Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-14 / 241. szám
É PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 14.. PÉNTEK J3 Milyen állam az, amely csak a bérből és fizetésből élő nagy tömegek jövedelmét képes megadóztatni, mert a milliárdokkal hazár- dírozó újgazdagok, ügyvédek és jogászok érdekszövetsége minden esetben erősebbnek bizonyul, mint az állam? Természetesen ezen milliárdok nem az államot is gazdagító vállalkozásokból, vagy zseniális külkereskedelmi üzletekből, hanem az államkölcsönökből elsikkasztott, a privatizáció címén ellopott, vagy az adókból elcsalt összegekből származnak. Kialakulhat-e egy olyan posztkommunista államban a demokrácia, melynek állampárti propagandagépezete a sajtó és a médiák — élükön az Aczél—Soros dandár, a pártarisztokrácia „elit” intellektusaival — „változatlanul” maradhattak a baloldal legfőbb hatalmi bázisa, miközben az üzleti élet dögkeselyűiként a demokráciát, a konszenzust és a sajtószabadságot szajkózzák? Kialakulhat-e egy olyan államban a politikai váltógazdálkodás — a valódi pluralizmus —, melynek „demokratává” szelídült pártarisztokráciája és saját „demokratikus” ellenzéke mindenáron egymásközt kívánja megteremteni a demokráciának azt a két pólusát, melyből megint száműzik a jobboldal gazdasági, politikai bázisait, a konzervatív értékeket és a vallás társadalmi presztízsét? Milyen állam az, melynek ügyvédi, bírói és ügyészi apparátusa a jogásztársadalommal együtt abból él — és nem is rosszul —, hogy hihetetlen vagyonokhoz juttat spekuláns gazembereket, ahelyett, hogy a jog eszközeivel szembe- szállna a kommunista bűnök tetteseivel és a társadalmi élet jogellenes, törvénytelen anomáliáival? Lehet-e hát demokratikus egy olyan állam, melynek közterheit csak a kisjövedelműek viselik, miközben a pártarisztokrácia és az újgazdagok, köztudottan az adók elsikkasz- tásával gyarapodnak? Lehet-e demokratikus egy olyan állam, melynek elszegényedett, megnyomorított társadalmán egy élősködő „elit” uralkodik? Lehet-e demokratikus egy olyan állam, melynek, közpénzeivel csak a baloldal gazdálkodik? Mit változott hát az állam, ha a baloldal a „demokratikus ellenzék” számára kisajátította a polgárság, a polgárosodás egyedüli státusát és esélyeit? Mit változott hát az állam, ha a „Tégy a gyűlölet ellen” rasszista igényeinek megfelelően, az ávós-pufaj- kás idők jogértelmezésével kívánja megakadályozni azt a társadalmi kontrollt, mely- lyel ellenőrizhetővé válna az „új polgárság”, avagy az a gazdasági, politikai „elit”, mely minden vagyonát és egzisztenciáját pártállami szolgálatainak köszönheti? Mit változott hát a baloldal, ha ezentúl a pártarisztokráciát édestestvérével a „demokratikus ellenzékkel” együtt, polgári elitnek hívja? Mit változott hát az állam, ha a baloldal semmit sem változott, azonkívül, hogy Göncz Árpádnak és néhány III/III-as értelmiségi cellatársának politikai karriert csinált ’56-os érdemeiért? Vajon mit változhatott a pártállami időkhöz képest 1956 forradalmának társadalmi, politikai és erkölcsi presztízse, ha szellemét, mártírjait és hőseit „ugyanaz” a pufajkás hatalom ünnepli (?!), mely megtorlásaival, vérbíróival és bértollno- kaival fojthatta vérbe a nemzett szabadságharcát? Csodálkozhatunk-e azon az égbekiáltó, nemzetünket gyalázó arcátlanságon, mely. az 1956. október 23-i Kossuth téri sortűz áldozatait még arra sem méltatja, hogy nevük — a holocaust áldozataihoz hasonlóan — kőbe legyen vésve azon az emléküket őrző jelképes síron, melyről „természetesen” az is lemaradt, hogy hány embert mészároltak le a helyszínen. Ezek után már hogy is lehetne feltűnő, ha az arany felirat szemérmesen elhallgatta, hogy a gyilkosok ÁVH-sok voltak. Mert az erre utaló ÁVH-s sortűzről már egy későbbi, az eredeti szöveg sortávolságát és ritmusát felborító, utánvésés tudósítja az arra járókat. Semmi sem hitelesíti jobban a magyarság, a nemzet szembeköpését, a demokrácia megcsúfolását, mint ez az utólag módosított sírfelirat! Mert arról aztán végképp nem ajánlatos beszélni, hogy az ÁVH-s vezérkar és a tisztek nagyon nagy többsége zsidó származású volt. Vajon ennek az elitnek mennyiben változhattak meg hatalmi pozíciói, ha a hivatalos Magyarországnak még napjainkban is csak arra futja, hogy a formális kompromisszum kedvéért ugyan megemlékezik a forradalom ártatlanul lemészárolt mártírjairól, viszont a gyilkosok és cinkosaik kilétéről ebben az újnak hazudott hatalomban is diszkréten hallgat? De azonnal felemeli hangját, ha a szemita rasszizmus aljas rágalmaival kell befeketíteni politikai ellenfeleit, ha a bűnös nép, az utolsó fasiszta csatlós ávos vádjait a holocaust magyarokra specializált dogmájával helyettesítheti. Íme, a hatalmi konstelláció változatlan. Csak a pártállami idők véres terrorjával megszerzett privilégiumokat kell — amúgy demokratikusan -— a sajtó, a médiák és a bankok monopóliumaira felcserélni. Gratuláljunk hát Kis Jánosnak, az SZDSZ legfőbb ideológusának ahhoz a forgatókönyvhöz, mely a négy igennel juttathatott egy jóságos „államférfit” a köztársasági elnök közjogi méltóságába, hogy annak börtöneivel fedezzék ’56 erkölcsi és politikai tőkéjének morbid kisajátítását. nincs magyar ember. A Magyar Hírlap mégis azt hazudja, hogy magyar. Nem az. Fejér György János Budapest Szüreti huncutságok Idén a nyári felmondólevelek hullásával korán kezdetét vette a szociálli- berális szüret: a rádió és a televízió például előbb megkékült, mint a szilva. (A termés javát persze sebtében eltüntették; ami megmaradt, inkább a ku- kacosabbja...) Nyár végére koalíciós döntés született arról, hogy mostantól nem csak a jonatán meg az idared, hanem a hatpárti konszenzus, sőt a magyar expó is — alma. (Abszolút többség ide, vagy oda: azért e két utóbbi sokunk szerint bizonyulhat még kemény diónak...) Bővebben illik szólni a szőlőről. A legtöbb helyen ma már préselik a fürtöket, nem úgy, mint régen: akkoriban lábbal taposták a termést; olykor-olykor még a szőlősgazdát is, ha kicsit módosnak ítélték. Ma ellenben annál nyu- godtabban alhat valaki, minél több a tőkéje. Szép kövérre hízhat bankbetétje, pincéjében hektószám forrhat a bor. Többségünknek ugyanakkor legfeljebb egészen vékony, szinte láthatatlan intimbetét jut (az is csak a tv-ben); és elmerenghetünk az őszi napban lassan vörösre váltó tőkén... Pincénk sincs; s ha valami, hát a keserűség forr bennünk mostanában. Én azért még bizakodom. Mivel szorgalmasan cipeltem a puttonyt, sokad- magammal meghívtak egy adventi vasárnapra — helyhatósági pinceszerre. Készülődöm is rá nagyon: úgy tervezem, mindenképp valami jobbféle magyar bort választok majd, azzal koccintok a boldogabb jövőre. Mert amivel mostanában kínálgatnak, az bizony híg lőre. Óvári Tamás Budapest Elutasítják a drogok népszerűsítését Az alábbiakban közöljük az ifjúsági egészségügyi hálózat dolgozói és a Belvárosi Egészségügyi Szakközépiskola tanulói által aláírt, szerkesztőségünkhöz a napokban eljuttatott nyílt levelet: Nyílt levél a médiumokhoz Konrád György 1994 augusztusi megnyilatkozása óta mind az írott, mind az elektronikus sajtóban rendszeresen lehet olvasni és hallani a marihuána ártalmatlanságáról. Vajon honnan szerzik a nyilatkozó ismert és ismeretlen személyek, a riportot készítő újságírók ismereteiket, hogy ezt állítják? Az újságírás alapszabálya, hogy igazat kell mondani! Vajon melyik autentikus orvosi könyv támasztja alá véleményüket? Az 1960-as évek óta egyre fokozódó gondot jelent mind az egészségügynek, mind a bűnüldözőknek a drog terjedése Magyarországon-. A „nyugati” tapasztalatok alapján tudjuk, aki egyszer kipróbálta, igen nehezen tudja abbahagyni és az enyhébb drogokról az egyre keményebbekre tér át, fokozatosan tönkretéve önmagát és környezetét. Ebben a súlyos gazdasági helyzetben, melyben országunk jelenleg van, kiszámolta-e valaki, milyen plusz terhet jelentene az egészségügynek és a bűnüldöző szerveknek, ha szabadjára engednék a marihuánafogyasztást? Jövőnk az ifjúságtól függ! Az ifjúság tapasztalatok híján hiszékeny, könnyen befolyásolható, hajlik a számára „kellemes” megoldások felé, főleg akkor, ha az általa hitelesnek vélt forrásból is kap ilyen irányú megerősítést. Mi, az ifjúsággal foglalkozó egészségügyi dolgozók, elutasítjuk a sajtó ilyen irányú megnyilvánulásait, és elvárjuk, hogy a továbbiakban hasonló kicsengésű, a marihuána Fogyasztását szinte ajánló híradások ne jelenjenek meg. Tesszük ezt az eskünk által ránk rótt hivatástudatból. (Negyvenkét aláírás) Azt hazudja, hogy magyar A Magyar Hírlap 1994. október 6-i számában nem emlékezett meg az aradi tizenhárom magyar vértanúról. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly emléke, 1848—49 minden hősének és harcosának emléke él, és élni fog, amíg lesz magyar haza, amíg lesz magyar ember. Mert magyar ember nem felejtheti el őket. Magyar újságíró sem. Egy magyar újság pedig semmiképpen. Az aradi tizenhárom tudatosan tette, amit értünk, magyarokért tett, és öntudatosan vállalták a sorsukat — értünk, magyarokért. A magyar nemzet, a magyar nép e vértanúi között van osztrák, német, horvát, szerb. Van közöttük, aki nem tudott magyarul. Van közöttük — a magyar születésűek, a magyar anyanyelvűek között is —, aki törve, nehezen beszélte a magyart. A Magyar Hírlap újságírói, gondolom, kivétel nélkül és könnyen beszélnek magyarul. Ők tudatosan teszik, amit tesznek, és öntudatosan veszik át a fizetséget is azért, amit ellenünk, magyarok ellen tesznek. A Magyar Hírlap újságírói között úgy látszik, HISTÓRIA 113 históriai kérdés Horn Gyulához (V.) Gratuláljunk Kis Jánosnak Gratuláljunk Göncz Árpádnak, hogy a gyilkosok mellé állt, és gratuláljunk a Bánó-féle televíziós stábnak ahhoz a világot járt videofelvételhez, melyen a köztársasági elnök aktív közreműködésével gyaláz- hatták meg a jogos elégedetlenségüknek hangot adó ’56-os honfitársainkat. Mert milyen demokrácia az, ahol a jobboldal, mely pénz, sajtó és koncentrált szellemi erők híján nem is működik, és csak olyan arányban statisztálhat a parlamentben, amilyen arányban a pluralizmus látszatát egy posztkommunista államnak — élén egy pártsemlegességéről híres köz- társasági elnökkel — szükséges fenntartani? Milyen demokrácia az, melyben a baloldal pozícióinak megfelelően azt hívják sajtószabadságnak, amely az idegen tulajdonosok kezére juttatott napilapokkal — melyek a Nép- szabadságon át egész a megyei lapokig köztudottan pártlapok voltak — és az állampárt sértetlenül maradt propagandagépezetével, ma is a régi elitet, a polgárrá nemesült pártarisztokráciát szolgálja? (Folytatjuk) Toldi Miklós Prókátorok a vármegyében A magyarországi jogszolgáltatásnak évszázadokon keresztül meghatározó közreműködője volt a prókátor, latinul procurator, vagyis az a személy, aki a peres feleket képviselte a bíróság előtt. Lényegében az ügyvéd elődje, fontos különbség azonban az újkori ügyvéd és a prókátor között, hogy utóbbinak nem volt szüksége igazolt jogi végzettségre: elég volt a nemesi címer és meghatalmazás. A gyakorlatban persze tanult emberek voltak a prókátorok, szerepük különösen a 17. század végén, a 18. század elején nőtt meg, amikor polgári perekben szinte kizárólag írásbeli perre (processus sollemnis) került sor. Ez azt jelentette, hogy az előírt formaságok után megkezdődött a felek prókátorainak szinte végtelenbe nyúló írásbeli érvelése és ellenérvelése. Az írásbeli perek olykor évtizedekig eltartottak, a prókátorok találékonysága mellett erre lehetőséget adott a kifogások, perhúzó aktusok, halasztások gazdag tárháza. Ha végre ítélethozatalra került sor, az is a peres felek személyes meghallgatása nélkül, pusztán és írásban rögzített, gyakran ezer oldalakra rúgó per- jegyzőkönyvekből történL A vármegye jegyzőkönyveiben gyakran olvasható az a kifejezés, hogy valaki „procuratort vall”. Ez arra utal, hogy a prókátorok megbízóiktól hiteles pecséttel ellátott meghatalmazást, ún. ügyvédvalló levelet kaptak. Ezt a meghatalmazást álalában valamelyik hiteles hely állította ki. Pogány György
