Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-11 / 238. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. OKTÓBER 11., KEDD 13 Ki a magyar ma? A legismertebb vé- Jjjsj lemény szerint TW „mindenki magyar, aki annak tartja magát”. Legfőképpen azért tarthatatlan szerintem ez a meghatározás, mert az idők folyamán, különböző befolyások, erők, hatások révén, megváltozhat és meg is változik e hovatartozási definíció értelme. A másik ismert meghatározás — „az a magyar, akit mások annak tartanak” — már közelebb jár az igazsághoz, mégis elfogadhatatlan, mert az állítás szubjektív, emocionális tartalma miatt ugyanarról a személyről nyilvánvalóan sok különböző vélemény formálódhat. (Csak példaképp említem a közelmúlt magyar történelméből Horthy Miklós és Rákosi Mátyás magyarságának sokféle megítélését.) Az állampolgárság alapján történő elbírálást éppen csak érintem, hiszen kézenfekvő, hogy ez semmiképp sem lehet mérvadó. (Vannak idegen állampolgárságú magyarok és magyar állampolgárságú nem magyarok — és itt most nem is a hazánkban élő nemzetiségeket értem, bár nóta bene: arról, aki magyar állampolgár, de más nemzetiségűnek tudja magát, személyi szuverenitásának megsértése lenne azt állítani, hogy nem tarthatjuk magyarnak.) Nem vagyok történész, csak mindig módfelett érdekelt a história, ezért sokat foglalkoztam vele, és szerény lehetőségeimhez képest igyekeztem megismerni, kikutatni ok-okozati ösz- szefüggéseit. Ismereteimből azt a következtetést vontam le, hogy az ilyen kérdések eldöntésénél kerülen- dők a sablonos megoldások, azon egyszerű oknál fogva, mert nem vezetnek eredményre. Ebből kiindulva megpróbáltam egy másik vizsgálati mód alkalmazását annak eldöntéséről, hogy ki a magyar. Ez a metódus a matematikából jól ismert kizárásos módszer. A feltett kérdés — ebből az aspektusból vizsgálva — így módosul: „Ki az ma, aki nem magyar?” A címbeli kérdésre feleletet keresve bőven találhatunk példákat a magyar történelmi múlt eseményeiben. Igazi magyar hős volt például a délszláv származású Dugovics Titusz, míg aligha tekinthetők magyarnak a Rákóczi ellen fegyvert fogó labanc „magyar” főnemesek. Ugyancsak magyar volt a szlovák—délszláv szülőktől származó Petőfi, a magyarul nem is tudó Pölten- berg, Leiningen-Wester- burg és más külföldi származású, a magyar szabadságért mártírhalált halt tábornokunk, de nem voltak magyarok a saját nemzetük ellen harcoló, az ellenséggel kollaboráló „magyar” főtisztek. Vagy századunkban: magyar volt az első világháborút kezdettől fogva következetesen ellenző Tisza István miniszterelnök, de nem volt magyar az idegen hatalom szolgálatába szegődött Kun Béla, Szamuely Tibor, Korvin Ottó és társaik. Magyar volt például gróf Teleki Pál, Horthy Miklós, Kál- lay Miklós, akik mindvégig, minden rendelkezésükre álló eszközzel védték a nemzet szuverenitását, de nem volt magyar a nemzeti szocializmus lelkes hazai kiszolgálója, a nemzetáruló Szálasi Ferenc és nyilas pereputtya. S a közelmúlt történelméből: magyar volt Tildy Zoltán és Nagy Ferenc, Maiéter Pál és Nagy Imre, de semmiképpen nem voltak magyarok: Rákosi, Farkas, Péter Gábor, Ge- rő, Révai és a kommunista hatalom 1956 utáni kol- laboráns trónörökösei, a magyarságot fegyverrel leverő, megszálló és elnyomó idegen zsarnokság hazai bérencei: a marosá- nok, komócsinok, biszku- bélák és országvesztő cimboráik, élükön Kádár Jánossal. És ma? Ki a magyar ma? S ki nem az? Nem tudom magyarnak tekinteni azt, akinek a Szent Korona nem jelent többet, mint egy svájcisapHISTÓRIA 113 históriai kérdés Horn Gyulához (II.) Minden gondnak a „magyarkodás” az oka? Hogy is tarthatna igényt méltóságára, szuverenitására, földjeire, ingatlanjaira és egyéb javaira olyan nép, melynek társadalmi osztályait — arisztokráciáját, polgárságát, értelmiségét, munkásságát és parasztságát — öntudatlan csőcselékké zül- leszthette a baloldal, mely máig sem halaszt el semmilyen alkalmat, hogy a modernizációt, a haladást és a demokráciát mindenkor a nemzettel, a magyarsággal szemben fogalmazza meg. Emlékezzünk csak, hogy 1919 óta Rákosiékon át egészen Kádárig — napjainkban Hóm Gyula és Pető Iván az örökösök — másról sem hallhattunk, mint a demokráciáról, a haladásról, a dolgozó népről és az internacionalizmusról. A mozgalmi múlt, a hazaáruló konspirációk, a kíméletlen terror, majd a koncepciós perek „jóvoltából” olyan mértékig kerülhetett birtokukba a magyar állam minden stratégiai pozíciója, hogy azokba nemzetének elkötelezett, hazájához hű magyar még napjainkban sem teheti be a lábát. Természetesen mindez csak a hatalom és a vezetés pozícióira igaz, melyekben a jól jövedelmező állások, a külföldi utazások, egyetemek és ösztöndíjak, a nemzetgazdaság terhére lebonyolított üzletek, valamint az ország érdekeivel szemben ápolt és fenntartott nemzetközi kapcsolatok jelentik a baloldaliságot. Mert a munkát — az „elit” jólétének alapjait — a szolgasorsba döntött nemzet, a magyar társadalom végzi éhbérért! Igen, egy önazonosságában megtört, öntudatában csőcselékké degradált nemzet hogy is emelhetné önmaga fölé saját intellektusait, intelligenciájának, önbecsülésének és méltóságának egyedüli garanciáit? Mert ez a marxizmussal kitenyésztett egy vagy maximum két generációs mame- luk értelmiség bizony köny- nyű prédája az urbánus „elitnek”, a magyar balolda- liságnak. Hányat és hányat ismerek közülük, akik kisújszállási, kisterenyei, nagy- bátonyi pedagógus-, munkás- vagy parasztfamíliák sarjai, és mégis a Lipótvárost bálványozva hálálkodnak Soros ösztöndíjaiért. Miért is gondolkodna ez a gondolataira oly büszke, főleg bölcsész értelmiség, miért is fordulna szembe kenyéradó gazdáival? Miért is vállalkozna a külföldön megismert eszmék, tapasztalatok és tudományos módszerek honosítására, miért is alacsonyodna le egy bölcsész a nemzeti sajátosságok és tradíciók „provinciális” bűzéig, ha ott „fenn”, a fellegekben fitymálhatja a magyarságot? Mert a bölcsészet, a bölcsészkar — a marxizmus minden társadalomtudományi tapasztalatával —, főleg Budapesten, valami olyan fellegvára az intellektuális gőgnek, a kul- túrbugris sznobériának, melyből kinézve azonnal elszédül mindenki saját zsenialitásától. És ha még azt is tudjuk, hogy a médiákban az Aczél-korszak kiemelt, bizalmi állásait, nagyobbrészt „vörös diplomákkal”, az itt végzett kádergyerekek kaphatták meg, bizony nem csodálkozhatunk a „magyar” sajtón. Lehet-e hát hálásabb közönsége idegen érdekeknek, idegen — az embert környezetéből, saját kultúrájától elidegenítő — eszméknek ennél az idegen „kultúrán”, idegen eszméken felnevelt ma- meluk értelmiségnél? Mezítlábas kozmopolitizmusával hogy is merné feltenni a kérdést: kié a magyar baloldal? Baloldal-e egyáltalán abban az értelemben, ahogy baloldaliak a nyugat-európai szocialisták, szociáldemokraták, vagy nemzetiek-e abban az értelemben, ahogy nemzetiek lettek a magyarság cionistái és a birodalmi „testvérpártok”? Baloldal-e abban az értelemben, ahogy a sztálini idők vérrel és mocsokkal megszerzett nemzetgyilkos pozícióiban demokratának és pacifistának hazudta magát? Baloldal-e a náci koncentrációs táborokban elszenvedett embertelen kínokért? Baloldal-e a kegyetlen, ám igazságtalan bosszúkért? Baloldal-e az ÁVH és a karhatalom pufajkás pribékjeiért? Baloldal-e a kádári konszolidáció és a gazdasági reformok öngyilkos hitelpolitikájaként? Mert íme, a sors és a jól végzett munka megérdemelt jutalma, amint a „forradalom”, az államosítás és a modernizáció kommunista útja, a nemzet gazdasági, kulturális és politikai romjain át egyenesen a gyűlölt kapitalizmusba, a megvetett polgári demokráciába vezette! Miért is érdekelné hát ezt az internacionalista politikai alvilágot — az intellektuális bűnözés állami rangra emelt minoritását — a többség, a nemzet álláspontja jogról, hazáról, demokráciáról, ha abban a trianoni határokon kívül rekedt magyarok létfeltételeiért nemzetünk ugyanúgy kiállt, mint Konrád György az emberi jogokért, a konszenzusért és a sajtószabadságért. De a magyar sajtó baloldali és pártatlan, ezért a privatizáció legelső lépéseként, még jóval a „rendszerváltás” előtt adhatta el önmagát. így szabadságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a magyar sajtószabadság a sajtónak, a médiáknak a magyarságtól való módszeres elidegenítésében nyilvánulhat csak meg! Ezek után már „érthető”, ha a nemzet — akár kint, akár bent — képtelen hallatni, a hangját, képtelen megszervezni önmagát, képtelen az érdekeit, a jogait érvényesíteni. Hogy is tehetné, ha a pártállam érintetlenül maradt kommunikációs csatornáit és a médiákat ma is a baloldal tartja kézben? Tehetünk-e bármit is a félretájékoztatás, a rágalmazás vagy az agyonhallgatás manipulációi ellen, ha képtelenek vagyunk birtokunkba venni a nemzeti tájékoztatás, a közszolgálati médiák kulcspozícióit? Mert tisztességes tájékoztatás esetén vajon elképzel- hető-e, hogy a baloldal tömegei ne ismernék fel a pártarisztokrácia és az újgazdagok érdekazonosságát azzal az államadósság kamatter- heiben egzisztenciálisan érdekelt parazita réteggel, mely sohasem volt és sohaka... Akinek a magyar nemzeti imádság, a Himnusz — csupán egy dal..., vagy azt sem, aki külföldön ezt a nemzetet — pártérdekből! — kollektív bűnösként, fasiszta, antiszemita népként mutatja be, felmérhetetlen károkat okozva ezzel hazánknak... S mindazokat sem tarthatom magyarnak, akik a kommunista diktatúra 40 éves pusztítása után ma más idegen érdekeket képviselő urakkal paktálnak, az idegen nagytőkének kiszolgáltatva és az amerikai kultúra szeny- nyével elárasztva az országot, hogy még azt a szellemi, erkölcsi értéket is elpusztítsa, ami az elmúlt negyven év pusztításai után még megmaradt... Ki a magyar ma? A kérdésre felelve sokféle válasz elhangzott a közelmúltban olvasható sajtóvitában... Ki az, aki nem tekinthető ma magyarnak? Erre, úgy látszik, könnyebb á válasz... Horváth László Százhalombatta (Elfogadva természetesen olvasónk egyéni vizsgálati módszerét, csak annyit fűzünk hozzá: azért a címben feltett eredeti kérdésre is meg kell találnunk a helyes választ, ezt nem lehet megkerülni. A pozitív tartalmú kérdésre persze valóban nehezebb felelni, de a címbeli kérdés eldöntéséhez ez mégiscsak elengedhetetlen. (A szerk. megjegyzése.) Ismerjék meg népünket yÉL A Pest Megyei Hír- {jLj lap olvasótáborához lJM®,) tartozom már évek óta, és az expó megrendezése érdekében aláírásunkkal kívánunk mi is csatlakozni, ismerje meg népünket és kultúránkat az egész világ. Amidőn csatolom a névsort, egyben kívánom, hogy színvonalas lapjuk sokunk részére továbbra is kedvelt olvasmány lehessen. Székely Gyuláné Vác sem lesz hajlandó a magyar társadalmat annak valós szükségletei szerint képviselni? V-ajon miért törvényszerű, hogy az állampárt teoretikusainak és pártarisztokráciájának vezetésével „újjáalakult” pártok többségében becsületes, tisztességes tagságát még mindig lehetséges a nemzet, a magyarság érdekei ellen felhasználni? Vajon ezek a mindennapok gondjaitól elfáradt emberek miért nem látják a pártarisztokrácia, az ávós-pufaj- kás elit árulásait? Vajon ők miért képtelenek szembesülni a nekik szánt méltatlan terhekkel, miért hiszik, hogy minden gondnak a „magyarkodás” az oka? Vajon miért nem tiltakoznak a munkásmozgalom klasszikus módszereivel a ki- semmizésük, a megaláztatásuk ellen? Miért hagyják, hogy a szakszervezetek olyan ellenőrizhetetlen eszközeivé váljanak a külföldi tőkének, a bankoknak, melyek bármikor a magyar gazdasági érdekcsoportok és a nemzeti érdekérvényesítés politikája ellen fordíthatják az elégedetlen tömegeket? (Folytatjuk) Toldi Miklós Szentendre a török hódoltságban Szentendre Buda elfoglalása után került a török kezére. A településnek ekkor még — és egészen a 16. század végéig — színmagyar lakossága volt, tévedés az az állítás — írja Dóka Klára, a város monog- ráfusa —, hogy már Mohács előtt rácok laktak volna Szentendrén. A magyar lakosság meglétét bizonyítja a török által készített több összeírás is a században: ezekben szinte csak magyar nevekkel lehet találkozni. 1546-ban 19 családfőt írtak össze, nőtlen férfi öt volt a faluban, így 24 összeírtról tudunk. A népesség száma 1559-ben valamivel magasabb volt, a beköltözéseknek köszönhetően 27 családfőt és 2 nőtlen férfit találtak a török hivatalnokok. Három évvel később, 1562-ben volt a legmagasabb a Szentendrén élők száma, ekkor összesen 48 férfit vettek lajstromba. Káldy-Nagy Gyula profesz- szor megállapítása szerint a megélhetési viszonyok meglehetősen szerények voltak, ezt az is jelzi, hogy a dzsizjeadó és kapuadó fizetésére csak 5 gazdát tudtak kötelezni. A legfontosabb termék a gabona volt, egy-egy család 1546-ban átlagosan 52 kilót termelt. (1 kilc kb. 31 kg.) Az állatállomány alacsony volt, 1546-ban csupán 13 sertés volt a faluban, számuk 1562-re 60-ra emelkedett, de 1580-ban és 1590-ben csak 25-25 darabot írtak össze. A méhészet jelentősége azonban megnőtt, 1546-ban 8 méhkas volt, 1562-ben 75. A két későbbi összeírás alkalmával ugyan kevesebbet, 50-50 méhkast találtak, de ez is jelentős növekedést mutat az indulóévhez képesL Pogány György
