Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-18 / 244. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 18., KEDD 13 „Mert zsarnokság van...” Tisztelt, kedvelt Lapom! Nagy elkeseredéssel olvastam a mai (október 10-i) lapban a Vödrös Attila által közzétett írást a Pest Megyei Hírlap sorsáról. De mi, olvasók, mi, magyarok, mi, szegény bérből és fizetésből élő értelmiségiek mit tegyünk ezek ellen az intézkedések ellen? Mit tehetünk? Amikor reggel kinyitottam — eddig — az emberi méretű, és emberi hangú újságot, és megláttam, hogy Sándor András írása van benne, melegség öntötte el szívemet és boldog napom volt, mert úgy írt, ahogy én, mi éreztük az életet. Lehetetlen, hogy engedjük megszüntetni ezt a lapot! Benedek István Cinizmus című cikkét sokszorosítva adtam át sok ismerősömnek, hogy tanuljunk belőle. Most honnan tudjuk meg majd az igazságot? Már régen meg akartam írni, hogy az Új Magyarországnak 33 aláírást küldtem el, mert ők korábban kezdtek gyűjteni. Most ezt a párat mégis csatolom. Örülök, hogy összegyűlt a százezer aláírás, de minek, ha semmit sem vesznek figyelembe már! Az egri kiállításról írt ösz- szehasonlító és pezsdítő cikket is sok példányban osztottam szét, de az emberek többnyire sajnos buták, lusták és haspártiak. Megfigyeltem, hogy az 1950 után születettek, akik a forradalmat még picikként élték csak át, és az azt megelőző kemény világból még érzéseik sem maradhattak koruknál fogva, azok teljesen másképp gondolkoznak, mint mi, ötven éven túliak. Mi még a civil szervezetekben megpróbáltuk az elmúlt szép években — reményeink szerint — a polgárosodást elindítani, de csak az idősebbek jöttek, s ők is lassan elmaradtak, mert az emberek újra félnek, és újra el- hidegültek egymástól. („Mert zsarnokság van...” — mondja Illyés Gyula.) Kedves Szerkesztőség! írják meg, mit tegyünk. Legyen lapunk! Nagy tisztelettel és érdeklődéssel olvasnám a lapot tovább! Mészárosné Pálóczy Erzsébet Budapest Népképviselők, vagy elérhetetlen „istenek”? Országos jelentőségű kérdésekben kívántam (kívánok most is) személyes találkozási lehetőséget kapni politikai életünk két prominens személyétől. Úgy tűnik azonban, hogy a homéroszi mesevilág isteneihez hasonlóan a XX. század szocialista „istenei” is legföljebb csak a mesében érhetők el a földi halandók számára. Pedig ezek az „elérhetetlenek” nemcsak vezetők, hanem egyben képviselők is. Ráadásul az állampolgárok szolgálatára felesküdött népképviselők, akik ilyen irányú elkötelezettséHISTÓRIA * Attila és Árpád kardja (II.) Kiirtani a lelki gyökereket Domokos Péter kiváló könyve után (Szkítiától Lappóniáig. Budapest, 1990) ma már látható az is, hogy ebben a fél évszázadban a huntudat hite ellen folyó hadjáratban rejtve vagy nyíltabban a nagy- politika is játszott ösztönző, támogató vagy csak mégértő szerepet. Ehhez hozzá kell még számítanunk az ezeréves Magyar Királyság, a Szent Korona országainak bonyolult etnikai összetételét is. Mi mással, mint éppen a szabadságharc leverése utáni helyzettel magyarázható a Domokos Péter által imigyen összefoglalt vélemény a finnugor tanítás hivatalossá és kizárólagossá válásának szélsőségeiről: mindehhez egy nem mellőzhető körülményt is meg kell említeni: a magyarokról, a magyar nyelvről, a magyar nyelv eredetéről Magyarországon, Budapesten, az Akadémián is, valamint a sajtó hasábjain többnyire nem magyar származású tudósok vitatkoztak s mondták ki a döntő szót. Tény és való, hogy az idők során magyarrá váltak, a magyar tudomány és műveltség büszkeségei lettek, de a múlt század második felében, 1849-et követően e kérdésben létezett valami fenntartás. Toldy (Sche- del) Ferenc és Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál ekkoriban túl készségesen vállalták a közszereplést. Bu- denz Józsefnek, a kiváló nyelvésznek, Hunfalvy fő harcostársának a személyiségéről az egyik korabeli tudóstárs véleménye a következő volt: Megvetette minden magyar barátját; arra késztette őket, hogy németül beszéljenek vele; szorgalmasan látogatta a német színházat: a magyar néppel ellenséges német nyelvű újságokat olvasta; az akadémiai üléseket megzavarta. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a magyar kortársak nyugodtan fogadták ezt a másságot, nem kis mértékben azért, mert nem voltak fajgyűlölők, sőt még csak nacionalisták sem, de azért is, mert Budenz valóban szakértő tudós volt.) A helyzet rendkívüli bonyolultságát mutatja, hogy a történeti (és nem a nyelvtörténeti) kérdésekben a legtisztábban látó és legképzettebb valaki, Vámbéry Ármin viszont zsidó származású volt, és mint tehetséges fiatal, báró Eötvös József segítségével utazott 1854-ben első tanulmányújára Konstantinápoly- ba. Kíváncsi lennék, a du- naszerdahelyi születésű fiú, aki nem egy alkalommal hosszan indokolta, miért magyar, mit szólna az erőműhöz, ha feltámadna. Érdemes felfigyelni ebben a kérdésben a kiváló Eckhardt Sándor véleményére: Az Árpád-házi uralkodók és a középkori magyarság Attila-hagyomá- nyukat össze tudták egyeztetni saját keleti történelmi hagyományukkal, sőt a kereszténységgel is, melynek bajnokaivá lettek. így csak az ezeréves magyar Attila- hagyomány meghamisítása és minden történelmi hagyománynak ellent mond legújabb pogánykodóink- nak az a törekvése, hogy Attilát tegyék meg újdonsült keresztényellenes faji mítoszuk szimbólumává. Árpád, Szent István, Nagy Lajos, Mátyás magyarságának saját nemzeti történelme elég fényes ahhoz, hogy ne kelljen mesterségesen kiagyalt mítoszokhoz folyamodnia, mint más történelem nélküli népeknek. Jóllehet nem határozta meg legújabb és keresztényellenes pogányko- dóink mibenlétét, sejthető, kikre gondolt. De azt már nem láthatta előre, hogy a legújabb pogányokhoz nemsokára még újabb po- gányok is társulnak, ráadásul olyan, igazán nagy po- gányok ellenében, mint akár Attila, akár Árpád, akár kései rokonuk, Dzsin- gisz kán volt. A párt szemei elől elrejtett soproni Attila-szobornak a kommunizmus évtizede alatti viszontagságait jól ismerjük. Mongóliában Dzsingisz- nek még a nevét is bűn volt kiejteni, és Ulánbátorban szobra helyett évtizedekig Sztálin emberének, Szuhebatomak a lovas szobra állt. (Sőt, emlékszünk, hogy egy nálunk tanuló móngol diáknak hosz- szú ideig rejtőznie kellett a ’80-as évek végén, mert valahol egy közismert dalt énekelt Dzsingiszről). A millenniumi emlékmű, és így vele együtt az egyik főalak, Árpád becsmérlése és gyalázása pedig éppen mostanában folyik. A legújabb pogánykodást köny- nyű kapcsolatba hozni a kommunizmus, majd csak szocializmus építésének eszméje mögött burkoltan vagy nyíltabban megbúvó orosz pánszlávizmussal és imperializmussal. A magyarázat egyszerű: kiirtani mindazt a lelki gyökeret, amely a kis és leigázandó népeket az őket egyedül megtartani képes hagyományaihoz köti, legyenek azok ősi soron akár biztos tudások vagy legendák, akár mítoszok, sőt eredendő voltukban akár tévhitek is. A millenniumi emlékmű gyalázásával jelképezhető még újabb pogányko- dás viszont egy egészen más szándék része. Ennek megvilágítására röviden idézem egy neves londoni kutató napokban megjelent sorait: a mai nyugati társadalmak egyik fő problémája az a folyamat, amit Max Weber kifejezésével élve a világ önmagából való kiábrándulásának, meghasonlásának (még bonyolultabb szóval elidegenedésének) nevezhetünk. Ez társul a tömeg- termelésre való áttéréssel és a technológia iszonyú iramú fejlődésével. Emiatt a modern ipari társadalmakban egyre inkább terjedőben van a mindenre kiterjedő és mindent átható elszemélytelenedés. E folyamatnak a megállítására és visszafordítására manapság egyre-másra jelentkeznek úgynevezett ellenkultúrák. Ezek a legtöbbször új vagy újszerű vallásos körök, amelyek általában nem a kereszténység hírvivői, hanem attól elfajzott, vagy éppen azzal ellenséges, tagadó szekták. E szerveződések ma még — vagy ma már — mélyen rejtőző, ősi, legtöbbször pogány, kereszténység előtti hagyományokhoz, vagy más nagy, Európán kívüli világvallásokhoz fordulnak a meghasonlás remélt visszafordítására. A szándék lehet nemes, de legtöbbször csak annak álcázott. Azt is könnyű felismerni, hogy a legújabb po- gánykodás és eme még újabb pogánykodás egymásra találása — ami hazánkban bekövetkezett — eredményeként a magyar nemzeti tudat, és annak részeként a legendabeli hun—magyar hagyomány és az Attiía-tudat az egyik fő célpont lett. Még akkor is így van ez, ha olyan pogány vagy nem keresztény hagyományok és hitek is megtestesülnek bennük, amelyek egyébként megfelelhetnének ezeknek az új, kereszténységellenes és így magyarellenes mozgalmaknak. Itt van a lényege annak, amit Eckhardt Sándor kiemelt: az Árpád-nemzetség és a magyarság a saját Attila-hagyományát öszgüket nem győzték eléggé bizonygatni választási kampányuk során. Igaz, ez már pár hónappal korábban történt, és a politikus köny- nyen felejt. Feltehetően a parlamenti bársonyszék ringató puhasága is hozzájárul ehhez. Viszont a demokráciára szomjazó aktív állampolgárt az efféle „honatyai” magatartás inkább bőszíti, mint nyugtatja. Mert amikor egy MSZP-s frakcióvezetőt hónapokon keresztül nem lehet a jóléti intézmények (vállalati óvodák, üdülők, sportpályák) erkölcstelen privatizációjával kapcsolatosan „asztalhoz ültetni”, vagy az ugyancsak MSZP-s ipari és kereskedelmi minisztert lehetetlen a hazai erősáramú ipar fellegvárának számító néhai Ganz Villamossági Művek milliárdokat érő üzemcsarnokainak megmentése érdekében, valamint a magyar termékek védelmében személyesen elérni, akkor ebben az esetben fölösleges hangsúlyozni nap mint nap, hogy az MSZP a „kisemberek”, illetve a bérből és fizetésből élők pártja kíván lenni. Tehát tisztelt illetékesek, Szekeres Imre és Pál László urak, tegyék lehetővé számomra azt, ami egy szocialista és szociális érzésű országgyűlési képviselőtől alapvetően elvárható a Magyar Köztársaságban. Nevezetesen, hogy közvetlenül elérhető legyen a választó számára. Cséfalvay István Budapest sze tudta illeszteni a kereszténységgel. Ennek az árpádi magyar hagyománynak a legújabb pogányságnál az szúr szemet, hogy magyar, a még újabb pogányságnál pedig még az is, hogy keresztény. Most még szándékosan nem emeltük ki Eckhardt szövegéből a harmadik ágat, a magyarság saját keleti történelmi hagyományát, amelyet hajdanában szintén sikerült összeegyeztetni az Attila-tudattal. Ennek a harmadik ágnak az önálló volta azt jelentené, hogy a magyarság keletről hozott saját hagyományaiban az Attila-tudat és a hun rokonság eredendően nem szerepelt, jóllehet maga Eckhardt is hangsúlyozta, hogy a magyarság már az őshazákból magával hozta azt a hiedelmet, hogy a magyar és a hun egyazon nép... Annyi bizonyos, hogy a 11. század végén összeírt Gesta Ungarorum... tud már egy bizonyos magyar—hun hagyományról, melyet jóformán a maga egészében mondának tekinthetünk. Természetesnek vesszük, és így bizonyítanunk sem kelí, hogy egy kétségtelenül finnugor eredetű és nyelvű nép nem hozhatott magával egy olyan ősi hagyományt, hogy ő egyazon nép lenne a török nyelvű hunnal. A megoldás tehát máshol keresendő! Természetes tehát az is, hogy ezt a harmadik ágat csak akkor kellene összeegyeztetni a másik kettővel, ha a honfoglaló Árpád népe nem hun, nem török, hanem finnugor eredetű és nyelvű lett volna. (Folytatjuk) Makkay János, a történettudomány doktora Kínvallatás boszorkányság gyanúja miatt A vármegye törvényszéke időnként nagyon súlyos bűncselekmények ügyében kényszerült igazságot szolgáltatni, vagy a tényállást kideríteni. 1699 nyarán vádat emeltek Kovács Ferenc édesanyja, Kovács Andrásáé született Baranya Zsuzsanna és Mészáros Margit ellen, mert hárman meggyilkolták Csorba Jánost, Mészáros Margit férjét. A vádlottak elismerték a bűnt, Kovács Ferencet fővesztésre ítélték és kivégezték. A két nővádlottal szemben azonban újabb vádpont merült fel: a boszorkányság, ezért óikét kínvallatásra ítélték, hogy kiderüljön az igazság. Baranya Zsuzsanna a háromszori kínzás alatt sem ismerte el a boszorkányságot, „nem sírt, jajgatott, hanem a másik asszonyt átkozta, miért vallott őrá”. Mészáros Margit a kínzás alatt azt vallotta, Kovács Ferencet Csorba János meggyilkolására saját anyja kényszerítette. () elismerte a boszorkányság vádját. FJőször azt vallotta, hogy azt Baranya Zsuzsától tanulta, de a további kínzások után ezt módosította: „... Korpo- nán tanulta a menyétől, majd megbeszélte Baranya Zsuzsannával s az azt mondta neki: tegye meg, talán fog használni”. Férje megöléséről azt vallotta, abba beleegyezett, de a megölt ember ingét Baranya Zsuzsanna húzta le. Vádlott-társát később újra kihallgatták, de „Baranya Zsuzsanna a kínzások alatt semmit sem vallott, csak fia és annak felesége elleni gyűlöletét. Tagadta, hogy a gyilkosságban bűnrészes lenne, s azt is, hogy boszorkány lenne”. Mivel nem ismerte el a vádat, kivégzését elhalasztották. Későbbi sorsa ismeretlen. Pogány György
