Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-29 / 254. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. OKTÓBER 29., SZOMBAT 7 Közéleti gondolatforgácsok .— Panaszkodik a politikus, hogy népszerűtlen? Nem érti, hogy amit igazmondó tükre tapintatosan a szemébe mond, azt már tettei régen kikiabálták. * * * — A háború a politika folytatása más eszközökkel — szögezte le Clausewitz. A béke a háború folytatása kísértetiesen hasonló eszközökkel — fedezte föl Morillon tábornok Boszniában. * * * — Jalta után. A fortélyos félelem fennmaradt. A rettegés egyensúlyát most kétféle félelem alkotja. A civilek félelme a háborútól, és a katonák félelme a békétől. * * * — A felek teljes nézetazonosságra jutottak — tartalmazza a közlemény. Egészen könnyen ment — fűzi hozzá megkönnyebbülten a kommentátor. Hát persze, a viták és az emberek természete szerint nézetazonosságra azok jutnak a legkönnyebben, akiknek nincsenek is nézeteik. Ettől még felismerhetik az érdekközösséget. , , Szilágyi Ferenc Temetés I. Gy. halálának évfordulóján Zengnek a rigók gyászban hisznek-e a feltámadásban? töltényhegyű fényes tojásban az életben vagy a halálban? A síron kinn a koszorúk már száradnak, mint szánkon a zsoltár Pünkösd jön pedig, tűzláng kószál lélek, mely határokon túl száll — Hinni kéne, újfent remélni hogy nem halni vagyunk, de élni a sír kevés jussunk megölni s ha ránkdől is a szittya égbolt lesz erőnk sírunkból kilépni — Tornay Mari túl szabályos aprócska csigaházat találtam neked és sárgafényes vasárnap délutánt mennyire féltem ettől az őszelőtől mohapecsétes fehér köveken kirajzolódunk még-meleg sásfüvek lángolják árnyaink túl szabályosan forog ez a föld beleforgunk őszsistergésbe avarpárába hidegülő csillagok fordítják el arcukat seholse ágyam hová csalogassalak seholse vacsorám mivel hitegesselek — Utánam jöttek... Ezzel a légszomjas, halkan elrebegett, semmibe lejtő tőmondattal állt elénk az alkonyodó erdő szélén édesapám azon a nyárutói napon, mely legelső eltévelyedésemnek, máig lázálmosító elbolondulásomnak is a napja volt. Nyári tüzelőt gyűjteni indult el kora hajnalban anyai nagyapám és édesanyám, s vízhordónak, tehénpásztomak vittek engem is, az alig ötéves gyermeket, aki életben először szembesült a hatalmas, félelmetes, gyönyörű erdővel. Szerelme- tes álmaimban időnként ma is látni vélem a sóhajtozó, tündérmesés, menyasszony árvaságú nyírfaerdőt, amely a hajnali derengésben olyan sejtelmesen világított, mint a halot- taknapi temető, s amelyen úgy imbolygott át vélünk a két kicsi piros tehénke, akár egy Kormos István versen a delfinek. A nyíres után hancúrozó mackóiskolának tűnt mogyoróbokraival a verőfényes Mogyorós-oldal, serketáncos vasárnap délutánnak, a kökénybokros, kecskerágós, egres, cserjés Fábián-völgy kitárulkozása a Várdomb előtt, de nem hallgattak el jöttünkre a fekete fenyőkkel népesített Lucsos torokszorító, farkasámyékú rémmeséi sem, kik által teljessé, hatalmassá lett életem első Nagy Utazása, ki későbbi sorsaim szülőföldjévé tette Robinson szigetét és Afrikát. Anyám és nagyapám gallyat gyűjtött, esti tűzhöz köny- nyű rozsét, rakták a szekérre, én pedig őriztem a két te- hént, amíg az egyik, az otthon hagyott kis borjáért nyugtalankodó Virág nem függetlenítette magát: felcsapott farokkal bebogározott az erdőbe. Kányádi Sándor riadalmasán gyönyörű verse, a Fától-fáig történt meg ott velem, lettem az égtájtalan, úttalan, hatalmas bükkfaerdőben a poéma előtt vándorló, elveszett lélekké, a vers teremtés előtti káoszának egyik lehetséges víziója: „sími kéne, énekelni / éjnek lenni / nem is lenni / csak ne kéne beljebb menni... / csak ne kéne lovait kereső / kisgyereknek lenni...” Nem volt út, és nem volt égtáj, nem voltak virágok, pillangók, madarak, csak huhogó kísértetek, ördögök, krampuszok, ökörszemű békák, kígyók, nem voltak napsugárban fürdő lombok, ezüstfenyő ágak, csak csattogó, fényesen izzó farkasfogak, boszorkaormányok, villogó vadkanagyarak... És bénító, paraliktikus, kígyószem tükörébe fagyott félelem, ki úgy állított a hangtalan zokogás kivégzőosztaga elé, hogy számba tömte az egyetlen szót is, mely megmenthetett volna; befele vérzett, s alvadt vérrögökké némult az Édesanyámat kiáltó jaj... Az édesanya viszont hangosan sírt, rettegve kereste fél délutánon át az elveszett gyermeket, aki egy odvas bükkfa tövén várta a halált, s akit szűzmáriás örömében jól elfenekelt, mikor megtalált. — Hál’istennek, hogy megvan a gyermek — fogadott az útra kész szekér előtt nagytata, aki a riadalomtól még szófukarabb lett, s aki ezután csupán csak egyszer szólalt még azon a napon, ott az erdőszélen, ahol az utánajövők elől menekülő édesapám tőlünk elköszönt: — A gyermek megkerült, az apa elveszett... Az apa elFerenczes István Gyásztól gyászig veszett, öt hosszú esztendőre a gyermek árva lett, mert a sá- tánfattyak, a vörös postakocsi, a vászonfedelű, mozgó siralomház érte jött. Érte jött, mert előtte való este a korcsmában, enyhén spiccesen politizált... Azaz: szidta a népi demokráciát, köpött a béketáborra, gyalázta a népek atyját, a kommunista párttagsága által kereskedővé avanzsált analfabéta kocsmáros feljelentése szerint a népi Románia államrendjének megdöntésére bujtogatott. Pedig csak annyit mondott, hogy le kellene venni az öreg Jóska képét a falról, mert légyszaros, s különben sem kocsmatöltelék, hogy egész nap itt lebzseljen. És az a hír járja, hogy halott, csak a láncoskutya imperialisták megtévesztéséért tartják titokban. íme, a történelem, a fintorgó, a groteszk megismétli önmagát, dialektikusán fogalmazva, azonos helyzetek, azonos cselekedeteket, történeteket szülnek: a derék katona ama kocsmabéli esete reinkarnálódott ötven évekkel er- rébb, amelyben ugyancsak egy hírhedt Jóskának a portréja a főszereplő. Bár ha jól utánagondolunk, innen sem hiányzik, hisz ott lapult a generalisszimusz-Jóska alatti dobostorta mélyén őfelsége első Ferenc is, enyhén dohodt rétessé préselve az egy rend román király, egy rend führer, s a megint légből rakott töltelékek. Apám tehát nyugodtan hivatkozhatott volna a császár Jóskára is, ha megadatik néki a védekezés vagy a kimagyarázkodás lehetősége, de akkor az ’50-es évek elején nem az általános derültség, hanem a vérfagyasztó mosoly rajzolt portrékat, írt meg sorsokat, kiket nem a nemzet snapsz-számosai, bohólelkű tábori lelkészek, hanem gyilkosok, hóhérok, kényszermunkával kön- törfalat építő diktátorok, kivégzőosztagok kártyáztak el. Ők jöttek el apám után, ecettel s epével letörölni arcáról életének legboldogabb pillanatát, az alkotó embernek a befejezett mű fölötti örvendezését, békés elrévedését. Márton Áron püspök úr 1949-ben, bebörtönzése előtti nagy körútja végén szentelte fel falunk, Csíkpálfalva templomát, amelyet apám épített. Azt hiszem, ez volt az egyetlen ilyen tett az egész keleti féltekén, amelynek felmagasztalására apám nemcsak a lelkét, építő mesterségének imádatát, hanem anyagi javait, a saját házunkra gyűjtötteket is feláldozta. De boldog volt, mert a templom állt, a templom élt. A felszentelés utáni ebéden lehajtott fejjel ült a püspök úr mellett, aki így áldotta meg: „Olyan vagy fiam, mint a megérett búzakalász, ki lehajtja fejét, mert beteljesült. Áldott légy.” Élek a gyanúperrel, hogy nem a festett kép gyalázá- sáért, hanem ezért a boldogságért, ezért a beteljesedésért jöttek utána a Sztálin nevében csákányolók, akik akkoron épp a Duna-csatománál szólítottak névsort, s rájöttek, hogy hiányzik egy székely mesterember, aki nem a pokolnak, de a mennyeknek épített... így lett apám a világ legszelídebb haramiája, csipkebo- kor-szállású, ország-világ hazájú versben bujdosó. Fél évig az erdőkön bujkált, örök életre megutálván a gombát, erdei gyümölcsöt, s Szakállas Ábelként talán a sast is megette. Atbolyongása a Keleti-Kárpátokon Moldvai véreink, a csángó-magyarok felé, nem tudom mikor történt. Valamikori inastársa, egy román mérnök révén rejtőzött tovább, lett titkos munkása egy szovjet—román közös vállalatnak, a Szovrompetrolnak. Később munkatelepvezetője és sztahanovistája!... Itthon pedig előléptették kuláknak! Egy hektár kilencven ámyi föld birtoklójaként lettünk osztályellenség, népnyúzók, a milicista mindennapos ellenőrzésének kitüntetettjei. Amúgy is szegény udvarunkat pusztára irtották, anyámmal ámyékszéket ásattak a köznek, átnevelő piros terítős asztalok elé citálták, faliújságos pellengérre állították. De nem írhattam én sem meg Sztálin elvtárs születésnapjára a rózsaszín levelet, mert legjobb tanuló voltom, amolyan kulákos diverziónak számított: így akarjuk a leprát a nagy Kreml falai közé becsempészni, ahová lepra nélkül, vagy leprával, de 1953-ban végül csak beütött a krach... Azon a márciusi napon a nagy gyászt bejelentő plakátokkal úgy kitapétázták házunk oldalát s- a kerítést, hogy attól röhögött az egész falu. A gyászmisén, hová hatalmi szóval kirendeltek minden élőt, nyolcadmagammal ministráltam, kicsi fehér gyertyákként lobogtunk a Pál apostol megtérésére szentelt oltár előtt, és... És sírtunk. Sztálinért, a bölcs vezérért, a népek atyjáért, a kommunista jövőnk bajnokáért hulltak a könnyek, a miíeszvelünk sóhajok. Egyedül én sírtam édesapámért, aki a falu ékelődő, csúfondáros, mindent túlélő szentenciája szerint túl korán, zimankós időben, szal- makalaposan indult el Sztálin temetésére. Annyira túl korán, hogy haza is csak késve, nagy későn érkezett. Valamikor 1956 táján ért véget családunkban a hosszú gyász, melyet anyám egyszerűen csak így emleget: amikor Sztálint gyászoltuk. Akkor újabb kezdődött. És azután még újabbak... Gyásztól gyászig éltünk... És eltelt az életünk. Szervátiusz Tibor: Kalevala-illusztráció Szervátiusz Tibor: Magyar Golgota
