Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-01 / 230. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. OKTÓBER SZOMBAT 7 Doby János Felszántott temető s Az Ég irgalma? — Apám épp akkor szemét lehunyva, kiterítve feküdt a padlón; takarván a gyolcs..., hogy munkába állt három traktor, három lánctalpas — összefogódva egymás mögé, és karvastagságu drótkötelekből vetve a hurok. Vonszolandó terhük seregnyi diófa, bomló rügyekkel; már-már pattanásig feszült bennük a termőerő. Kitépték őket gyökerestől. Amék derékba tört máig ott búijánzik az átlagosnál valamicskét nagyobb hantokon, mely azóta is ugar. Kopjafa-formán ott rajtuk a csonk. Körülötte nyíló gazok, pipacsok generációit gondozza az idő, a maga módján: szánt, vet és arat. S parcella láttán, aki arra téved, okkal hiheti: felszántott temető. Kik tették? régen volt. Mindegy már. Akárki. Az Ég kegyelme: jött a gyors halál. A diófák atyja, apám mentesült / ezt az öldöklést fáról fára látni. Sinkovits Péter Őszidők mert eltemettetik minden mi éppen születőben árnyak tolulása a falon kérdezéshiányban elvermelődik amit mondani akarok pedig még vagyok a téren is oly melegen süt a nap e vasárnapi idill csak újabb korbácsütés az elvétetett furcsa jutalomkalandja megfordított szék villamosébresztővel lüktetődik a város amúgy hályogosulva bár lát még a gondolat sebviselősen őszidőben lezúdul majd az eső ólmosan elmos végül is mindenkit de ha izgalmukban toporzékolnának fenn az égi lovacskák egy csillagrobbanásos napon s a huzatos légben rejtjel nélkül érkezik egy kereső fénysugár csak öleld át hogy melegítsen ebben a foltos végtelenben rohanásban horpad a vértezet de a délcegek látták az édent amúgy mindvégig és ugyanúgy Egy utazás képeslapjaiból Február 21. Már pitymallott! Nem tudok tovább aludni. Fordulnék arcom másik felére, olyan szokatlan! Egyébként is száraz a levegő. Kínlódva roppan a sezlon. Felülök. Csupasz lábfejem lógázom a szőnyegen. A papucsom keresném! Frissen kavart szobai levegő csap föl az orromig. A talpam is simogatja a szőnyeg! Jaj, beh jólesik! Vajon hány óra lehet?! Nézd, az ablaküvegen! Nincs is függöny. Hová lett?! Várj csak! Érzed, ahogy beomlik!? Hopp, most csobban a parketten. Na, ne! Úszik!? Imbolyog, csomókat fodroz felém. Édes Isten. Világosodik. Álmodhattam valamit, hisz nap mint nap így van, s nekem még nem tűnt föl! Úgysem fog eszembe jutni, ■különben is, lehet, hogy nem is igaz. Megyek, leöblítem az arcom. Olyan furcsa, miért ne lehetnék egész nap mosdat- lan! Folyton csak nyitni a csapot, várni, hogy szor- tyogjon, s míg sűrű fátyolos víz bugyog elő, addig a tükörben igazgatom kócos hajszálaimat. Kicsit fárasztó. Olykor azért szórakoztató is, csak mikor azok a különös alakok a torkomra ülnek és szúrós, parányi végükkel keserű csíkokat vonnak a szájpadlásomon! Igen, vérezni is szoktam. Csak úgy, állván magam előtt, ribizke nagyságú, csillanó csöppek pottyan- nak a vajszínű porcelánkagylón. S a síktükrön valami mozzanat villan. Egy kialudt emlékkép bambán, esetleg fojtogatón. 2. Vonaton robogunk. Szállongó vastag cigarettafüstben. Körülöttünk borotválat- lan arcok, csetlő-botló körömpiszkos ujjak, egyikmásik hamuszín, vértelen ajkain haragos sóhaj. Hajnali munkások. Csapdlecsa- csiznak. Ötvenfilléres röpül a levegőben, kört vont, zsugorodó térdkalácsok felett. Néhányszor perdül-fordul, és egy kitartott, meg-meg- villanó cigarettatárcán lekoccan. Olykor kapaszkodó indulatok fúródnak a szemközti, vigyorgó arcokba, az azoknál is hevültebb, sápadt nyugalomba. Kócos, bomlott hajú lánykák csacsognak, kopottas, agyonfirkált iskolatáskák dagadnak lábaik előtt. Mi a tornácra szorultunk, a mosdó és kapcsolófülke szomszédságába. Aligha hiszem, hogy valamiről is társaloghattunk volna. Néha már annyira megszokottnak tűnik, hogy csupán csak vállveregetés, egy kacér mosoly vagy szánalmas ajkbiggyeszt légyottunk. Vasúti kocsink acélkorongjai csattognak élesen. Épp most tárná fel az ajtót a szomszédos kocsiban ser- tepertélő kalauz? Nem, egy ideges kilincs- zörrenés, és dermesztő robajjal eldübörög előttünk valaki. Suhanó hollófekete haj, fénylőn csillanó szemüvegkeret, s valami szédületesen egymásba csukló tekintet. Szederjesre dagadt ajkai tátva maradnak, nyugtalan, bogárbarna szemei csintalan játékra olvadnának, s mégis elcsuklik, hangja belém facsarodik, és ő összeszorított, lángra lobbant arccal tovarohan. Zsoltika, Zsoltika, szaladj utána, én azt hiszem, hogy a Nórika volt! S a Zsoltika elkapja fejét, ujjai pírban izzanak, s már a fémkilincs langyos, sovány testét rángatja. 3. Te tudtad, hogy szemüveges? Nem, pedig mostanában gyakran álmodom vele. Gombkötő Csaba A szerző 1970. július 14-én született Nyíregyházán. Esztergomban végezte középiskolai tanulmányait, jelenleg a Budapesti Tanítóképző Főiskola hallgatója. Első írását a Debrecenben megjelenő Határ közölte. Lapunkban most jelentkezik első alkalommal. Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. (József Attila) É des fiam — mondta az ácsmester gyermekének —, most elkezded tanulni ezt a szakmát, az apád, nagyapád, dédapád szakmáját, légy hát büszke rá és végezd tisztességgel, mert az emberiség döntő többsége kétkezi munkájának nyomán él szerény, de becsületes életet, s bár gazdag sosem lesz, de megéri, mert nyugalma és alapvétő szükségletei mindig elérhető távolságba kerülnek e munka révén, s aki az egész napi munkának szenteli magát, annak nem jut ideje arra, hogy bűnös gondolatokat forgasson a fejében, még arra is kevéske ideje marad, hogy elgondolkozzék azon, mennyire erkölcsösen cselekszik tevékenykedése közben, mert szüksége sincsen rá, úgymond a munka mindig megmutatja az erkölcsösség útját, helyes mederbe tereli életedet, nem hagy időt és energiát a kilengésekre, s így mindig abban a tudatban élhetsz, hogy hasznos tagja vagy a társadalomnak, anélkül, hogy ezen különösképpen el kellene tűnődnöd, s bár nem ígérhetem neked a nagy örömök, a pompa és a dőzsölések kellemetességeit, de megígérhetem a nyugalmat s talán az e nyugalomból eredő csöndes boldogságot, esetleg annyi örömöt, hogy érezd: áldozatot hozol embertársaidért, akik tevékenységük során szintén áldozatot hoznak érted, s ez oly hatalmas szervezőerő, mely évezredek óta képes — Te lókötő — mondta a lator gyermekének —, most elkezded tanulni ezt a szakmát, az apád, nagyapád, dédapád szakmáját, légy hát büszke rá, a jó istenedet, és végezd tisztességgel, mert ha nem, akkor bakizol, és gyakrabban kerülsz a sittre, mint az e szakmában megengedhető egy profinak, aki az emberiség egy kisebb, de Mózes Attila Intések fönntartani a világot, bár az olyan, amilyen, de ennél jobbat még nem találtak ki számunkra, s mindez, ismétlem, csak a munkának köszönhető, egy kiválóan megalkotott tetőszerkezetnek, vagy egy sima keresztnek, és bár tökéletes munka nincs, a tökélyre való törekvés azért megadja azt a minimumot, melynek révén egyik napról a másikra szerényen, de becsületesen végigtengődöd az életet, ha nerrj jön közbe egy munkabaleset, amitől Isten is óvjon, s ha munka közben már-már úgy érzed, csüggedsz, a plan- kács nyomán fölkunkorodó forgács illata feledteti veled a sötét gondolatokat, édes fiam! — mondta az ácsmester gyermekének. egyáltalán nem elhanyagolható részéhez tartozónak tudhatja magát, aki ritkán dolgozik, de akkor aztán olyan leleményesen, hogy hosszú ideig ne legyen gondja életminőségére, mert mi a luxusnál alább nem adhatjuk, ez életünk egyetlen értelme, és köpjél a többség erkölcsi normáira, azokra, akik nem tudják, hogyan kell jól élni, és bután is, halnak meg, mielőtt ostoba gyermekeket tosznak a világra, akik csak azért dolgoznak, hogy nekünk megteremtsék a munkalehetőséget és a fényűző életet, mely, mondom neked, az egyetlen igazi élet, tekintve, hogy csak egyszer élünk, de szakmánk erre az egyetlen életre biztosítja a nagy örömöket, a pompát és a dőzsöléseket, mert mit számít az, ha életed felét a ler- ben töltőd, amikor a másik felében olyan örömöket ízlelhetsz, melyek csak néhány kiválasztottnak s nekünk adatnak meg, s bár a tökéletes bűntény olyan, mint a Bölcsek Köve, de mindig a tökélyre kell törekedni, mert ez a törekvés szerre kiszűri a hibalehetőségeket, s minél többet zár ki, annál kevesebb az esély a lebukásra, és ne higgy a szentfazekaknak, akik azt hiszik, hogy minden, vagy a legtöbb bűncselekményre előbb-utóbb fény derül, mert én tudom, hogy több a leleplezetlen, mint a fölfedett, itt a lebukás tulajdonképpen munkabaleset, a veszélyességi pótlék viszont a mérhetetlenül jobb életszínvonal, s ha a börtönben már- már úgy érzed, csüggedsz, csak arra gondolj, hogy egyszer innen is kikerülsz, s újra kezdheted az egészet, most már lényegesen több tapasztalattal, te lókötő! — mondta a lator a gyermeké- neje. É des fiam, te lókötő — mondta a filozófus a gyermekének —, vesd össze a fentieket, és gondolkozz el mélyen, bár gondolkodni igazán nem érdemes, hiszen ezt tette az apád, nagyapád, dédapád, és ugyan mit ért vele?... Cseh Gusztáv: Blériot utazásai (tus)
