Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-07 / 235. szám

J

PEST MEGYE1 HÍRLAP

VÉLEMÉNY

1994. OKTÓBER 7., PÉNTEK 9

Szükséges-e a nemzeti összefogás?

Veszélyben vagyunk, sohasem voltunk ilyen veszélyben — mondják „vátesze- ink”.

Talán igaz, talán nem. Ennek ellenére a címben feltett kérdésre persze hogy egyértelműen igen a válasz. Viszont e kérdés helyett talán helyesebb lenne úgy kérdezni, hogy milyen cél(ok) érdekében szükséges a nemzeti összefogás? Az e kérdést követő második kérdés pedig az lenne, hogy ennek mi volna az életképes módja?

Fogjanak össze a nemzeti pártok, mozgalmak? Milyen alapon, mert nemzetiek? De hiszen valami miatt eddig egymás mellett, gyakran egymás ellen léteztek. Talán megszűntek azok az okok, amik miatt ez így alakult? Az ilyen „felső szintű"’ összefogás egyébként is csak a „politikai elitre”, nézve lenne iránymutató. A választók nagy része még csak nem is tudna erről, nemhogy eszerint igazodna.

A nemzeti összefogást szorgalmazók mind a mai napig nem fogalmazták meg egy nemzeti érdekű politika alapelveit. Mint ahogy lényeges konkrét kérdésekben se hallatják markánsan nemzeti hangúkat. Jelenleg az úgynevezett nemzeti politikusok is ugyanúgy nemzetidegen, „egyetemes”, a nemzeti érdekeket károsan érintő elveket vallanak, mint a libe- rálkommunista politikusok. Lényeges kérdésekben nincs is közöttük komoly különbség. A szemléleti mód — gyökereiben — teljesen azonos. Inkább csak a jelszavakban, a csomagolásban van különbség. A különböző, közöttük fennálló gyűlöletek is inkább csak felszíniek, személyesek és nem alap- vetőek. Az egész magyar- országi politikai élet sokkal inkább tűnik klikknek, érdekcsoportok harcának, mint a nemzeti és liberál- kommunista erők konfliktusának. Ez alól gyakorlatilag egyetlenegy országos párt, politikai csoportosulás se kivétel. Tucatnyi színű virág virágzik, amelyeknek azonban a gyökerük azonos.

Jelenleg még nincs nemzeti összefogás, de ha lenne, az akkor se volna más, mint több tehetetlenkedő „kis” párt és mozgalom egyesülése egy „nagy” tehetetlenkedő mozgalommá. De nem is az a baj, hogy „nincs nemzeti ösz- szefogás”, hanem, hogy nincs nemzeti program, amihez', csatlakozni lehetne. .Mert a liberális és szocialista porogramok nemzetiszínűvé festése, eklektikus elegyítése ehhez kevés. Nincs tehát „mire” összefogni. Valaminek vagy valakiknek a tagadása ehhez kevés. Csak pozitív célok érdekében van értelme. Viszont még víziónk sincs, nemhogy tudásunk arról, hogy mit és főleg hogyan akarunk, csak arról: mit nem. Szükség volna bátor kérdésekre és válaszokra, kérdezőkre és válaszolókra vagy bátrabb útkeresésre és útkeresőkre korunk kihívásaival szemben. Nem kell mindent kitalálni. Vannak világszerte követendő, követhető példák. Csak nyitott és bátor szemmel kell körülnézni. Szégyenlős, helyezkedő, tájékozatlan politikusokkal csak oda lehet jutni, ahová jutottunk.

Nemzeti összefogás csak egy módon lehet: olyan politikai program meghirdetése, képviselete által, ami valóban a nemzeti érdeket és a nemzet tagjainak érdekeit helyezi első helyre. Azt védi minden külső és belső kihívással, támadással szemben. Olyan programra van szükség, amivel a választás azáltal is azonosulni tud, hogy a mindennapi életben, a saját szintjén is látja előnyét. Egy ilyen erő mellé fog állni, meglátván benne saját érdekéinek megbízható képviseletét. A többi nemzeti politikus pedig majd „magára marad”. Egy-két konkrét „hétköznapi” cél érdekében széles rétegeket lehet mozgósítani. Ideológiai célok érdekében viszont csak a kis aktív csoportokat. Csak így lehet „nemzeti összefogás”, nem halva született konferenciák és vészt kongató kiáltványok nyomán.

Az ilyen összefogásra való felhívás egyébként is a tehetetlenség, a program- talanság burkolt beismerése. És nem több felesleges zászlólengetésnél. Mivel a zászlólengető látja, hogy másként nem tudja magára felhívni a figyelmet és lényegi mondanivalója sincs. Aki tud, bízik és akar is, az járja a maga útját, és nem ad le ijedtében S.O.S jeleket.

Jelenleg azonban egy olyan nemzeti erő sincs, amelyik ennek a feladatnak akárcsak részben is megfelelne. Politikus sincs, legalábbis az „első vonalban”. Csak alkalmatlan és még alkalmatlanabb emberek vannak. Se gondolkodni, se dönteni, se cselekedni nem tudnak vagy nem akarnak. Ebből a szempontból tanulhatnának akár még az ellenzékiektől is. A legkiábrándí- tóbb pedig az, hogy a választásokon elbukott nemzeti pártok eddig még nem tudtak megújulni se programban, se vezetőkben. Ugyanazt és ugyanazok csinálnak mindent továbbra is. Persze lehet, hogy tényleg csak ennyire vagyunk képesek.

Bognár József

Itt a piros, hol a III/III. ?

K

ivételesen egyáltalán nem viccelek, ez a kérdés nem tréfadolog. Nem az a bajom persze, hogy hiányzik a rendőrállam, hanem azt nem értem, hol lehet. A keleti maffia nyilván a KGB-ből lett, legalábbis akkor árasztotta el a világnak főként innenső felét, amikor a cég megszűntnek nyilváníttatott. \

Pedig akkor már külön volt az orosz az ukrántól, ahogy mondták — nálam fiatalabbaknak tessék mesélni ezt —, és lám, ahogy megszűntek, hipp-hopp, előkerült a maffia, felszabadította a magyar prostituáltakat a magyar futtatók alól, friss erővel duzzasztotta fel a Rákóczi teret meg a többi frekventált placcot, és ha nem tisztelném jó okkal a rusz- ki (ejtsd: volt szovjet) szorgalmat, megérteném, ha az iskolákban ismét tanítanák az orosz nyelvet. Ezúttal nem mint kötelezőt, hanem mint nélkülözhetetlent. A világ errefelé általában úgy mozog, hogy ha egy üzlet menni kezd, nem lehet megállítani. Ezt úgy értem, hogy a csekélyebb tehetségű maffiózók kiszorulnának a jövedelmezőbb bűnterületekről, és kisebb balhékban lennének érdekeltek. Mondjuk lehetne belőlük zöldséges, vagy hasonló. Maszek, nyilván, jóllehet nem hiszek a kormány vállalkozópártiságában. Vagyis nem úgy, pláne nem annyira, ahogyan, illetve amennyire hirdeti.

Végeredményben eljöhetne az idő, hogy a magyarul megtévesztő tökéletességgel beszélő oroszt arról lehetne felismerni, hogy ő a magánszektor.

Mielőtt önellentmondást tetszene fölfedezni ebben az elmélkedésben, megismétlem: minél tehetségtelenebb egy ilyen bűnöző, annál silányabb a nyelvérzéke. Akikkel a köznép nap mint nap hivatalból összejönne (metróellenőrre, színházi ruhatárosra, vécésbábuskára gondolok), nem tanulna meg magyarul. Ezekkel muszáj volna oroszul beszélni, ami különösen a vécésbábuska esetében kézenfekvő. Az ember rá lenne szorulva.

Biztosan tudom, hogy itt azért (még?) nem tartunk. Nem is ez a pillanatnyilag távoli dolog izgat. Hanem az, hogy mit csinál a magyar III/III. Az fix, hogy ezúttal sem fog az ukránok és oroszok fejére lőni. Vagyis nem maffiózó, nem strici, talán nem is metróellenőr.

Valahol léteznie kell pedig. Az ilyesmi nem vész el, és úgy tudom átalakulni sem nagyon szokott, legfeljebb láthatatlanná lesz, ha a sors úgy hozza. Ezt egyes esetekben konspirációnak, más esetekben illegalitásnak nevezik.

Amennyire tudom, ez a társaság részben nagy tudású, részben elismerten tehetséges. Mivel pedig az említett placcon nyomát sem sejthetni, közrendőrrel pedig — lévén titkosrendőr — nem keveredik, nyomaveszettnek mondható. Ha az olvasó akadékos, és azt mondja, a mostani honvédelmi miniszter feleségét is megfigyelték, tudatom, az egy másik cég volt. Egyelőre nincs bizonyítva, tehát így mondom: lehetett, ha volt ilyen. Nem tudom, mi figyelnivaló van egy szocialista képviselő feleségén, de nem is tartozik rám: még sorkatona sem voltam, nemhogy ezredes vagy ezredesné. Ebből szerintem az következik, hogy a katonai elhárítás, meg én akár más-más bolygón is lehetnénk, nincs dolgunk egymással.

Hanem ez a III/III., a belső elhárítás, ami civilek megfigyelésére és felderítésére szakosodott, mégis csak a polgárra tartozik- szerintem. Azonban nincs. Azaz nem látszik. Merthogy a rendőrség ezentúl úgynevezett titkosszolgálati módszerekkel is dolgozhat, ha szüksége van rá, sőt fizetett besúgókat is alkalmazhat, mi több: lehetőség lesz vádalkura, amit eddig csak nyugati filmekből ismert a köznép, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy a rendőrség állományát dúsították fel a szakemberekkel. Más kérdés, hogy valakiktől meg kell tanulni ezeket a módszereket, meg a beszervezést, szóval, amit kell.

Mégsem értem, hol ez a titkos állomány.

Mert azt ugye nem hihetjük, hogy a mindenfajta szocialista államrend biztonsági szervezetét szélnek eresztették. Erről is volt szó. De azt sem hihetjük józan ésszel, hogy az egykori belügyesek jelenleg is a belügyminiszter keze alá tartoznak. Ez nemcsak hatalmi és stratégiai kérdés a jelen helyzetben, hanem józan paraszti ész kérdése is: az egykori állampárt anyagi utódja nem őrült meg az egykori demokratikus ellenzék kezére játszani saját belbiztonságának garanciáját és eszközét. Hiszen a sok kínos pont közül éppen ez az egyik. Hogy akik a leglátványosabban idegesítették a vörös hatalmat, és ennek következtében állandóan a belbiztonság személyre szóló vegzatúrájának voltak kitéve, egyszer csak, hipp-hopp, akár a mesében a hétmérföl- des csizmát, megkaparintották az apparátust.

Az, ugye, érthető, hogy egy párt — amelyik elődjének csak anyagi hasznaival vállalt közösséget, minden mást megtagad, ami őt önnön gyökereihez köti —, ezt a csapatát soha az életben nem fogja kiadni a kezéből. Pláne akkor nem, ha teljesen jogszerűen birtokolhatná is ezt a testületet, mint abszolút győztes. A belbiztonsági szolgálat egész egyszerűen jár az MSZP-nek.

Hol van tehát a sok belügyes, mert a Belügyben aligha.

Na?

(A helyes megfejtők között kisorsolok egy információt.)

Nekem fogalmam sincs, és egy kissé zavar is, hogy nem tudom. Nem mintha hiányoznának, vagy hasonló, de így azt sem tudom, hogyan kerüljem őket. Mert dolgoznak ma is, az fix, és egyáltalán nem vigasztal, hogy mostanában talán legfőképpen a belügyminisztert és baráti körét figyelik, és semmi röhejest nem látok abban, hogy — akár csak a szokott arcok miatt — pártjuk koalíciós partnerét teszik tűvé, nem szervezkedik-e az államrend megdöntésére, vagy valami felforgató demonstrációra.

M

indössze attól tartok — remélem, ok nélkül —, hogy a „szakértői kormány”, amelyik (legalábbis látszólag) kiengedte kezéből a belügyminisztériumot, egyszer csak megfeledkezik a KGB magyar testvérintézményéről, és az is elszabadul, kivonja magát mindenféle felügyelet alól. Ez a világ nem szép, de igazán csúnyává akkor válik, ha ez bekövetkezik.

Azt szeretném tudni, ki vigyáz arra, hogy ez ne következzék be.

Szitányi György

Mindent a hazáért

Böngészgetek egy feketén-fehéren illusztrált könyvecskét, Forradalom 1956 a címe, Sándor Tibor és Újhelyi János készítette, s olyan filmek rövid leírását tartalmazza, amelyek így vagy úgy, de szembesültek a nép forradalmával, amely elveszett bár, de gyógyíthatatlan sebet ejtett a szovjet imperializmus esetlen nagy medvéjén. Nem maradnak ki belőle azok a silány munkák sem, amelyek a hatalom szája ízének megfelelőre sikeredtek (Keleti Márton: Tegnap, Virrad), az óvatosak, az állásfoglalást ügyesen elkerülök (Révész György: Éjfélkor), de azon filmek rangja ma kiváltképpen megnövekedett, már-már ereklyeként védjük-óvjuk becses értékeiket, amelyek a diktatúra éveiben keletkeztek — s ma is érvényesnek bizonyulnak. Fábri Zoltán és Sánta Ferenc Húsz órája, Makk Károly— Déry Tibor Szerelem című alkotása, előbbi ’65-ben, utóbbi ’70-ben készült. Alkotóik főhajtást érdemelnek ma bátorságukért is.

Ideje volna már a tisztázásnak, az ötvenhatos eposz árnyalásának. Sajnos az idei választások tragikus végeredménye — baljós előérzeteink azóta többszörösen igazolódtak — annak a negatív folyamatnak, ne finomkodjunk: történelemhamisításnak is kedvez, amely 1956-ot afféle

reformkommunista puccsnük próbálná beállítani.

Sajnos egyelőre úgy tűnik, hiába emelik fel szavukat hiteles alkotószemélyiségek prózai alkotásaikban (Zsillé Zoltán: A kurva anyját, Faragó Töreky Péter: ’56, te lángoktól ölelt), a legnagyobb példányszámú, a rendszerváltozás első négy esztendejét is liberálbolsevista szellemisség- gel terrorizáló napilapok szinte naponta harsogták az emberek arcába a hazugságot: mind 1956, mind az 1988—90-ig tartó csöndes forradalom is a reformkommunisták érdeme...

Ezért kell hát becsülni az emlegetett filmeket, amelyeket most, 1994-ben, amikor úgy alakult, hogy a baloldali kisebbség, ügyesen, egy pártra voksolván a második szabad magyar választáson, a tizenhat felé szavazó polgári demokráciát áhító többségre kényszerítette akaratát, ám legfontosabb e pillanatban mégis az a film, amely a tavalyi, 1993-as filmszemlén csupán e sorok írójának kritikusi voksát kapta meg, azt is „privát” díjazásként csupán. A Mindent a Hazáért — Corvin köz 1—III. egy háromtételes dokumentum művészfilm- kantáta 1956 igazi héroszairól. Pong- rátz Gergelyről, a bátor Corvin közi parancsnokról (aki a Bajusz nevet viselte), Winner Máriáról, Fehérsapkáról, Bizsuról, Kócosról. Ők az első pillanattól a végsőkig küzdöttek a forradalom és szabadságharc győzelméért.

A mű rendezője, Ordódy György, és kiváló írója, Horváth Tamás úgy építették föl a filmet, hogy az önmagukban is görög tragédiákat hordozó sorsok egymásra kérdeznek, egymásnak felelnek. Azt is megtudjuk, hogyan kellett iszonyatos megaláztatásokat átélniük az életben maradottaknak a kádári megtorlás éveiben, a késő hatanas-hetves-nyolcvanas esztendőkben is, amikor úgy tudta a nyugati világ: Magyarország konszolidálódott. Hazánk a legkedélyesebb láger, muskátlikkal barakkablakokban, rotyogó gulyással a fazekakban.

É film is kölcsönözhető volna. Bemutatható lenne iskolákban, mozikban az október 23.—november 10-ig tartó ünnepi időszakban. Ám nyilván nem tetszik Horváth Tamás és Ordódy György remeklése azoknak, akik felelősek azért, hogy a Corvin közi hősök nagy része ma is filléres gondokkal küszködik, miközben a szovjet imperializmus mellett harcolók akár a legmagasabb társadalmi posztot is betölthetik itt és most Magyarországon, a szabadság ötödik esztendejében. Pósa Zoltán

i