Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
JS PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1994. OKTÓBER 8., SZOMBAT 7 Lovász Krisztina Kalotaszegi kesergő Mindenség ölébe Egy csillag tövébe Pihenni örökre Álmodni örökre. Mer’ a Nap leszentül S a sötétség mélyül A sötétség mélyül Szép szerelem nélkül. Mer’ a hamis szónak Oltárt építettünk Mer’ az Igaz Istent Régen elfeledtük. Régen elfeledtünk Bévül díszlekedni Szívet kihímezni Piros rózsát szedni. Piros rózsát szedni Szép koszorút kötni S feldobni az Égre Az Isten szívére. I. Kattognak a kerekek, zihál a mozdony. Rágördülünk a Tisza vashídjára. Dong az acél, hatalma a zaj. De döccenő nincs a híd közepén: a határon baj nélkül átjutunk. Mármint azon a térképre pingált vonalon, amely színekre osztja a vidéket, és amely itt a folyó fősodrát követi. Az ember ilyenkor lehúzza az ablakot, kikémlel az éjszakába: valóban hazaérkeztünk volna, valóban más, miénkebb lenne itt a föld, a menny? Miénkebb az élet, az igazság? Az ablakon kihajolva mit kutatunk: igazolást vagy cáfolatot? Nem, ez itt még a senki földje: folyótól a szögesdrótig. Az utóbbinál fegyveresek, igazolásául a figyelmeztetésnek: kihajolni veszélyes. És haladunk tovább, feltűnnek Csap fényei, igen, ez már az állomás. Hát igen, ilyenkor megdobban valami... De lám, bent áll egy vonat, az is nemzetközi, és arra indul nemsokára, amerről a miénk jött. Ám amíg itt áll, elzárja utunkat az állomás felé. Megkerülnünk vagy keresztül bukdácsolnunk rajta nem szabad — nehogy összekeveredjünk: kifelé vagy befelé igyekvők, vámon már átesett sterilek és vámolatlan tisztátalanok. Balia D. Károly Két epizód a határon Sebaj, gondolja az ember, ülünk majd a kényelmes, meleg fülkénkben, amíg a másik vonat kifut. De nem, ezt sem lehet. Ki kell szállni, mert a szerelvényünket más (vak?) vágányra tolatják. Állunk hát a peronon, félnapi úttal a hátunk mögött, állunk az éjszaka közepén, metsző hideg szélben. Állunk szótlanul és alázatosan. A peron végét egyenruhások őrzik, a mien- kénél fegyelmezettebb türelemmel. Néhányan bőröndökre ülnek, van, aki álltában elalszik. „Ez semmi, legutóbb negyven percet szakadó esőben...” — vigasztal valaki, és mi tudjuk, országos eső lehetett. Állunk, nem történik semmi. Godot-ra sem várhatnánk kilá- tástalanabbul. Hogy a helyzet lényegébe belenéznünk ne kelljen, felvillan a neonfelirat: gondolkodni veszélyes. A hangszórókból kis mondókák szólnak szórakoztatásunkra: „Jaj de hideg ez a beton, felveszem a nagykabe- tom”, meg „Jaj de hosszú ez a peron, inkább megyek kerékperon.” Eltelik negyedóra, húsz perc. Nem történik semmi. De hogy hazaérkeztünk, azt legalább biztosan tudjuk. II. Ugyan kérem, nincsen énnálam semmi elvámolnivaló. Nem, kérem, öntudat sincs, az aztán végképp nincs. Jószerével azt sem tudom, hogy az micsoda. Kinyithatom, kérem, belenézhetnek. Minden rendben van énnálam, bele lehet turkálni nyugodtan, nincs ott semmi csudálkozni- való... Kevéske gondolatom ugye, újabbak, meg régebbiek is, vegyesen. De hordott az már mind, kérem, nem most vettem őket... Van, amelyik már szakadt egészen, foltozni sem érdemes. Azért hordom csak magammal, mert nem merem kidobni. Hátha újra azt kell majd felvenni mindenkinek. Hát az enyém meglegyen, ne mondhassák, elherdáltam. Azok? Azok kérem olyan lelki hogyishívjákok, érzelmek vagy mik. Hogy az? Mutassa csak, nem is tudom már... Ja kérem, azt úgy találtam... Olyan szépen volt csomagolva, szalaggal átkötve. Milyen szalag? Látni lehet, kérem, színes, piros, meg fehér, meg zöld. Hosszábban összevarrva... Az meg, ni, lám csak, a sógor mégis bepakolta. Az olyan vallásos izé... hiába mondtam, be ne tegye, mert azt nem szabad... Nem is kell nekem, vegyék ki nyugodtan... Hát ez minden kérem... Mehetek? Becsukhatom? Hogy tetszik mondani? Hogy vastag a fala? Hát kérem, az enyémnek ilyen vastag! Hogy oda elrejtve valami,? Dehogy, dehogy... Azzal a késsel felvágni...? Hát tönkremegy, kérem! Nincs nekem több belőle... Ni csak, hát ottan! Hát tényleg valami eldugva, azannyát! Dehogy kérem, én nem tudtam róla... Azazhogy izé... Hát igen, kérem. Persze, az enyém. Mind az enyém az a sok. Kié is lenne másé. Az én öntudatom az ott, kérem. Ha már előbukkant, hát le nem tagadhatom... Most már tegyék, amit kell. Hogyne vállalnám, ha egyszer enyém. Hát már csak kiállók érte. Tudtam, megjárom egyszer. Hiába van a lelkemnek dupla feneke. Tarái Sándor Leszállók újságért C sak ritkán látom színét a Balaton vizének. A szűkös élet ritkán ad alkalmat efféle, luxusszámba menő kiruccanásokra. Megváltás volna már maga a tágasság. Az az üde, tüneményes kékség. A milliónyi lics-locs színárnyalat, a túlsó partig csillámló csöndesség. Nem a lébecolás! Hiába, nem tudnék köny- nyedén úszkálni. Szégyen, nem szégyen, lemerülnék, mint fejsze — nyél nélkül... □ A déli pályaudvar tarkasága, sodró iramú eleven nyüzsgése könnyed faj súlyánál fogva éppen odaillik a balatoni derűs életképek lendületes mozgalmasságához. Füstszínű táblaüvegekből összeszerkesztett roppant utascsarnok itt Pesten, a vágányok legvégénél. Türelmüket és egymást elvesztett emberek, mint magam is jönnek- mennek. Vonatukra várakoznak. Megveszem a jegyemet, Füredig. Ha már a jegy megvan, kicsit még lófrálok. Színlelt nyugalommal megnézem magamnak a közszemlére kitett nyári menetrendet. Megnézek mindent és mindenkit! Megbürhészem a fönti újságstandot, a kiaggatott sok színes címoldalt. Mindenféle újság — hű, de erőszakos! Hisztéria minden mennyiségben. Soknál is több a meztelen nő — legyintek. Mégsem lesz az túl nagy lemondás részemről, ha könnyedén hátat fordítok ezeknek. Szendvicset nem veszek. Attól csak szomjas lennék, majd utóbb, a vonaton. Fenéket, spórolok! Ellenben egy pohár kólát mégiscsak megiszom. Ebben a hőségben. Horpadékony oldalú papírpohárba kapom a leizzadt, tenyeres-talpas büfésnőtől. A szomjat ez nem oltja, de addig, amíg nyelem — minthogyha oltaná. Különben mindegy is. Az ember csak megiszik valamit, mielőtt a vonat elindulna. Sok a vörösen villogó, élére állított szemafor, de még annál is több a szanaszét hagyogatott kofferkuli a tükörfényes sínek mentén. A levegőt betöltő me- gafonszóömleny. Százával hevernek a széthajigált kó- lás fémdobozok, az eldobált és folyton odébb' rugdalt sérült papírpohár is rengeteg a sokféle ragacsos szemét közt. Ennyi piszok láttán — elundorodom a saját városomtól! □ Válságjelenség, az látszik mindenütt — ameddig az ember szeme ellát. Talajt vesztett, kisiklott életek... a metróalagútban üres papírferslógok között hezitál a gátlástalanra tetovált alvilág. A muszájból lett városlakók... A sikátorélményt megsínyli a lélek. Természetes vágy — a lélek menekülne. Magam is így vagyok. A Balaton-part páradús kéksége kellene, gyógyírnak. Kicsinyeimhez indulok, Füredre — reményeim szerint ők ott vannak... □ Kezemben a' lehetőség. A jegyem már megvan. A hangosanbeszélő visszhan- gos szózuhatagából azt vettem ki nagy nehezen, a nyolcadik vágányon már benn áll a vonatom. Hát jó, akkor megkeresem. Nem kell azt annyira keresni! Sőt úgy gondolom, inkább már föllépek. A moccanatlan szerelvényen baktatok. Mozdonyunk még sehol! Azt majd később tolatják be s akasztják hozzá zászlót lengető vasutasok a szerelvény végéhez. A vonatkupé keskeny, túl keskeny folyosóján bajos előrehaladni. Be-benézek a népte- len fülkékbe. Vonatszag és távolságszag. Arra spekulálok, jó lenne nekem egy rendes ülőhely. Az ember nélküli üresség lehangol. Becsapottnak érzem itt magamat. Az bosszant, nincs tétje, ha leszállók újságért. Nem ül senki a helyemre — az általam elképzelt nem létező úti társhoz... ’ □ A hosszú vonatozás ellehetetlenít. Úgy tűnik, mintha föllelkesítene a vonatablak négyszögében villogó, örökösen cserélődő tájkép. Érzékcsalódás ez. Az itt már nem és máshol sem-ál- lapot szereptelenné silá- nyít. Ablak mellett ülök. Ahová lerogytam. Habár a fülkében egyelőre egyedül utazom, nem terpeszkedek el. Nem akarnék nagyobbnak látszani. Kölyökképű gyülevész turisták éktelenül hangoskodnak. Életvidám, jókedvű társaság. Ebből gondolni, nemigen magyarok. Fölbukkan a hangos hírlapárus, mintha csak hozzájuk tartozna. Mellettem hever az „Irodalmi Szemle”, épp csak belenéztem. Van ebben vers, de novella is. Arról polemizálnak az előttem ismeretlen szerzők, hogy létezik-é hát csakugyan csehszlovákiai magyar irodalom. Pozsonyi kiadású nyomdatermék, már annak örülök, hogy odalent az utascsarnokban meg tudtam szerezni. □ Gondosan választékolt, erősen deresedő haj, tipikus értelmiségi arc az öregúré. Savószeme örökösen vizslat, ám a frissen stuccolt bajuszkája alatt a száj mindenkire, rám is kedvesen mosolyog. A kissé elnehezült, ám jó szagú feleség törökmintás, korához képest meglehetős de- koltált ruhában. Két nagyobbacska bőrönd a csomagjuk. Meg a tömött bevásárlószatyor, melyből a cipzárnál kilátszik a termosz. Jön a lármás, félmeztelen rikkancs visszafelé. Újsütetű útitársam vesz egy napilapot. Felesége magának az útra olcsó rejtvényfüzetet kér. Nem is vettem észre, mikor indultunk. Bekukkantott hozzánk az ondolált hajú ki- kent-kifent kalauznő, kérte a jegyeket. Az őszülő útitárs a legombolt farzsebből előhúzta a borjúbőr brief- taschnit. De ha már egyébként is fölállt, tölt magának kávét a termoszból — ámultam! Nem ám a termosz kupakjából itta, elővett egy márkás aranyszélű csészét. — Igyál csak Barnabás, én majd kicsit később. Kedves Barnabásom, sajtos pogácsákat csomagoltam neked, hogyha már fölálltál, légy szíves, nekem is vegyél le! Irigyeltem őket, mosolyogtak! □ Folyóiratomban keserű groteszkre lapoztam: „...hejhajdenagyo perettleszez hajhejdemeg gaz dagodikzsénagylajos operettemetúgyhí vommajdhogy mjúzikel settőlmajdanyu jorkimetropoliténuraiis se ggreesnek...” Mosolygós Barnabás, nagymama külsejű hitvese ide nem illő figurák. Másik, letűnt kort lépviselnek. Élő példa lehetnének a holtomiglan tartó szilárd kapcsolatra. Fintorgok. A mi korunk, ez a keserves századvég nem olyan. Mindenfelől a szétrongált nyugalom, az eszelősségig fokozott zaklatottságtéboly! □ M egsaccolom, hogy ők, ezekkel a bőröndökkel hova utazhatnak. Rosz- szul saccolom meg. Én a Balatont gondolom — ők hozzákészülnek, és leszáll- nak Velencén. A festett körmű kalauznő erősen fütyülőjébe fúj. Innen is — indulunk...
