerből semmi addig, amíg a potenciális páciensek meg nem értik, hogy az egészségügyi intézmények elhanyagoltsága, a gyógyító és ápoló személyzet e téren gyakran tapasztalható hiányos tájékozottsága és olykor hanyagsága sok ezer ember életébe, az országnak sok millió forintjába kerül. A nemzeti létnek fontos alkotó eleme az egészség. A beteg ember is érték, de egyben tehertétel is, teher önmaga és a társadalom számára. A kórház, az orvos, az ápolónő nem arra való, hogy áldozatot hozzon, hanem teljesítse a kötelességét. Éppen úgy, mint a mozdonyvezető vagy a néptanító. Nincs joga félrevezetni sem a mozdonyt, sem a népet. Gyógyítás helyett nem betegíthet. Csodákat tud művelni az orvostudomány, de a csodák közt sokszor elvész a beteg, az ember, az egyéniség, az emberek közt pedig hétköznapivá válik a csoda. Amikor elveszíti tisztaságát, veszedelmessé válik. Akármilyen keserves elviselni, felügyelet kell, surveillance, ami gátat vet a könnyelműségnek, hanyagságnak, figyelmetlenségnek, tudatlanságnak. Vigyázó, aki éberen és szakszerűen áll a strázsán, ellenséges indulat nélkül, tekintélytiszteletet megtartó bizalmatlansággal, jóindulatú szigorral. Szükséges mérleg, amely egyensúlyt teremt a szakmai gőg és aa alázat között. Elszánt ko- noksággal kell küzdenie a kórház ártal- massága ellen, ami akkor is szégyene, ha ártatlan benne. Nem lesz könnyű kéz a kézben működnie a klinikussal, aki mindig vizsgálóbírót szimatol benne és riválisának tekinti. Legjobb volna persze, ha maga a klinikus lenne önnön ítélőszékének a bírája, és a surveillance-ot teljes odaadással elvégezné önmagában. Csakhogy — és talán épp ez a lényeg — a felelősség nagyon ritkán redukálható egy személyre. Még az egyértelműen elkövetett orvosi műhiba esetén is megoszlik a felelősség: miért nem figyelmeztette a kolléga, miért nem mert szólni az asszisztens, miért nem jajdult fel a páciens, miért veszett össze előzetesen az orvos a babájával, miért nem tanította kellő elő- vigyázatra az egyetem...? Komplex jelenség a felelősség, nem véletlenül tologatják egymásra a „bűnrészesek”. Egyetemes, intézményes műhibák dzsungelében még a szakvizsgázott surveillance- specialista sem egykönnyen igazodik el, annyi előzményt, körülményt, véletlenek egybejátszását, személyi és tárgyi összefüggést kell fontolóra vennie. Igazságot tenni sohasem hálás feladat, és nem mindig lehetséges. E gyébként sem a felelősségre vonás a cél, hanem a kiküszöbölés. Elsősorban tájékozódó, tájékoztató, felvilágosodó, felvilágosító munkával megóvni több százezer magyar egészségét. Nemcsak a művi fertőzésekről van szó, hanem a nemzet egészséges egészségpolitikájáról. El kell érni, hogy az emberek ne a jogorvoslás fenyegetése vagy a pénzbírság réme miatt végezzék tisztességesen a dolgukat. Nem pusztán egészségügyi probléma ez, a megnyomoro- dott munkaerkölcsű magyarság jövője függ ettől. Olyan rendszerben, amelyben a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás korruptan, személyre szabottan, hamarosan az új diktatúra nyomásában működik, alulról kell kezdeni a jog- egyenlőségen alapuló igazságszolgáltatás és alkotmányosság fölépítését. Ennek első tapogatózó lépése lehetne a politikától független surveillanee-rend- szer kialakulása, mint a felelősségtudattól áthatott, emberszabású alkotmányos jogrendszer modellje. És közben életben maradna sok ezer oktalan halálba küldött magyar. Benedek István A kórházi fertőzésről
