Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-18 / 244. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. OKTOBER 18., KEDD i A hatalom előbb-utóbb elkanászodik Adja Isten, hogy tévedjek. Mástól segélyt nemigen várhatok. Szociológus barátom jelenleg szerény jutalék fejében felmérést végez, többek között azt kérdezi, hogyan érzi magát jelenlegi lakóhelyén a polgár, milyennek ítéli környezetét, lakóhelye minőségét. Metróval jól megközelíthető betonsivatagban, a város peremén, az „érdes részen” nyüzsögve rohangáló rusznik és alaposan kutatgató svábbogarak tömege között a többség határozottan jónak ítéli környezetét. Békésnek, csendesnek — a bogarak nem ordítoznak —, megfelelően tisztának, jól ellátottnak. A közeli főbb útvonalon levegőért kapkodó gesztenyefákra hivatkozva zöldövezeti összkomfortos lakások övezetének véli buszfüsttől szürkéllő légkörű 50 négyzetméteres, kétszobás lakását. Ez nem kincstári optimizmus, nem a jövőbe vetett hit delíriuma: tényközlés név és minden közelebbi adat nélkül. Az ilyen ember jó, az elégedett ember nem lázad: azt hiszi, nemcsak a láncait veszítheti, eszébe sem jut ugrálni. Ezen a környéken az embereknek 98%-a úgy érzi, megfogta az Isten lábát. A kivétel — ha tekintettel vagyunk is a kisebbségre — nem oszt, nem szoroz. Még az sem, aki azt mondja, nincs lehetősége változtatni soha többé, tehát nem vágyik el onnan. Kérdeztem, mit szólnak a kormányváltáshoz. Barátom azt mondta, ő ezt nem kérdezi, de van, aki kitárulkozik: mindegy. O megmondja őszintén, melyik pártra szavazott (és megmondja), de igazán nem érdekli, ki játssza az eszét a parlamentben. Ez nem mindenkinek mindegy. Itt van példának okáért a miniszter asszony, aki úgy begurult Deutsch Tamás félelmetes szövegelésétől, hogy félő volt, megüti. Vagy ő a Fidesz képviselőjét, vagy őt a guta. Nem a szóváltás oka és utólag kiötölt magyarázata érdekes itt, hanem a tónus. Ahogy a miniszter aszony nekiugrott a suhancnak. Amilyen hangon kiabált a bársonyszék asszonya. Tessék már visszaemlékezni, olvasó, ez a hölgy a SZOT-ban volt, ő volt a mi érdekvédőnk, vagy micsodánk. A pénzünkért akkoriban szép nagyokat egyetértett az MSZMP-vel, aminek hű tagja volt. Időnként ellátogatott — már a ’80-as évek dereka táján — a szociológusok közé, különösen Ferge Zsuzsa és társai kutatásai keltették fel a figyelmét, jóllehet amikor a professzor asszony holmi tényekre hivatkozva azt állította, már nemcsak a — tetszik emlékezni? — kapun belüli munkanélküliséggel kell foglalkozni, mert az igazi munkanélküliség is megjelent, legalább ugyanennyire mérges volt, de ő akkor nem hatalmi pozíciójában érezte megbántva magát. Hanem csak mint kommunista. Ugye nem kell magyaráznom, miféle érdekvédelem volt a Nagy Sándor-féle SZOT-ban? Amelyik erdőbe vitte a tisztességes Őry Csabát és a hasonszőrűeket, amikor megállapodtak egymással kampánycsendről, mifenéről. Költői kérdés: ön melyik társadalombiztosítási önkormányzatra szavazott? Semmi, csak úgy kérdeztem. Mert az akkoriban átmenetileg „független” kommunista — a szakszen’ezet független jelöltje — lám csak, elgondolkozott a világ folyásán, és meggyőződvén, kiké a bölcsek köve, hirtelenjében belépett az MSZP-be. A folt visszakerült a zsákjára. Csak most nem az van rajta, hogy Tüzép, hanem valami más. Az ügyeletes mozaikszó. Meg tetszett már figyelni, hogy amikor elszaporodnak a betűszavak, baj van a társadalommal? Ilyenkor a társadalom irányítói roppant idegesek. Akármily demokratikusak is, agyukra megy az ellenzék. Hogy van. Hogy merészel lenni, és megkérdőjelez, meg minden ilyesmi. A hatalom ilyen hisztis állapotában mindig attól fél, hogy nem látszik eléggé nagynak. Eleinte ordít, mint egy bunkó, utána jön a gumibot, ami rávall minden népbarátra — ha nem nevelték meg a szülei t—, aztán zu- hé, neki a másként gondolkozó fattyaknak. Amikor ilyen idők kezdenek járni, direkt kár öregedni. Egyrészt csökken az esély a túlélésre, másrészt az ember kezd lassabban futni, mint a rohamrendőr, ami káros az egészségre. Vagyis döntenie kell az embernek, jól érzi-e magát svábbogarak és hasonló komfortok között, mivel nincs többé lehetősége változtatni, vagy pépesre vereti magát, ha nem tetszik a rendszer. Egy ismerősöm ment, mendegélt a kocsijával a szélső forgalmi sávban 70-nel, mert ez olyan úton történt, ahol ez szabályos, és egyszer csak kijött a busz a megállóból, ami a legkülső sávban van. Ismerősöm hirtelen felröppent, mint egy riadt madár, és még egy sávval beljebb találta magát. Abban a forgalmi sávban egy baromi nagy teherató vágtatott, és a landolónak a sarkára hágott. A teherautósofőr ijedtében úgy ordított, mint egy magas pozíciójú személy, ha alacsonyabb szintről szólították meg úgy, hogy nem tud mit válaszolni, mert nem készült fel valami megfelelő hantával. Szóval a teherautó pilótája ordított, mint egy sakál, és csúnya szavakat használt, amelyekkel azt próbálta meghatározni, honnan került az ő lökhárítójának keze ügyébe az ismerősöm és kocsija. A busz, amely átlökte a szerényebb súlycsoportba tartozó járművet, tiszta erőből elvágtatott, mivel arrafelé ő is mehetett 70-nel. Mire a böhöm nagy teherjármű pilótája felfogta, miért kellett volna az ő nagyméretű járművével — mint egyetlen erre alkalmassal — a távolsági busz után nyargalnia, és elállnia az útját, már az egész értekezletnek nem volt semmi értelme: a busznak nyoma veszett, a rendszámát sem írta fel senki. Egyedül a bal első részén talál, aki keres, sérülésnyomokat. (Egyébként itt, Pest megyében.) Ezt a történetet, amely alig pár napja ugyanazon a napon történt, amikor esedékessé vált a képviselő úr el- nadrágolása a hatalmon lévő néni által, csak azért meséltem el, mert már több rendőrt láttam-hallottam, amint igazoltatott személy- lyel lármázott. Úgy látszik, négy év vergődés után végre kezdik megtalálni helyüket a változó világban. Miközben a szerv kiabált, és gumibotjával — egyelőre a saját — tenyerét ütögette, eszembe jutott a vádalku, ami most már ugyanolyan törvényes eszköz, mint a telefonlehallgatás. Most tessék elképzelni, hogy valamely gyanúsított elvállalhat valami elkövetést egy súlyosabb, bár — mondjuk — nem bizonyítható vád elengedése fejében. Most akár be is következhet, hogy amíg a teherautósofőr megérti, miért tud repülni egy személygépkocsi, mindkettőjüket letartóztatják a fel- sőbbség felháborításának gyanújával, ha nem vállalják, hogy el akarták lopni a buszt. A lehetőség és a stílus már adott. Szitányi György «SÄ ' *T' w Tarái Sándor grafikája Egy házioltár sorsa Vannak zarándokhelyeim. Másnak is van, bizonyára. Egyik a zsámbéki romtemplom. Meg a visegrádi romvár, Mátyás palotája. Erdélyben ilyen hely, falu, amit időnként meg kell látogatnom, a Szent Anna-tó, fölötte a Mohos. És hát Csemáton mindenképpen. A néprajzi múzeum, mely egy család rendíthetetlen gyűjtőkedvét, néprajzi érdeklődését mutatja. A Haszmann családban immár a harmadik nemzedék dolgozik a néprajzi tárgyak gyűjtésével. De most inkább egy sajátos mozzanatot akarok fölmutatni. Történt pedig, hogy Ceau- íjescu vezér őrjöngésének a tetőpontján a csemátoni múzeumban is létesíteni kellett egy házioltárt a Sas, a Tölgy tiszteletére, az .ő arcmásával. Mert hogy is képzelhették el, hogy kiállították a múzeumban Cseh Gusztáv nagyszerű — immár néhai — grafikus hatvan erdélyi főemberéről készült grafikáját, és nincs ott a Vezér? Jött a parancsolat, hogy márpedig szerkeszteni kell egy „házioltárt” a nagy kommunista, a nép jótevője, a boldogság záloga stb. számára is. Történt, ami történt Romániában, 1989 karácsonyán. Elég az hozzá, hogy a Jótevőt és világhírű tudós nejét szitává lőtték. Most, hogy ismét megkerestem Haszmannékat, a múzeumot és a termeket, megkérdeztem: — Hová lett a házioltár? — Nem dobtuk el. Szó sincs róla. Itt nőnek föl a szemünk előtt a mostani szép fiatalok, akik nem sokat tudnak róluk, s a későbbiek még kevesebb élménnyel rendelkeznek. Hát meghagytuk a „szent családot”, a házaspárt, mint a román kommunizmus jelképét. Mert sosem szabad elfelejteni, mit szenvedett ez az ország a szocializmusban! Hát megmutatjuk őket — mementóként, mint örök figyelmeztetést. Igaz, nem kapnak már főhelyet... (czegó') Olvasom, hogy az ukrán kormány elvi beleegyezését adta a csernobili atomerőmű bezárásához. Hangsúlyozom: elvi beleegyezését annak az erőműnek a megszüntetéséhez, mely még a múlt évtized közepén okozta ezrek, tízezrek, későbbi bevallások alapján százezrek tragédiáját. Az atomerőmű bezárásának időpontját azonban még most sem döntötték el... Az ENSZ és a nagyhatalmak — finoman fogalmazva — óvatosan kezelték-ke- zelik a réges-rég kirobbant balkáni válságot. (Értsd: olyan háborút, mely a legsötétebb középkort lepipálva romhalmazzá változtatott csodálatos vidékeket, falvakat, városokat, műemlékeket, s földönfutóvá tette a polgárokat. Ámbár, miért éppen ez a szűk balkáni térség izgatná különösebben a világeseményeket igazgató szuperhatalmakat? A közvélemény számára legyen elég szájtapasz Irak bombázása, Haiti lerohanása... A paprikáról sokáig úgy tudtuk, s erről szentül meg voltunk győződve, hogy az számunkra a piros arany, mezőgazdaságunk büszkesége, amivel jogosan büszkélkedhetünk külföldön is. Néhány hónapja rádöbbentünk, hogy egyes piaci elárusítóhelyeken még „papri- kább” a kínálat: míniumos ólommal mérgezett a termék. Sajna, hiábavaló volt már az első jelzések idején a felpaprikázott közhangulat, a hathatós vizsgálat csak akkor vett lendületet, midőn már az élelmiszerboltok polcain is ott vöröslött a méreg, ólmozott nyugalommal várván a gyanútlan vásárlót. S e paprikanagyhatalom polgárai mára kései és kényszerű választás előtt állnak: kedvelt fűszernövénytől eltiltván mérgelődjenek- e, vagy azt fogyasztván mér- geződjenek... Csupa ráérős ügyek. Vannak aztán ezen a pa- tópálos palettán olyanok is, melyek tulajdonképpen még nem jutottak el hozzánk, ám minden kívánságunk, hogy ne is legyenek itt. E fenyegető rémek: a kolera és a pestis. E két népirtó kór közül az előbbi hovatovább küszöbünk előtt áll, hiszen szomszédainknál (Románia, Ukrajna) úgy terjed, mint tintapaca az itatóspapíron. Szakembereink mégis magabiztosak, véleményük szerint nálunk kizárt a járvány lehetősége, mivel felkészültünk. Mire készültünk fel? Lehetünk-e nyugodtak, amikor a szakértői vélemények szerint nincs szükség a keletidélkeleti határokon a fokozottabb ellenőrzésre, a védőoltás pedig fabatkát sem ér? Persze fenntartunk néhány kórházi ágyat, infúziókat a test kiszáradása ellen arra az esetre, ha... De erről inkább ne beszéljünk. Nézzük inkább ezt a pitbull terrier nevezetű kutyafajtát, melynek két „díszpéldánya” néhány napja gyilkos agyaraival életveszélyesen megsebesített egy idős asszonyt. Aggódó szülők, szomszédok, gyanútlan járókelők a megmondhatói, hogy e marcan- golásra kitenyésztett négylábú gombamód szaporodik hazánkban. Ám a hatóság erről nemigen vesz tudomást. Legalábbis felszínesen kezeli a dolgot. „Valóban, számtalan lakossági bejelentés érkezett ez ügyben” — nyilatkozik a szóvivő. Bejelentés... Netán akkor veszünk tudomást a veszedelemről, amikor utolérjük Angliát a szomorú statisztikában, ahol több mint harminc embert martak- halálra ezek a dogok (dögök)? A fent említettek mindösz- sze kiragadott példák, melyeket sorolhatnánk tovább a végtelenségig. Most azonban nem tesszük. Majd máskor. Ha ráérünk. Tóth Sándor — Itt valamikor a Sztálin elvtárs szobra állt, csak az nem bírta a mozgatást. Jelenszky László rajza Ej, ráérünk arra még?
