Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-13 / 240. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTOBER 13,, CSÜTÖRTÖK 13 Törvény védje a magyart is! Hetek, hónapok óta mást sem tesznek velünk, „bennszülött” magyarokkal, mint ijesztgetnek. Az új kormány szinte közveszélyes izgatást végez ellenünk. Ennek az izgatási kampánynak a része — az áremelési szándék állandó felemlegetésén kívül — a híres Göncz Árpád-féle törvényjavaslat, mely úgymond „a Magyarországon éló kisebbségek és más nemzetiségek” védelmét szolgálná. Szép, nemes, a szó szoros értelmében egyedülálló a világon ez a törvénytervezet, amelynek célja azonban egyértelmű: lehetetlenné tenni és véglegesen rabszolgává alázni a magyarságot — tulajdon hazájában. Ebben az összmagyar- ság szempontjából életveszélyes helyzetben, mint egyszerű magyar állampolgár felhívással fordulok a parlament valameny- nyi tisztességes érzésű képviselőjéhez, mindenkihez. aki felelősséggel hordozza szívében ennek a szerencsétlen sorsú népnek az ügyét. Tisztelt Képviselő Hölgyek, Urak! Ne tiltakozzanak majd a Göncz Árpád-féle törvényjavaslat ellen, ám kérjék, követeljék annak kiszélesítését. Nevezetesen, az új törvényben foglaltassák bele a Magyarországon élő összes nemzetiség! Ennek az elvnek megfelelően természetesen az államalkotó nemzet, a magyarság is! Mi több, külön cikkelyben, konkrétan soroltassanak fel azok a törvénysértő cselekedetek, melyek az anyanemzetet, a magyarságot sértik. A törvény írja elő, hogy ne lehessen úton-út- félen, rádió- és tévékabaréban, kétes hitelű sajtótermékekben és más bulvárlapokban gúnyolódni a magyar nép történelmén, ne lehessen büntetlenül kifigurázni néphagyományainkat, táncainkat, zenénket. Mondja ki a törvényjavaslat azt is, hogy ne csupán gúnyolni, ízetlenkedve sértegetni ne lehessen a magyarságot, de vallásából és hitéből kiforgatni, nyelvét tudatosan rontani, vagyis bomlasztani, zülleszteni se lehessen! Fogadjuk tehát el, hogy törvény védje Magyarországon a nemzetiséHISTÓRIA 113 históriai kérdés Horn Gyulához (IV.) A nép igazi néptribunra vágyik? Ezért, az 1919. és 1920. óta változatos formákban megjelenő népi-nemzeti-ur- bánus ellentétek törésvonalain húzódó szakadékok, máig Trianon és a holocaust sérelmeit visszhangozzák. A baloldal pozíciói csak ebben az összefüggésben értelmezhetők, csak ebben az összefüggésben válhat világossá, hogy miért is zsarolhatja még mindig a holocaust dogmájával a nemzetet. Csak ebben az összefüggésben tárulhat fel az a mélységes mély szakadék — állami szuverenitá- .sunk tajgetosza —, mely polgári létünk, történelmünk, kultúránk, és a kultúrát, a történelmet, a polgári létet Magyarországon egyedül megtestesítő urbánus „elit” között tátong! De nem elég a tapasztalás és felismerés által látni, hogy a médiaháború ennek a súlyos kérdésnek az elhallgatásáért, egészen pontosan az elhallgattatásáért folyik, mert közéleti és politikai bátorság nélkül nem lehet társadalmi, politikai súlya a felismerésnek! Igen, gyáva népnek nincs hazája. Vigyázat, a médiák körül ez a látszólagos béke és nyugalom csak a baloldal győzelmének szól! Biztosak lehetünk benne, hogy a bankok, a médiák és a nemzetet elszigetelő diplomáciai csatornák között — álcázva, elsáncolva — ott lapulnak a rágalmazás és megfélemlítés nehézfegyverei. Kié is hát a magyar baloldal, hová lettek az elvtársak és az orosz kényszerzubbonyok? Vajon gyarmati státusunk moszkvai felügyelete hogy került Washingtonba? Hogy maradhatott demokráciánk (?) ugyanannak a kevés „elitnek” baloldali privilégiuma, amely 1919 óta egyfolytában mocskolja, gya- lázza a nemzetet? Kié ez a baloldal, ha megalázva népét — többszörösen tönkre- téve az országot —, meghazudtolva a demokráciát, megint idegen kultuszok és idegen érdekek haszonleső bábja? Kinek tartozik hát felelősséggel, ha Magyarországon képtelenség bármely tettével szembesíteni, képtelenség tetteinek következményeiért felelősségre vonni? Kinek tartozik felelősséggel, ha gyilkos és áldozat közül, . szemrebbenés nélkül a gyilkost védi, miközben az áldozat hozzátartozóival együtt „gyászol” vagy „ünnepel”? Miféle férge a jellemnek, a tisztességnek, nemzeti méltóságunknak ez a makulátlan ártatlanság? Mit adott hát nekünk, a magyarságnak ez a baloldal? Csoda-'e, ha ezek után a nép végső elkeseredésében, majd egy politikai messiásra, egy igazi néptribunra vágyik? Mert ennél a véres megtorlásokban, konspirációkban és diktatúrákban oly jártas politikai alvilágnál ugyan ki tudná jobban, hogy a lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott államháztartás, az élet- színvonalával elégedett, a társadalom nagy többségét megjelenítő középosztály — nem a terrorral, az újságírói hazugságokkal elhallgattatott, vagy a gulyás- kommunizmussal felhizlalt, elbutított tömegről van szó — nélkül nem működik, nem működhet a demokrácia. Vajon ez a baloldal tud-e ilyen léptékben — akárcsak hosszú távra is — valódi alternatívákat nyújtani a társadalomnak? Lehetnek-e egy levitézlett pártállami apparátusnak alternatívái, progresszív gazdasági és politikai igények megvalósítására? Tud-e lépést tartani a demokrácia fejlődésével, tud-e együttműködni egy öntudatára ébredt, jogait mindenáron érvényesítő nemzettel? Ha nem tud, vajon hajlandó lesz-e végre lemondani kizárólagos hatalmáról? Hajlandó lesz-e elszámolni az elherdált nemzeti vagyonnal, a kamatgyarmati státussal, a megnyomorított 'lelkekkel? Vagy megint marad menedéke a vazallus állam, melyből a moszkvai gyámság után, most az amerikai kényszerzubbonyt húzná a nemzetre? Hogy az Amerikai Egyesült Államok erre nem is tart igényt? Nem számít, a médiák és a hatalom birtokában eddig is bármit bemesélt az országnak. Mindenekelőtt abban marad hű önmagához, hogy sohasem azt teszi, amiről beszél, és sohasem arról beszél, amire gondol! Ezt a magatartásformát, ezt az arcátlan „stílust” még a pártállami idők „szellemi” műhelyein keresztül, a filozófiai rabbu- lisztika „tudományos” honosításával teremtette meg. Igen, Magyarországon ez a „stílus” jellemzi a közéletet, az államigazgatást és a médiákat. Tehát a demokráciát is, mint kötelező ideát, mint kötelező dogmát, a kommunizmushoz hasonlóan, elvi politikai követelményként tárja a társadalom elé, ahelyett, hogy mint hatalom, mint politikai erő, a demokrácia valóságos politikai, jogi és közéleti követelményeinek igyekezne megfelelni! Igen, ebben az összefüggésben semmit sem változott a „magyar” baloldal viszonya a demokráciához, az államhoz és a társadalomhoz. Mert ha az állam képtelen garantálni a törvényességet, pontosabban: ha a törvény csak a dogmává merevedett ideát és az államot védi — megcsúfolva a jogot —, akkor mi változott a pártállami időkhöz képest? Mi változott, ha az állam ma is egy szűk érdek- csoport — a változatosság kedvéért most a nyugatnak elkötelezett foglya? Mi változott, ha az állam az adók és a társadalom bizalmának fejében ma még annyira sem teljesíti kötelezettségeit, mint a pártállami időkben tette? Mert az állampárt a jogtiprásokért, a dogmákért, a mindennapi megaláztatásokért „cserébe”, legalább szociálpolitikájával kompenzálta a társadalmat. Jelenlegi demokratikus színezetével szemben, a múltjában mindenféleképpen hatalmas erénye volt, hogy az 1956-os tanulságokat megszívlelve — mármint, hogy a nemzetet nem lehet súlyos következmények nélkül likvidálni — a lehető legnagyobb önállóságot vívta ki szövetségesei között! De sohase feledjük, hogy ezt csakis a forradalom és az azt követő megtorlások iszonyatos áldozatainak árán érhette el! Mert amíg a hazaárulő Kádár, Nagy Imre meggyilkolásával demonstrálta az orosz testvér iránti hűségét, addig a forradalom olyan erkölcsi és politikai győzelmet aratott a sérthetetlennek hitt kommunizmus birodalmi dogmája felett, hogy azt már soha többé nem vehették el a nemzettől. Nem ám, egészen addig, amíg Kis Jánossal az élen a „liberális” ellenzék, minden szellemi kapacitásával, és a filozófiai rabbulisztika becsületes ember számára követhetetlen logikájával — láss „magyar” csodát — a baloldal részére ki nem sajátította 1956-ot. íme így történhetett meg, hogy Magyarországon csak Auschwitz esetében szükséges a kegyelet erkölcsi parancsainak engedelmeskedni, a nemzet, a bőgatyás magyar gyászoljon csak együtt ávós, pufaj- kás gyilkosaival! Méghogy gyász és kegyelet egy olyan államban, ahol az Emánuel Alapítvány bensőséges megemlékezésén már sokkal következetesebben demonstrálta a baloldal — Göncz Árpád kitüntetett beszédével és Horn Gyula levelével —, hogy gyilkos és áldozat együtt, a nemzet templomába be nem mehet. Csakhogy a geket, de — ismételten hangsúlyozom — olyan törvény, amely egyben az anyanemzetet is védi. Ne tűrjük, hogy véglegesen másodrendű állampolgárrá tegyék a magyarságot saját hazájában! Dezső László Esztergom Itt az ideje... Tisztelt Választópolgár! Ha ma sem tudta megvásárolni mindazt, amit szeretett volna, vagy amire szüksége lenne (főleg a hó végén), akkor ismét nem elég a nyugdíja, fizetése, s nt az ideje, hogy elgondolkodjon: vajon az ország népének legutóbbi választása helyes volt-e, vagy sem. Szerencsére nincsen olyan döntés, amit ne lehetne korrigálni. Az önkormányzati választáson úgy hozza meg döntését, hogy legalább helyi szinten biztosított legyen az érdekvédelme, s így az önkormányzat ellensúlyt képezzen a parlamenti döntésekkel szemben. Ezért kérjük, szavazataival támogassa majd önkormányzati képviselőjelöltjeinket. Dr. Kozsik János Göd nemzetnek, a magyarságnak már nagyon régen nincs miért bocsánatot kérni. Még akkor sem, ha Horn „úr” képes volt megismételni Rákosi aljas rágalmait. Igen, abban a közösségben, melyben a gyász, a kegyelet, a mindenkori többség kikényszerített bűntudatának átpolitizált kreatúráiról szól, ott a gyász is csak olyan lehet, mint az élők lelkiismerete. Mert milyen gyász az, mely kommunista gyilkosok gaztetteit a nácik bűneivel takargatja? Milyen állam az, amely mindehhez asszisztál? Milyen állam az, amely hűséggel a baloldalhoz, a pártállami tradícióknak megfelelően, nem hajlandó a két világháború elesett katonáit a nemzet hősi halottainak tekinteni, és nem hajlandó őket a holocaust mártírjaival egyenrangú kegyeletben részesíteni? Milyen állam az, melynek „demokratikus” (?) rendje ugyanúgy diszkriminál minden jobboldali és nemzeti értéket, mint a pártállami idők magyarellenes diktatúrája? Milyen állam hát az, melyben megint a baloldal dönti el, hogy ki demokrata és ki nem az? Milyen állam az, mely állítólagos demokratizmusát a társadalom, a sajtó és a parlament helyett, csak állampárti kádereire és az időközben koalíciós partnerévé érett „demokratikus” ellenzékére terjeszti ki, miközben sajtó- és propagandagépezetével (a médiákban) megtartott diktatórikus hatalmát, a multinacionális tőke szolgálatába állíthatta? Milyen állam az, melyben az antikommunis- ta kampányairól híres „demokratikus” ellenzék lett a reformkommunista ,jó szakemberek” legfőbb szövetségese, hogy a proletár- internacionalizmus (elit?) élcsapatából az eredeti tőkefelhalmozás „polgári” élcsapata legyen? (Folytatjuk) Toldi Miklós Kóbor katonák a vármegyében A Duna—Tisza köze a Ráfcoezí-szabadságharc alatt sokat szenvedett a rácok támadásaitól. A kuruc had 1704 nyarán a Tisza déli részén hadműveleteket kezdett a rác állások ellen. Néhány hét alatt sikeresen véget ért az akció, ezért Rákóczi úgy döntött, hogy seregével Szeged bevételére indul. A várost csapatai be is vették, de a várral nem boldogultak katonái. Szeged meghiúsult ostromának egyik oka az volt, hogy a kuruc katonák tekintélyes része elszéledt a három város — Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös — felé. Rákóczi Szűcs János ezredesnek adott parancsot a kóborló katonák összeszedésére, egyben a három városnak is megparancsolta az engedelmességet. A szigorra azért volt szükség, mert sok katona a településeken keresett menedéket. A had még október közepére is meglehetősen rendezetlen volt, ezért 14-én Károlyi Sándor főgenerális újabb szigorú parancsot küldött Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd városának. Utasította a bírókat, hogy „a kuruc hadak közül elszéledt és a városokban, falvakban élősködő, csavargó vagy csapataitól elmaradt katonákat irányítsák vissza parancsnokaikhoz. Azoknak, akiknek a tisztjeiktől írásuk nincsen, fogják meg, kötözzék meg és tömlöcöljék. Ha ellenállnak és maguk nem elegendők az ártalmatlanná tételükre, a szomszéd falvak segítségével öljék, vágják őket. ”Az 1704 őszén tapasztalt fegyelmezetlenségek következtében határozta el Rákóczi a hadsereg átszervezését. Pogány György
