Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-15 / 242. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 15.. SZOMBAT 13 Ha engedjük!... Tisztelt Szerkesztőség! Mély megdöbbenéssel olvastam a tervről, miszerint idegen kézre kívánják adni a Pest Megyei Hírlapot is. Mindez előrelátható volt ugyan, mégis arra számítottam, hogy legalább a választások előtt leállnak már a gondolatok és a maradék vagyonok (vagyonok?!) nyílt kisajátításával. Úgy látszik azonban, hogy a rablótőke vérszemet kapott. Rablótőkét írtam, nem véletlenül! Tudjuk jól, az idegen mint tőke is szép, ám a tőke bája általában az árában van. Magyarország kikiáltási árát az ismert adatok szerint 26 milliárd dollárban határozták meg a becsüsök. Szép summa! Annak is aki állja, de annak még inkább, akinek végül az egészet mint adósságot a nyakába varrják. Egy országot pedig birtokba venni úgy, hogy az ügylet során kialkudott vételár hitel formájában kamatostól megmaradjon, egyenesen gazdasági és jogi bravúr. Ilyen fura üzletek nem jogállamok, vagy piaci viszonyok között köttetnek! (Attól tartok, hogy a hazaárulás ma már nem közérthető fogalom, ezért nem is említem a másik oldalt!) Számtalan tisztességes lap kivégzése után most a Pest Megyei Hírlapra kerülne sor, mert ez a lap sem illik bele a magukat már tulajdonosnak érző felvásárlók tűlünk idegen ízlésvilágába. Ha engedjük! A fináncmaffiával konkurálni igen nehéz, de any- nyink talán még maradt, hogy a piacra kerülő részvényeket felvásároljuk a Pest Megyei Hírlap számára. A sok kicsi sokra megy alapon magam is szívesen támogatnék pár ezer forinttal egy ilyen akciót. Jól tudom, minden azon múlik, hogy hányán és mennyire ismerjük fel a reánk leselkedő veszélyeket. A formaság számomra teljes'en közömbös, csupán azt szeretném, ha a szerkesztőségi HISTÓRIA 113 históriai kérdés Horn Gyulához (VI.) Mit ér az ember, ha magyar? Méghogy expó, sajtószabadság meg nemzetközi nyilvánosság? Igen, a világkiállítással kapcsolatos negatív kormánydöntés hátterében csak látszólagosak azok a gazdasági érvek, melyekkel a döntést indokolták. Köztudott, hogy a SZDSZ kemény magjának már a kezdetektől fogva elutasító volt az álláspontja. Demokrácia ide, vagy oda, a félig kész beruházások ellenére, politikai presztízs- kérdést csináltak az expóból. Egy baloldali kor- ’mány, hogy is támogathat egy olyan világeseményt, mely elsősorban a nemzet kohéziós erőit segíti, melynek beruházásaiban, rendezvényeiben esetleg munkához juthat a kisvállalkozó, a csődbe jutott állami vállalat, vagy netán némi profitra tehet szert a hazai kisbefektető is? Mert ez a kormánydöntés gazdaságilag csak any- nyiban indokolt, ameny- nyiben a hazai tőke — legyen bármilyen kicsi — e döntéssel destabilizálható, így lehetetlenné teszik minden szinten annak az önálló nemzetgazdasági erőnek a megjelenését, melynek hiányában lehetetlen lesz a nemzeti érdekérvényesítés politikáját megteremteni. Miért is érvényesítené a nemzet érdekeit egy olyan hatalom, mely évtizedek óta az ország gyarmati státusának köszönheti mameluk privilégiumait? Igen, bizonytalanságban kell tartani a társadalmat, mert csak egy önbizalmát vesztett társadalommal lehet elhitetni, hogy nem is lehetnek más alternatíváink, mint amit a Valutaalap és a Világbank képvisel a baloldal politikájában. Még hogy világkiállítás? Még hogy a mille- centenárium nemzetközi nyilvánosságot kaphasson az expóval és kicsúsz- szon akár csak egy napra is a sajtót, a médiákat birtokló „liberálisok” kezéből az információk ki- és beáramlása? Még hogy a világ érdeklődésének a középpontjába kerülhessen a fennállásának 1100 éves évfordulóját ünneplő Magyarország? Miért is tartana minderre igényt egy olyan baloldal — a múltjában már említett magyarellenes politikai alvilággal —, mely eddig is a nemzetet rágalmazó, hazug információk tucatjával árasztotta el a világsajtót, ugyanúgy, ahogy történelmünk és pártállami önértékelésünk iskolai példatárát sem kímélte cinikus hazugságaitól? Miért pont a világkiállítás nemzetközi nyilvánosságával jutalmazná önazonosságunk és európaiságunk 1100 éves évfordulóját? Hogy is tudatosíthatná a Kárpát-medence és a világ magyarságában az ösz- szetartozás, a nemzeti önazonosság és a kisebbségi létre kényszerített magyarság iránti szolidaritás fontosságát az a baloldal, mely a kisantant államokkal együtt irredenta, fasiszta magatartásnak minősít minden olyan megnyilvánulást, ami a szétszórt magyarság nemzeti összetartozását hivatott demonstrálni? Persze nyilvánvaló, hogy a világsajtó és a nemzetközi közvélemény nem fogja irredentizmusnak, hamis nosztalgiának minősíteni azt az igyekezetünket, mellyel az expó kapcsán bemutathatnánk európaiságunk 1100 éves múltját, vagy a Szent István-i állam és a Kárpát-medence magyarságának tagadhatatlan jelenlétét szomszédaink életében is! Miért is tartaná fontosnak ez a baloldal a magyarság kohéziós erőit, ha minden történelmi igyekezete és politikai küldetése arról szól, hogy a kisantant államokkal együtt nyíltan tagadja a történelmi Magyarország 1100 éves létét, és a lehető legagresszívebb eszközökkel asszimilálja a magyarságot, Magyar- országgal együtt? Ezek után hogy is szembesíthetné Európát a nemzet, a magyarság iránti rossz lelkiismeretével, és miért szembesítené a szomszéd államokat azokkal a törvénybe foglalt, a nemzetközi normáknak megfelelő jogokkal, melyek érvényesülése végleg megszüntethetne minden etnikai feszültséget a Kárpát-mendencé- ben? De találhatnának-e a szomszéd államok nacionalista, soviniszta körei jobb szövetségest a magyargyűlölethez, a mélységesen cinikus kisebbségi politikához, mint a magyar baloldalt? Vajon mit várhat a kisebbségi létre kényszerített magyarság ettől a baloldaltól, ha a többségi magyarságot elnyomva, a maradék Magyarországon egy törpe kisebbség „liberalizmusa” kaphat csak prioritást? Mert egy pillanatig se higgyük, hogy a konzervatív jobboldal, a kereszténység, vagy a teátrális politikai külsőségek jelentik számára az igazi ellenfelet! Látni kell azt a kíméletlen harcot, mely- lyel a rágalom bolsevik rendszerén át az urbánus szinkrétizmus igájába gyűrte a magyar progresz- sziót! Igen, látni kell, hogy 1848-tól egészen napjainkig, miként lopja el, vagy semmisíti meg, népi, nemzeti mozgalmaink forradalmi, progresszív értékeit, üzeneteit. Látni kell, amint céltudatosan deheroizálja, befeketíti a két világháború hőseit, hősi halottait, hogy a holocaust dogmájával újfent lejárathassa a trianoni döntéshozókkal harcoló, majd a trianoni döntés ellen harcoló magyar államot, vagy annak vitathatatlanul korszerűtlen struktúráit és konzervatív, de becsületes politikusait. Kié hát ez a baloldal, ha napjainkban is az a legfőbb bűnünk, hogy magyarok vagyunk? Megtörtént-e a rendszerváltás, ha a reform — Bogár László MDF-es politikus szerint — csak fedőfogalom volt? Miféle törpe kisebbség ez a politikai alvilág, mely ma sem hajlandó lemondani oligarchikus hatalmi ambícióiról? Miféle baloldal az, melyről Debreczeni József „Hatalom és Uralom” című, a Magyar Nemzet 1994. augusztus 27-i számának 13. oldalán megjelent interjújában Bogár László a következőket mondja: „Szerintem alapvető félreértés van akörül, hogy mi is volt az a múlt rendszer. Az én első hallásra talán meglepő definícióm: ez a rendszer, általánosabban, ezek a rendszerek — a világ más periférián is létező társaikhoz hasonlóan — oligarchikus politikai kapitalizmusok voltak. Bármily meglepő, igenis a magántulajdon alapján működtek. Csakhogy annak egy egészen furcsa és nehezen látható formája létezett bennük, mégpedig a politikai oligarchia által birtokolt magántulajdon. Szó sincs itt kollektivitásról, épp ellenkezőleg: soha olyan zárt, exkluzív kisebbség nem birtokolta a társadalom javainak döntő többségét, mint ezekben a rendszerekben.” Igen, soha ilyen szakadék nem tátongott még az állam és a magyarság között, soha ilyen mélyre nem taszíttatott a baloldal és általa a nemzet, mint ennek az oligarchikus politikai kapitalizmusnak a rémuralma alatt. Kié hát ez a gyilkos politikai alvilág, ez a médiákba menekült rasszista elit? Kié a „liberalizmus”, a „demokrácia”, a „sajtó- szabadság”, ha a nemzeti önazonosság, a trianoni tragédia, az állami szuverenitás és a nemzeti érdekérvényesítés legalapvetőbb kérdései ma is tabuk? csapat együtt maradhatna, és nem kellene nélkülöznünk azokat a nagyszerű embereket, akik írásaikkal igen magasra emelték a lap színvonalát, és akik nélkül egész szellemi életünk csorbát szenvedne. Kérem gondolják meg! Aki nem tartozik udvartartásukhoz, az is láthatja, hogy az úgynevezett szabad választások óta már a második miniszterelnök vergődik akarva (?), akaratlanul (?) tisztsége és az őt fogva tartó fináncmaffia között. A fogság mérVajon mit ér a „szabadság”, ha ennek a mentálisan, fizikailag és gazdaságilag egyaránt megnyomorított társadalomnak — szociális, gazdasági és privatizációs gondjai között — a demokrácia, az alkotmányosság és a sajtószabadság valódi, plurális megvalósítása helyett Konrád György a kábítószer kereskedelmi forgalmazásának és fogyasztásának legitimációját sürgető írásaival kell foglalkoznia? Bizony itt nem szükséges a kommentár, vagy esettanulmány annak az intellektuális rasszizmusnak a tettenéréséhez, mely a holocaust kötelező dogmájától védve a szellemi lét, a szabadság, testvériség, egyenlőség tudatos prostituálásával, azért kelt illúziókat a tömegekben, a társadalmakban — különleges figyelmet fordítva az ártatlan, tapasztalatlan ifjúságra —, hogy azok a szellemi lét, a szabadság helyett a hedonizmus materialista mámorával önként áldozzák életüket az extraprofit kielégíthetetlen dögkeselyűinek. Mert van-e az téke bár valamennyiünket érint, éppen a tájékoztatóipar megszállása miatt senki előtt nem ismeretes. A nemzeti sajtóra nehezedő totális blokád jelzi csupán, hogy mekkora is lehet — ez a fasisztoid szellemű — a nemzeti kultúrát pusztító elnyomás. Szabadítsuk fel alóla egyelőre legalább a Pest Megyei Hírlapot! Tisztelettel és aggodalommal: Dienes Erzsébet Budapest extraprofitnak nagyobb forrása, mint a prostitúció, a fegyver- és kábítószerüzlet? De a kábítószer alatt már nem csak a drogokat kell érteni, ide tartoznak a szellemi és egyéb prostitúciók, kultúrának hazudott üzleti termékei is! íme a világuralom, mely a médiák, a bankok monopóliumaival, a filozófiai rabbulisz- tika jogi, politikai és tudományos eszközeit'rafi- náltan társítva a mimetiz- mus és ambivalencia színészi technikáival, demokráciának hazudja a pénz kíméletlen diktatúráját. Igen, mit érhet a magyarság, ha ezzel a rabbu- lisztikával szemben teljesen tehetetlenek vagyunk, ha a progresszió, a közgondolkodás filozófiai formái és a társadalomtudományok helyett, a kádárista békepapok „keresztény” opportunizmusával megint győz a pántlikás idiotizmus el- nyűhetetlen szolgasága? Mit ér hát az ember, ha magyar, kedves Miniszterelnök Úr? . (Vége) Toldi Miklós A Luczenbacher család Szobon Szob birtokosai a Luczenbacherek voltak, a család őse 1688-ban telepedett le a faluban. A belgiumi születésű ősleszármazottai sokat tettek Szob fejlődéséért, számos jelentős — elsősorban egyházi — épületet emeltettek. A család egyik tagja a magyar művelődéstörténetbe is beírta a nevét; igaz, már nem Luczenbacherként, hanem Érdyként. Erdy János 1796-ban született Szobon. 1815-ben bencés növendék lett, de pár év múlva kilépett a rendből. Jogi tanulmányai mellett történelmet tanult, és az 1820-as évek végétől sorra jelentek meg a kor tudományos folyóirataiban közleményei. 1846-ban József nádor a Nemzeti Múzeum régiségtárának őréül nevezte ki. Erdy János nevéhez fűződik III. Béla királyunk sírjának megtalálása, helyesebben azonosítása. 1848 végén Székesfehérvárott vízvezetéket javítottak, mikor a munkások két márványkoporsót találtak. Érdy december 8-tól 16-ig, a „zordon télnek fergetegei” közt folytatta az ásatást. A két koporsóban a király és felesége, Chatillon Anna aludta örök álmát. Érdy János fedezte fel és ismertette a legterjedelmesebb magyar nyelvű kódexet, a később róla elnevezett legendagyűjteményt. E kódexet 1527-ben írta az irodalomtörténetben Kartauzi Névtelenként számon tartott szerzetes, középkori irodalmunk talán legjelentősebb alakja. Érdy János 1848-ban változtatta a Luczenbacher családi neVet magyar hangzásúra. Pogány György
