Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-09 / 263. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. NOVEMBER 9., SZERDA 9 Fából frászkarika Mi kell hozzá? Szakisme­ret. Lehetőleg sokkal alapo­sabb, mint a másoké. Aki konkurenseinél felkészül­tebb és okosabb, frászt hoz rájuk, ha mecsillantja tudá­sát. Ez még nem frászkarika. Az akkor jön létre, amikor a szakember — egyébként jó okkal — szaktekintéllyé válik, és ráadásul hatalom­hoz is jut. Attól kezdve megy minden, mint a kari­kacsapás. Ha az olvasó nem érzi magát jó papnak, ettől a ponttól kezdve ne ol­vasson tovább: tanulás kö­vetkezik. Van kitől. Kettő is. Az egyikük miniszter, a mási­kuk közgazdász. Az előbbi él, az utóbbi hal. Az utóbbi nyugodjék békében, rászol­gált. Heller Farkas volt a neve. Kevés magyar tudóst hallgattak ennyire agyon, miközben aki kommunista hajlandó volt tanulni mást is, mint irányelveket, tőle tanult. Nem lehettek sokan, de félszázada az ő tudomá­nyára támaszkodva tudták (és tudják), mit kell elhall­gatni. A miniszter pontosan tudja, mi dolog a kamera- lisztika. Ebben azért va­gyok biztos, mert műveli a merkantilizmus német vál­faját. Ez a sajátos irányzat — a fejedelemségekből álló birodalom idején — a fejedelmi pénztár fejleszté­se körüli' teendők kérdései köré épült ki. (A fejedelmi pénztárt ma költségvetésnek, fejlesz­tését pedig pótköltségvetés­nek nevezzük.) Maradva a lényegnél: a kameralisztika a pénzügyi szempontokat még jobban kidomborította, mint a mer­kantilizmus — amely szo­ros kapcsolatban tárgyalja a közgazdaság és a pénz­ügy kérdéseit, és a politika szolgálatában áll —, fel­adatául olyan alapelvek ki­dolgozását tűzte ki, ame­lyek szakszerűen képzett tisztviselők révén a pénz­ügyi és a közgazdasági igazgatásban a politika, va­lamint az annak elvi szem­pontjait kitűző állam érde­keit szolgálják. Ez, ugyebár, tisztára olyan, mint a kommunista pénzügyi irányítás. Csak éppen korábbi: még I. Mik­sa császárnak az osztrák tartományokban keresztül­vitt közigazgatási reformjá­hoz kötődik. Kamerális tisztviselők képzésére Ma­gyarországon viszonylag későn, Mária Terézia ho­zott létre szakiskolát Szempcen Collegium oeco- nomicum néven. Marxék színre lépése előtt egy év­századdal. Ezért van az, hogy normális ember 50 éve nem hivatkozott a cent­ralizált, bolsevista célszerű­ség valódi gyökereire. Megjegyzem, e parancs­uralmi képződmény német birodalmi gyökerei sem voltak rokonszenvesek a re­bellis magyaroknak, azon­ban a nemzetköziség elne­vezésű tünetcsoportot erénynek kikiáltók jól ösz- szefértek vele. Az olvasó most nyilván azt hiszi, e tudománybeli irány emlegetésével az 1100 éves Magyarország expóját elutasító kormány­és pénzügypolitika gyöke­reit kajtatom. Az olvasónak már me­gint igaza van. Ezért nem is térek ki ar­ra, hogy a hajdan közválla­latnak nevezett vállalkozá­sok, amelyek a magánvál­lalkozások szellemétől a legtávolabb vannak, mint példának okáért az állam­vasutak, és a kincstári, azaz kamerális könyvvitel alapján nyilvántartott, a közigazgatásba beágyazott vállalatok politikai befo­lyás alatt állanak. Ez a pos­ta esetében legalább annyi­ra nyilvánvaló, mint az energiaforrások kézben tar­tásának logikájában. A MÁV privatizációja, helye­sebben: közvállalatból vál­lalattá tétele szöges ellen­tétben áll az egyébként uralkodó kameralisztikai el­vekkel. Az egész helyzet lé­nyege rokon a kormányon levő koalícióéval: „ször­nyű víg tragédia” — ahogy Arany fordításában Shakes­peare mondta. Érdemes vé­gignézni, hogy ebből mi lesz. E felemás függőség firtatásától megkímélem az olvasót. Az expóval kap­csolatban egészen más fo­gyatékosságra hívom fel a figyelmet. Már csak azért is, mert erről esett szó, bár a lényeg­ről nem. A reklámról szól­ván a szabaddemokrata képviselő arra hivatkozott, hogy nincs mit reklámozni az expóval, mert a magyar ipar nem áll sehol, nincs termék. Ezért az expó fölös­leges, és csak vinné a pénzt a semmire. Ha a honatya nem sza­baddemokrata volna, meg­érteném e kameralisztikus érvet, és azt mondanám, hogy a maga fogalmi rend­szerében igaza van. Azon­ban esetünkben csak az nyilvánvaló, hogy politikai befolyás alá került. Akár egy közületi vállalat. Ha nem így volna, azt monda­ná, amit ő is jól tud, hogy az expó nem a magyar ipar termékeinek reklámja, hi­szen a még ki sem hevert bolsevizmus romjain nem is lehet. Az expó az 1100 éves Magyarország reklám­ja — lehetne. Hogy itt vagyunk, és megvagyunk. Mert megmaradtunk ger­mánok, szlávok, török és ta­tár ellenére. Mivel amikor a kazárok legyőztek ben­nünket, nem mi olvadtunk be, hanem ők lettek ma­gyarrá, mielőtt bejöttünk a Kárpát-medencébe. Akár­hogyan és akármiért tör­tént így: aki kun, tatár, tö­rök, jász és a többi itt ma­radt, magyarrá lett; akivel pedig együtt élünk, azzal lakva is megférünk. Ez van: sokban különbö­zünk másoktól, és a sorból kilógni nem szerencsés egy tömegtársadalomnak. A tö­megagyú ember nem tud és nem is merészelne külön­bözni másoktól, szíveseb­ben nemzetközi elkötele­zettségű „internacionalis­ta”, mint magyar. Magyar voltunk és magyar hazánk fennnállásának ünnepség- sorozata lehetne az expó, ha a parlament venné a bá­torságot, hogy magyarsá­gát vállalja. Az egyik legelső, amire minden leendő reklámszak­embert megtanítanak, hogy a reklámköltségek fele egé­szen biztosan fölösleges ki­adás, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy melyik fele az. Ha pedig a reklámmal el­érjük, amit célunk elérni, akkor megéri az árát. Ez is reklámszakmai alapismeret. A valóságos kérdés az, van-e célunk. Van-e vala­miféle magyarságtudata en­nek az országgyűlésnek? Majd elválik. Mint ahogyan elválik az is, akar-e Magyarország magyar lenni. DÖNTSÖN A NÉP! És azután viselje dönté­se következményeit. Szitányi György Most legalább megtudtuk... A kései Kádár-korszak­ban a Magyar Televízió két, közmondásosan leg­tehetségtelenebb riporte­re G. F. és G. K. G. volt. G. Feri úgynevezett üze­mi riportokat gyártott ab­ban A Hét című műsor­ban (is), amely a legen­dás Polgár Dénes-kor- szakban világszínvonalú magazin volt, majd a pártközpontból ejtőer­nyővel a főszerkesztői székbe pottyantott Kolek Vera uralma alatt szomo­rú hanyatlásnak indult. G. Feri általában megállt az operatőrrel valame­lyik, éppen favorizált nagyüzem csarnokában, rengeteg vágóképet vet­tek fel a működő eszter­gapadokról és marógé­pekről, majd elbeszélget­tek a melósokkal a szo- cialistabrigád-mozgalom- ról, a kitűnő KGST-kap- csolatokról és a roppant korszerű munkaszerve­zésről. Ez a G. Feri később el­nökhelyettes lett a Kor- nidesz—Bereczky kor­szakban, de ez most iga­zán nem tartozik ide. A tehetségtelenek má­sik közismert listaveze­tőjét Gellért Kis Gábor­nak hívták. Ő is fel-fel- tűnt A Hét környékén, s legemlékezetesebb meg­mozdulása az volt, ami­kor a ciprusi Makariosz érsek-elnök halála után beült a stúdióba vasár­nap este, és elmondta, hogyan nem csinált Ma- kariosszal interjút! Nem tévedés, nyájas Olva­sóm: azt mesélte el, ho­gyan nem készített vele interjút. Mert ugye ott járt Nicosiában, beadta kérelmét az elnöki titkár­ságra, de aztán Makari- osznak el kellett mennie valahová, és közben Gá­borunk kiküldetési ideje is lejárt, így végül is nem találkozhattak. Tes­sék csak elképzelni, mekkora távlatokat nyi­tott meg a nekrológiroda­lom jövőbeni művelői előtt ez a hatalmas újí­tás! Bárki, bármikor, bárkiről elmesélheti, ho­gyan nem találkozott ve­le... Ennek a nagy meg­takarítással járó, ráadá­sul igen kényelmes mód­szernek az alapítóját tisz­telheti a magyar és a .nemzetközi zsurnaliszti­ka Gellért Kis Gábor­ban, a Maszop jelenlegi parlamenti képviselőjé­ben. G. K. G. idejekorán el­távozott a Magyar Tele­vízióból, emlékezetes kudarcai színhelyéről, de máig is azt hihetik róla képviselőtársai, hogy ő bizony ért a tele­víziózáshoz. Mint Hajdú a harang­öntéshez... Mindezt csak azért mesélem el, mert véletle­nül kezembe került Gá­borunk márciusi cikke a Népszabadságból. A Ta­nácsköztársaság emlék­napján Gellért Kis Gá­bor, az MSZP akkori ügyvivője „A tehetségte- lenség agressziója” cím­mel írt egy háromhasá­bos cikket. Olyasmiről írt, amihez valóban ért, tehát a cikk aligha lehet rossz. Kommentár nélkül hadd idézzek. néhány passzust ebből a cikk­ből. Néhány aranymon­dást, amely rávilágít a mai helyzet nagy titkai­ra:' „Értelmetlen minden­féle logikát számon kér­ni ott, ahol a puszta indu­latok, a politikai elva- kultságból fakadó rém­látomások vezérlik a döntéshozókat... A te- hetségtelenség a demok­ráciában csakis hatalmi segédlettel képes érvé­nyesülni... A szakmai kultúra, a tehetség hiá­nya szürkéllik a fölfeslő intézkedések mögött... Itt pedig nincs megál­lás. Ä tehetségtelenség természeténél fogva bosz- szúálló. A tehetségtelen­ség természeténél fogva agresszív. A tehetségte­lenség természeténél fogva hiú és hatalomvá­gyó. A tehetségtelensé- get a demokrácia legföl­jebb elviseli, csak a dik­tatúrák jutalmazzák. Ez a kormány támogatja ezt a garnitúrát, nem egysze­rűen elviseli.” Most legalább megtud­tuk. Kösz, G. K. G.! Sugár András Félre a nagy szavakkal! Gyertyán Ervin nemcsak az expótól irtózik, de amint a Népszabadságban írja, a nagy szavaktól, a vádaskodástól is. Ezért azután hűvös érvelése során nagy szakmai tágyila- gossággal — a közgazdasági és műszaki kérdésekben talán a legautentikusabb József Attilát is segítségül híva — le­szögezi, hogy „iszonyodó kis szegények — nyugdíjasok, munkanélküliek, sokgyerekes családok — üres levesét hör- pöli, aki tízmilliárdokat vonna el a költségvetésből egy na­gyon is kétes kimenetelű reprezentációra” — ez utóbbi len­ne a világkiállítás. Az olyan demagóg szempontok, mint hogy a nyugdíjakat és a munkanélküli-segélyt nem a költ­ségvetésből, hanem az aktív keresők által befizetett társada­lombiztosítási, illetve szolidaritási járulékokból finanszí­rozzák, s hogy a világkiállítás előkészítése mégiscsak in­kább növeli a foglalkoztatottságot, s ezáltal a befolyó járu­lékok összegét is, a szerzőt nem foglalkoztatják, ő irtózik az ilyen nagy szavaktól, szigorúan a szikár tényekre össz­pontosít. Érvelése azonban nem marad meg a gazdaság sík­ján, széles ívű gondolatmenetében mély értelmű alkot­mányjogi kérdésekre is kitér. A népszavazás — ami a szó­ban forgó iszonyodó kis szegények, nyugdíjasok, munka- nélküliek, sokgyermekes családok és persze emellett a ke­vés jobban élő magyar választópolgár számára is lehetővé teszi, hogy önmaga döntse el, kell-e neki az a kétes kime­netelű reprezentáció —, a közvetlen demokrácia e jeles in­tézményének kezdeményezése Gyertyán Ervin szerint meg­gondolatlanság, felelőtlenség, könnyelműség. Igaz is. Mit kell itt pepecselni sok millió ember véleményének gyűjtö­getésével, amikor kéznél van az élcsapat, amely mindent tud, sőt mindent jobban tud. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen népszavazások pénzbe kerülnek. Ugyanúgy, mint a parlamenti választások. Mennyivel egyszerűbb lenne rá­bízni hivatott vezetőinkre, mire költsék a közös pénzt! Hi­szen annyi szépre költötték már korábban is: vas és acél or­szágára, magyar ezüstre. Tengizre, eocénprogramra, nagy­marosi vízi erőműre. Akkor ment is minden, mint a karika- csapás. Mert még nem voltak felelőtlen elemek, akik nép- szavazósdival gátolták a szakértők munkálkodását. Zempléni Olivér

Next

/
Oldalképek
Tartalom