Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-12 / 239. szám
I PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 12., SZERDA 13 Egy rosszízű álhírről á Tisztelt Főszerkesz« Ön hosszú életű ■ .. lesz, ha hiszünk b enne, hogy akinek halálhírét keltik, az sokáig él. A Pest Megyei Hírlapnak július eleje óta vagyok rendszeres olvasója. Nap mint nap munkába menet egy forgalmas standon veszem meg az újságot, egy igazán kedves fiatalembertől, aki nem dugja el a lapot, sőt, ha nincs neki, azt mondja: elfogyott, ma csak három (!) darabot kaptam. Ma, azaz október hato- dikán a kedves fiatalember egy fekete címlapú újságot tett elém, és én hirtelen arra gondoltam, hogy a Pest Megyei Híreket kapom, mire idegesen mondom neki, hogy a zöld újságot kérem. A kedves fiatalember _ erre azt válaszolta, hogy a fő- szerkesztő meghalt és így gyászolják. Eddigien azonban ráesett a tekintetem Damjanich János kivégzés előtti imájára, és nyomban tudtam, hogy október hatodikára emlékezünk, gyászolván az aradi vértanúkat és Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt. Ezt a kedves fiatalembernek meg is mondtam, mire ő azt felelte, hogy nem hiszi, inkább a szerkesztő halála az oka a fekete címlapnak. Kívánom, főszerkesztő úr, a jó Isten éltesse még sokáig! Inczefi Istvánné Gonda Ágnes Budapest Már senki sem tiltakozik... Előző kormányunk gyakran került a liberál-kozmo- polita erők kereszttüzébe, ha a rádió vagy a televízió nemzetivé tétele érdekében bármit is tenni próbált. (Sajnos ezek a próbálkozások is legtöbbször erőtlenek voltak!) Kezdetben csak bizonyos hazai hangok szólaltak meg, mind erősebben: veszélyben a sajtószabadság!, el a kezekkel a ...-tói!, dühöng a keresztény kurzus stb. A hazai „aggódók” neves személyiségek, médiaszakértők, a (félre-) tájékoztatás „kiválóságai” voltak. Az innen történt „hiteles” tájékoztatás alapján hamarosan jött aztán az „erősítés” odaátról. Az amerikai képviselők egy „elkötelezett” csoportja is megtárgyalta, hogy nálunk lábbal tiporják az ilyen-olyan szabadságjogokat. Természetesen jött is a fenyegető figyelmeztetés! Következett az 1994-es tavaszi fordulat. Az új kormány megkezdte és nagy iramban folytatja a demokrácia alapjainak lebontását. Az említett hangok pedig elnémultak! Már nincsenek az elnök úrnak alkotmányosságot, demokráciát, sajtószabadságot féltő aggályai, így sietve aláír mindent, amit elé tesznek. A hazai és nemzetközi „liberós” sajtó sem tiltakozik már. Hiába várjuk a demokráciánkért máskor annyira aggódó tengerentúliak tiltakozását is. Miért is tennék, hiszen itt minden az elvbarátaik ké- nye-kedve szerint alakul! Mika Miklós Budapest HISTÓRIA 113 históriai kérdés Horn Gyulához (III.) A megaláztatást tűrő értelmiség Vajon hányán és hányán nézik az ország, a nemzeti vagyon teljes kiárusítását ökölbe szorult kezekkel? Számukra miért nem tűnik fel, hogy régi elvtársaik, vezetőik, „ellenzéki” csemetéikkel, akik hajdan dalra és lelkesedésre biztatták a népet, a munkásságot, ma kivétel nélkül a médiák, az egyetemek, a bankok, a bíróságok és a közigazgatás jó! fizető állásaiból intik türelemre és toleranciára a becsapott társadalmat? Vajon miért nem frissítik fel a marxista szemináriumok tételeit az imperialista sajtóról, a szenzációt hajhá- szó firkászokról, a népeket, nemzeteket félrevezető spekulánsokról? Vajon a baloldal miért igyekszik elfeledtetni, hogy annak idején a kommunista párt egyik nélkülözhetetlen hadoszlopát pontosan a médiák és a sajtó jelentették? Tehát ma sem igaz, hogy nincs a médiák és a sajtó birtoklása, valamint a közvélemény-kutató intézetek pénzelése között semmi ösz- szefüggés. Egyébként, hogy is „választhatta” volna újra gyilkosait a nemzet, hogy is kerülhetett volna ez a mindent előre eldöntő kék- cédulás vírus az Országos Választási Bizottság számítógéprendszerébe? Igen, ahogy a kékcédulás idők kommunista győzelme máig kísért, ahogy az ’56-os forradalmárok és szabadság- harcosok ellen folytatott véres megtorlások gyilkos élcsapatának, a pufajkás karhatalomnak egyik exponált képviselője ülhetett a miniszterelnöki székbe, ugyanúgy menekülhetett minden ávós, bértollnok és bolsevik teoretikus, a „demokratikus” ellenzék védőszárnyai alá. És mint tudjuk, III./III. ügynök is csak egyedül Csurka István volt az egész parlamentben. (Hogy a börtönben Csur- kával és társaival milyen kényszerrel és kik íratták alá az ügynöki megbízást, arról bizonyára ma sem ajánlatos beszélni a parlament, a kormány és a köz- társasági elnöki hivatal köreiben.) így aztán könnyen válhatott láthatatlanná az a mindenkin átgázoló parazita réteg, melynek nyilvánvaló adócsalásaihoz ■ és spekulációihoz pontosan a baloldal — élén a „demokratikus” ellenzékkel —, azaz pontosabban a Demokratikus Charta szolgáltatja a „liberális” ideológiát. Mert mindent szabad, amit a törvény nem tilt, és hogy mi a törvény, azt úgyis azok mondják meg, akik győzik anyagilag a pereket, az ügyvédeket, akik a sajtó, a médiák útján képesek maguk mögé állítani a közvéleményt! Mindebből az is egyenesen következik, hogy csakis ők dönthetik el, ki kelt az országban gyűlöletet, ki sérti a mások érzékenységét, ki értelmezi helyesen a nemzet fogalmát. Áhogy abban sem ismernek tréfát, hogy kikkel hajlandók együtt ünnepelni a magyarság március 15-i rendezvényein, avagy kiket tisztelhet magyarként a nemzet! Mert akinek e csonka országban vagyona, szalonképes egzisztenciája van, vagy a baloldal lelkes híve, annak ilyen nacionalista konfliktusa nem támadhat a törvénynyel. De ez lenne a törvény, ez lenne a baloldali koalíció kulcsa? És hol van a társadalmi egyensúlyt, a konszolidációt stabilizáló középosztály, hol van a művelt öntudatos polgárság? Hol vannak a demokrácia, a nemzeti érdekérvényesítés társadalmi garanciái? Mert ki ne tudná, hogy a demokrácia elképzelhetetlen a viszonylagos jólétben, minimum egzisztenciájában, vagy megtakarított pénzének értékében biztos'középosztály és egy művelt, vagyonos polgárság nélkül. Ki ne tudná, hogy egy társadalom közérzete, nyitottsága és toleranciája nem feltétlenül csak az anyagiakon múlik. Ki ne tudná, hogy egy olyan társadalomban nem lehet konszenzusról beszélni, ahol a volt párttitkárok, tsz-elnö- kök és az urbánus pártarisztokrácia uralmát, „csak” a megdézsmált hitelekből, az állami tulajdonból meggazdagodott reformkommunisták és „liberálisok” uralma váltotta fel! Ki ne tudná, hogy mindehhez miként statisztált a' kerékasztal-tárgyalások alkalmával hirtelen polgári öntudatra ébredt értelmiség, miként hitette el önmagával — ez a kádári idők legopportunistább mameluk rétege —, hogy ő a „polgárság”, a demokrácia egyedüli garanciája Magyarországon. Jellemző, hogy polgári eufóriája közben éppen csak arról feledkezett meg, hogy a polgári lét és a demokrácia egyik legfontosabb feltétele a szabadság, és a kérdés fel sem merült benne, miként lehet egy gyarmati státusú ország polgára szabad. így aztán nem csoda, ha a paktum, rendszerváltás címén a szovjet birodalom gyarmati státusából az államadósság kamatgyarmati státusába menthette át a régi rendszer minden mocskát. Ezért látni kell, hogy a polgári öntudat, avagy a híres szürkeállomány rasszista birtokosai, a politikai alvilág „liberális” örökösei semmivel sem jelentenek kisebb veszélyt a nemzetre, a magyar szabadságra, mint a nyilasokhoz oly méltó kommunista elődeik. Bizony ez a polgári öntudatra ébresztett értelmiség „polgári” öntudatában sem haladja meg humanista, pacifista, futballista, marxista és liberális öntudatát, ma sem küzd eszményeiért. Inkább ráhagyatkozik a zsenikultusz rasszista „liberálisaira”, „demokratáira”, miközben birka módra tűri a nemzet kisemmizé- sét, megaláztatását, ahelyett, hogy eszményeihez méltón harcba szállna az ország életét megnyomorító anomáliákkal! Pártállami neveltetésétől és szellemének urbánus kalodáitól nem látja, nem akarja látni, hogy a nemzet nem jobboldali eszme, nem eszmény, hanem olyan valóság, mely nyelvi és kulturális közösséget jelent — de olyan sorsú népeknél, mint a magyar, vagy a zsidó, az állami és geopolitikai egység szublimált, szakrális tartalmú üzeneteit is hordozza —, olyan valóság, mely szuverenitását, jogait és törvényeit vesztve előbb, vagy utóbb hazáját, kultúráját és nyelvét is elveszti! De nem tudhatja ezt a zsidóknál jobban senki. Az Égi Jeruzsálem minden reményével, majd kétezer éven át őrizték szívük mélyén Izraelt, és íme századunkban feltámadt ősi földjén a zsidó állam. De vajon hogy válhat mindaz bűnné a magyarság, nemzetünk életében, ami Izraelben a zsidókat hazafivá, harcos katonává és nemzeti hőssé teszi? Vajon hogy lehetséges, hogy a „magyar” baloldal máig nem hajlandó a nemzet, a két világháború hőseit és katonáit — az egyházi méltóságokról nem is beszélve — ugyanolyan kegyeletben részesíteni, mint ahogy azt a zsidóság mártírjaival bármikor és feltétel A nagy menetelés Senki sem látta még, de mindenki tudta, hogy létezik. Valahol, a távoli ismeretlenben van egy világ, ahol nincs pusztulás, sem éhezés, hol nyugalom és béke honol, a föld dúsan terem és tiszta vizű források nyújtanak enyhét a szomjazónak. Eleinte csak néhányan indultak ennek keresésére, de közülük senki sem tért vissza. Aztán egyre többen bátorodtak neki a hosszú, nehéz útnak, mígnem egy szép napon valamennyien felkerekedtek. Végeláthatatlan sorokban vonult a menet. Megillető- dött öregek, elcsendesedett tinik, megszeppent kisdedek, kemény férfiak és erős asszonyok elszánt serege. Mentek fáradhatatlanul, meneteltek hosszan, kitartóan. Hajtotta őket a vagy és a remény, egy boldog jövendő igézete. Legelőször néhány messzire látó vette észre, hogy valami nincs rendben a menetoszlop elején. Az emberek értetlenül hallgatták őket. Később a messzire hallók is felfigyeltek az ijesztő hangokra, de a tömeg csak nevetett rajtuk. Végül néhány vakmerő saját testével próbálta útját állni a nagy menetelésnek. Rajtuk egyszerűen keresztülgázoltak, A csapda mestermunka volt és kikerülhetetlen. Csak az utolsó lépés alatt lehetett felismerni. És a csapda mindig ott várta áldozatait. Fölötte, a messze magasban intelligens keselyűk szárnyaltak jóllakottam Az emberi civilizáció egyeduralmát megtörte hát a ragadozó madarak rendje. Dienes Erzsébet Budapest nélkül megteszi? Az állítólag visszakapott szabadságunk és megváltozott politikai rendszerünk ellenére, vajon miért kísért továbbra is a ránk kényszerített bűntudat, az önvád és a kicsinyes szolgalelkűség? Vajon miért van az, hogy mindezt az állami vezetés legfelsőbb szintjein, saját (?) politikusaink sugallják, miközben döntéseikért — természetesen mindig a néppel, a nemzettel szemben — csak a Valutaalapnak, a Világbanknak, Európának és a magyarságra oly érzékeny szomszéd államoknak tartoznak felelősséggel? Hóm Gyulának vajon miként juthatott eszébe, hogy az Emánuel Alapítvány holocaustmegemlékezésére írt levelében a Rákosi-időkből már jól ismert vádakkal és rágalmakkal alázza meg a nemzetet? Mert leveléből, a megemlékezésen történt nyilvános felolvasáskor, kivétel nélkül elhangzottak azok az aljas vádak és hazug rágalmak, melyek valamikor a negyvenes évek végén, a magyarsághoz hű társadalmi elit — a polgárság, a papság és arisztokrácia — teljes likvidálásának legitimációját voltak hivatva alátámasztani. És hogy a „goebbelsi” kör teljes legyen, ezen vádak és rágalmak a kommunista sajtó, a propaganda és a kötelező szemináriumok útján, eszközei lettek annak a pszichikai terrornak, mellyel az ÁVH nemzetünkre kénysze- ríthette a háborús önvádat és bűntudatot. így került a köztudatba a bűnös nép, az utolsó fasiszta csatlós történelmi képlete. Rákosiék részéről ez amolyan revansfé- le is volt a Horthy-rendszer- rel szemben, mert Horthy legfőbb bűne valójában az még ma is, hogy méltó szigorral büntette a vörösterror pribékjeit és hazaáruló komisszárjait. ( Folytatjuk) Toldi Miklós Pereskedés Ecser és Maglód határáért 1716. októberében Pest vármegye közgyűlésén Szu- lóvszky Sándor, Saldier Gábor ügyvédje azzal vádolta Ráday Pált, Maglód Fóldesurát, hogy Ecser falu egy részét „saját falujához: Maglódhoz csatolta s azóta is használja.’’A perben ítélet nem született, mert a felek „barátságosan megegyeztek’.' Ez azonban nem bizonyult tartósnak, mert 1617. decemberében a vármegye ismét a két birtokos ügyével foglalkozott Ezúttal Ráday Pál tett panaszt, mert Saidler Gábor jobbágyai megsértik az ő maglódi jobbágyainak jogait azzal, hogy „az árén- da címén birtokolt Vecsés prédáimon szekerekkel átjárnak, ott legeltetnek és más károkat is okoznak” (Árenda « földbérlet, prédium = puszta.) A vita még a következő évben is folytatódott végül a határ módosításával fejeződött be. A megyegyűlés 1718. februárjában hallgatta meg az alispán beszámolóját a perről. Szeleczky Márton azt jelentette, hogy előtte és Mágócsy Mihály szolgabíró, valamint Candó József és Újfalusy Tóbiás esküdtek előtt „kompromisszum jött létre egyrészről Städler Gábor (...) másrészről Ráday Pál között az Ecser és Maglód közötti vitás határok kiigazításáról”. A két fél a pert megszüntette és megállapodott az új határjárásban, melyre sor is került. A határjárás alapján megállapodtak, hogy a „Kövecses hegy alatt levő' határ” választja el egymástól Maglódot és Ecsert. Pogány György
