Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-07 / 235. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 7., PÉNTEK J3 ■s Újra szól a harang A csíkszentmiklósi templom 305 éves műemlék harangja nemrégiben megrepedt. Az egyházközség saját erőből nem tudta újraöntetni, ezért másfél évvel ezelőtt a falu plébánosa az anyaország segítségét kérte. A Kereszténydemokrata Néppárt Csongrád megyei szervezete vállalta a jó ügy magyarországi támogatását. Adományokat gyűjtöttek a város, a megye és az ország többi részeinek KDNP-s szervezetei, s elősegítette, meggyorsította a cél elérését az Ily- lyés és Batthyány Alapítvány, valamint az Erdélyi Magyar Templomokért Alapítvány nagylelkű és jelentős hozzájárulása is. Örömmel közölhetjük, hogy a 300 kilogrammos harang elkészült, és szeptember 23-án a KDNP szentesi szervezete a helyszínre szállította azt. Amikor székely testvéreink nevében hálásan megköszönjük valameny- nyi adományozó önzetlen segítségét, biztosak lehetünk abban, hogy a harang szava hirdetni fogja nemcsak Csíkszent- miklóson, ebben a Hargita megyei kis faluban, hanem Székelyföldön, sőt egész Erdélyben is az anyaországi magyarok együttérzését és tettekben megnyilvánuló szolidaritását. A KDNP Csongrád megyei szervezete Szeged HISTÓRIA Herczeg Ferenc élete (VIII.) Kérünk szabad burzsujgyilkolást! A proletárdiktatúra szörnyű napjait Herczeg a hűvösvölgyi villában éli. Az tartja benne a lelket, hogy nem tud hinni az otromba, piszkos és természetellenes állapot tartósságában, különben ő is úgy járna, mint Bizánc császára: megölné az undorodás. De ő napról-napra jósolgatja a bolsevizmus bukását: részben hogy magát, részben, hogy édesanyját vígasztalgassa. Egyébként most a gyász, szorongás, undor és aggodalom minden hangulatában ott van mellette vigaszul, kárpótlásul jóságos, gyengéd sze- retetével, finom, okos arcával, becézgető gondviselésével az édesanya. Ebben az időben sokan menekültek vissza az anya kebelére: az volt az egyetlen biztos, tiszta, meleg, édes menedékhely. Herczeg Ferenc alig járt ki a házból. Sokan figyelmeztették, hogy ellenkezőleg cselekedjék: utazzék el, vagy legalább is ne töltse otthon az éjszakákat. Az író nem fogadta el a jó tanácsot; a fiú nem akarta elhagyni az anyját. Abban az esztendőben április 20-ára esett húsvét ünnepnapja. A polgári társadalom arra is megjósolta a felszabadulást. A románok már Nagyváradon voltak; a diktatúra úgy erősítette magát, ahogy tudta: terrorral és agitáció val. Pesten és a vidéken vörös katonákat toborzanak, s a polgárságnak megtiltják, hogy este 11 órán túl a városban mutatkozzék. Húsvét napján éjjel pedig túszokat szednek. Köztük Herczeg Ferencet is elfogják, és az író két napig a kommunisták börtönében ül. „Bár hallottam, hogy kommunista írók és az irodalom alkalmi kommunistái ellenséges hangon beszélnek rólam, egészen húsvét vasárnapig nem hittem, hogy valami veszedelem fenyegessen, mert Oroszországban akkor még elvből nem bántották az írókat, Kun Béláék pedig mindenben az orosz példát utánozták. Húsvét vasárnapján este egyszerre eszembe jutott, hogy engem ma éjszaka mégis csak el fognak vinni. Olyan erős volt a sejtelmem, hogy kikészítettem a meleg útiruhámat, és megállapítottam magamban: ha jönnek a fogdme- gek, akkor tényleg van előérzet. Éjjeli tizenegy óra után fölriadtam ágyamban: odalenn puskatussal döngették a kaput. A cseléd a hálószobám ajtaja előtt szepegett, hogy nem mer kaput nyitni, pedig azzal fenyegetőznek, hogy belövöldöznek az ablakon. Lementem a földszintre. Egy bőrruhás, hosz- szú ember ugrott be a kapun és pisztolyt szegezett a mellemnek. — Látja, hogy fegyvertelen vagyok! — mondtam neki. Erre szó nélkül zsebre tette a pisztolyát. A terroristán kívül még egy civilruhás detektív és 2-3 vörösőr jött értem személyszállító autón. A detektív némileg a Jókai édes muftijára emlékeztetett, maga volt a mosolygó jóindulat. Azt mondja: ártatlan formaság az egész. A forradalmi törvényszéken ki fognak hallgatni, de egészen fölösleges, hogy takarót és éjjelre való holmit vigyek magammal, egy óra múlva itthon leszek megint. Még be is kopogtatott az édesanyám szobájába, hogy megnyugtassa szegényt. Ez a jó ember tapasztalásból tudhatta, hogy ilyen módszerrel sok időt és kínos jelenetet lehet megtakarítani. El kell különben ismernem, hogy miközben szakadó esőben autóztunk, az egész vörös társaság emberségesen, szinte udvariasan bánt velem és két túsztársammal, akiket útközben még fölszedtünk. A Markó utcába vittek, ahol az éjszakát a főtárgyalóteremben töltöttem, sok régi ismerős és jóbarát társaságában. Ez már forradalmi kép volt: fakóképű burzsujok, hálóingben a fekete zsakett alatt, vörösőrök és fegyveres munkások, a parancs- nokelvtárs pedig biciklista-ruhás, Vilmos-bajúszú proletár ficsur, aki a saját fontosságának tudatában szaladgál, parancsolgat és ostobaságokat deklamált. Az éjszaka igen unalmas volt, sem beszélgetnünk, sem dohányoznunk nem volt szabad, azt hiszem azonban, hogy egyikünk sem félt, nem tudtunk még akkor a Hollán-féle gyilkosságról, és egészben véve úgy éreztük magunkat, mint a vidéki váróteremben rekedt utasok. Szürkületkor lekísértek minket a pincébe, ami meglehetősen zord és ijesztő külsőségekkel járt, odalenn azonban csak any- nyi történt, hogy megmondták nekünk, ki melyik fogházi zárkában fog ülni. Én az elsőemeleti hetesbe kerültem, egy kétágyas szobába, ahol hatunkat zsúfoltak össze. A Markó utcai »fogda« egészen gyalázatos hely, az ember cellában ül, de azért éjjel-nappal állandó a csörömpölés és rikolto- zás, akárcsak pályaudvaron laknék az ember. A börtönőrök, bár nem voltak vörösek, úgy bántak velünk, mint a fegyencek- kel: kurtán és gorombán. Alkalmasint nem is tudnak másképp. A koszt: savanyú kenyér és savanyú főzelék. Rákövetkező éjjel megint fölvertek álmomból. — Herczeg Ferenc, szedje össze a holmiját — aztán egy-kettő! A börtönőr volt. Ezek mindig úgy kiabálnak, mintha haragudnának. Egész csapat tússzal összetereltek a fogház udvarán, aztán véget nem érő ácsor- gás után sárga villamosokra ültettek és kivittek a gyüjtőfogházba. Vörösőrök szuronyos sorfala közt vonultunk be új otthonunkba. Mindig olyan nagyszabású fegyveres erőt mozgósítottak a tiszteletünkre, mintha nem is békés és gyáva burzsujok, hanem vérengző oroszlánok csapatai lettünk volna. Nagyon megörültem, midőn újabb hosszú ácsor- gás után végre magánzárkába csuktak. Azt hiszem, őreink a magáncellával súlyosbítani akarták helyzetünket, de én határozottan hálát éreztem, hogy nem kell idegen emberekkel együtt feküdnöm. Még az sem bántott, hogy az ágyam még meleg volt annak a rosszképű fegyenc- nek a testétől, akit kizavartak, hogy helyet csináljon nekem. Felöltőstül feküdtem le, amint egész rövid fogságom ideje alatt nem is vetettem le a felöltőmet. A Gyűjtőben töltött két napomról nem érdemes beszélnem, mások már megírták az ottani túszok életét. Egy kellemes tapasztalást azonban mégis szereztem odakünn. En ugyanis azt vártam, hogy a fegyencek, a »hivatásos rabok«, az úri rabokat majd kárörömmel fogadják. Ennek éppen az ellenkezője történt, a jó fiúk határozottan sajnáltak minket, mindenben a kezünkre jártak és mindig akadt rab, aki kéretlenül is kitisztította helyettem a zárkámat. Nekem egyébként némi népszerűségem volt fegyenckörökben, amit a fogházi könyvtárnak köszönhettem, ahol egypár munkámat olvasták. Én biztosra vettem, hogy hamarosan ki fogok megint szabadulni a gyűjtőből, bíztam Kunfi népbiztosban, akit ugyan nem ismertem személyesen, aki azonban előzetesen több ízben is tanújelét adta annak, hogy kedveli az írásaimat. Föltevésemben nem is csalódtam, szerdán éjjel már szabadlábra helyeztek, valóban Kunfi közbenjárására, mint később megtudtam. A fogházirodában László Jenő adta ki az elbocsátó igazolványomat. Szabados népbiztos pedig felajánlotta, hogy Csizmazia Endre barátommal együtt autóján a városba visz. Mialatt az igazolványunkat vártuk, az irodában jellemző kis jelenet játszódott le. Egy lelkes ifjú vörösőr Szabados elé perdült: • • Ünneprontás Tisztelt Szerkesztő- 1 ség! Nem első eset, hogy nemzeti ünnepeinken az úgynevezett „közszolgálati” médiumok „viselkedése” elszomorító, felháborító! Nemzeti gyászunk évfordulója, október 6-a előtt olvastam az aznapi műsort az RTV-ben. Elkeserítő! Csak a határon túli műhelyek műsora (Tv 1, 17 óra 5 perctől) az, ami valóban méltó a szomorú naphoz. De íme, visszajött Far- kasházy (is), s 3 óráig „röhöghetünk” rajta. Gondolom, mi, nemzetiek kapunk is tőle... mélyütéseket... Jómagam, baráti körömmel együtt, tiltakozom e műsor aznapi adása ellen! Pap Gyula Cegléd — Népbiztos-elvtárs, kérünk május elsejére két órai szabad burzsujgyilkolást! Szabados nem válaszolt, sem ő, sem más nem vette komolyan az ifjú forradalmárt. — Ha vért akar ontani, akkor menjen Debrecenbe — indítványoztam szerényen —, azt most megszállták az oláh burzsujok, és azokat mind legyilkolhatja. — A magyar burzsuj veszedelmesebb, mint az oláh! — szavalta a vörös- őr. És nincs fölfegyverkezve, mint az oláh... Mit mondjak még? A zsebórámat meg a pénzemet, még a Markó utcában elszedte valami Kecskés nevű elvtárs. Borítékba tette, kék ceruzával ráírta a nevemet és azt mondta, hogy visszakapom, ha kiszabadulok. Most hát elmentem megint a Markó utcába és megkerestem Kecskés elvtársat. Az elvtárs végigböngészte a könyveit, de az én órámnak nem volt sehol nyoma. Végül türelmét vesztette és rámkiáltott: Nem kívánhatja, hogy a fejemben tartsam azt a fene sok nevet! — Ezt valóban nem kívánhattam tőle, nem is volt olyan nagyszabású feje. De akkor megfogott egy vén börtönőr és egy pincehelyiségbe vezetett, ahol egész boglyába hányva hevertek a Kecskés-féle paklik. Szerencsénk volt, a harmadik borítékon az én nevem állott és én visszakaptam a holmimat. így adminisztráltak ők! Otthon minden rendben volt. A második kerületi elvtársak azonban ott jártak a távollétem idején és fegyverek után kutattak. A Mauser karabélyt és a Browning pisztolyt nem találták meg, de elvittek helyette egy papírvágókést, melynek pengéje csont, a fogója meg őzláb volt, elvittek továbbá egy buzogányt, amely Fidsi- szigetéről került és amelynek bunkója is fából volt, elvittek végül két alabár- dot is, mely hajdanában, mikor ilyesmi még divatos volt, a pipázó sátoros díványát ékesítette.” A proletárdiktatúra 1919. június 31-én megbukott és Budapestre bevonultak a románok. (Folytatjuk) Surányi Miklós Hernád birtokosa, Kenderessy István A 16. századi Magyarország történetének egyik jellegzetes személyisége volt kenderessy István, Hernád birtokosa. A kortársak és a későbbi történetírás mint a kor hírhedt kalandorát tartja számon. Kenderessy István eredetileg papnak készült, de az 1560-as években katonai pályára lépett. Mint családja több tagja, 6 is Egerben szolgált. Innen ment Kassára és került kapcsolatba a felső-magyarországi főkapitánnyal, Rueber Jánossal. Ekkor kezdődött Kenderesy életének sötét korszaka. A főkapitány feladata volt a gyanúsnak tekintett magyar főurak megfigyelése, mindenekelőtt Balassa Jánosé és az egri vár hős védőjéé, Dobó Istváné. A magyar főurak egy csoportja elégedetlen volt az uralkodó, Miksa politikájával, aki az ország rendi alkotmányát több alkalommal megsértette. Rueber megbízásából Kenderessy István vállalta, hogy megszerzi Dobó és Balassa bűnösségének bizonyítékait. Mivel nem tudott ilyeneket szerezni, a levélhamisítás módszeréhez folyamodott: Balassa János nevében levelet írt az erdélyi fejedelemnek, János Zsigmondnak. Kenderessy mesterkedésének is része volt abban, hogy Balassát és Dobót letartóztatták és vizsgálat indult ellenük. Hernádi birtokát 1574-ben elzálogosította testvérénél, Kenderessy Boldizsárnál közben azonban a törökkel is tárgyalt és felajánlotta szolgálatait a budai pasának. 1575-ben azonban kiderült árulása, letartóztatták, és börtönben fejezte be dicstelen életét. Pogány György
