Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-27 / 226. szám
JS PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1994. SZEPTEMBER 27., KEDD 7 A magzat abortusz után A magyar világkiállítást a parlament sem fogja feltámasztani. Salome, anyja sugallatára, tánca jutalmául Keresztelő János fejét kérte; Heródes teljesítette a kérést A Keménymag marionettcsoport a magyar világkiállítás lefejezését követelte; a szocialista többségű kormány teljesítette a követelést. Kivégezte saját leikéből lelkedzett gyermekét Ez a gyermek még kommunista imágóállapotában született Célja az imágó dicsőségének szolgálata volt. Azóta az imágóból kibújt a szocialista párt, s azóta kiderült hogy a Gyermek a magyarok országának és nemzetének jövőjét szolgálta volna. Az Apa megtagadta Gyermekét és odadobta áldozatul. Mert a magyarok egy elképzelt langyosvíz-jelenért odadobták jövőjüket Mert a magyarok oltalmazó eresznek néztek egy jeges viharfelhőt. Mert a magyarok tapasztalatlan keszegek voltak, s első látásra bekapták a csalit Mert a magyarok elfelejtették történelmüket sőt meg sem tanulták. Bugyuta Jancsiként befutottak a mézeskalácsházba és édesanyjuknak nézték a vasom! bábát. * A halotton egy ideig még nő a szőr. Kezünkbe került egy szép külsejű, világszínvonalú kiadvány. Fedőlapjának lakkozott szürke kétharmada mellett széles, fehér sáv, rajta függőlegesen lefutó piros betűkkel (alattuk finom árnyékolás): Expo ’96. Balra mellette, szürke mezőben, fehér alapon: „A világ- kiállítás kísérőrendezvényei — első kiadás.” Az első oldalon „Előszó”, Németh Ferenc írta, a kísérőrendezvények igazgatója. Kiderül ebből, hogy a kiadvány vállalkozói alapon született, a benne hirdetők adták össze a költséget (a vállalkozó a „Riport Fotó Stúdió — Fujifilm Fal Fotóművészeti Galéria”, Székesfehérvár). Kiderül továbbá, hogy az a felkoncolt expó valóságos népmozgalom volt, hogy a kapcsolódó rendezvénypályázatra több mint 1200 rendezvényötlet érkezett, s ezekből akartak 200-250-et kiválasztani egy „Magyaron, zág-fesztivál”-ra 1996-ban. „Ez a fesztivál a kultúra, a sport és a tudomány majd' minden ágát felöleli, és képes arra, hogy egy új Magyarország-kép alakulhasson ki az expó miatt hazánkba érkező több millió turistában.” A kiadványban mintegy 350 ilyen rendezvénypályázat hirdetése látható, a tartalomjegyzék megyénként foglalja össze. 350 szellemi szikra, fantáziatermék, tenni akarás, minden megyéből, s Budapestről ugyancsak. „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak.” Mintha az elkínzott magyar lélek és magyar értelem (ó, intelligenciahányadosát csak a fütyülős barackpálinka szintjéig becsülték) a nyomás és a diftériás lepedék alatt fuldokolva még mindig sugároznék (éppen ez volt elviselhetetlen). Mintha az élősdi fagyöngyhalmaz alól még egyszer kihajtanának a tapló borította törzsű magyar tölgy zöld levelei, hirdetve, hogy él a fa, hogy képes volna megújulni, fojtogató fakínt ágairól levetni, nedveit újra keringetni, szöveteit újrasző- ni, ha nem öntöznék tövét a pusztítás sanda kertészei önnön marólúgaikkal. A marólúg hatása nem volt kielégítő. Elővették hát a motorfűrészt. * Végignézve ezeket az életkedvről tanúskodó terveket, nem feledvén, hogy 19% honfoglalás-évforduló, feltűnően sok az együttélők és a szomszédok felé kitárt magyar kar. Az a „nacionalista” magyar kar, melyre az USA kongresszusával akart lesújtani Mr. Lantos, a renegát. (Szánalmasan végződött a kísérlet). Solt a maga „Park MoteF’-jében cigánylakodalmast akart rendezni. Tisza- kécske felépítette volna a „nemzetek falujá”-t. Kazincbarcika megrendezte volna a „kisebbségben élő népcsoportok színjátszóinak nemzetközi fesztiválját”. Hajós, Az Albrecht Dürer Művelődési Házban a „kisebbség- ben élő német nemzetiségek világtalálkozóját” tervezte. Budapesten az Atlasz park „a Kárpát-medence népeinek bemutatásá”-ra készült. A Magyarországi Cigányok Érdekszövetsége „Romex- po” tervével készült, tehát külön „cigány-világkiállí- tás”-sal a világkiállításon belül. Pilisvörösvár „dunai svábok világtalálkozó”-jával pályázott. A budapesti ifjúsági szabadidőközpont meg akarta rendezni „az összes vallás ünnepé”-t. Szegeden „rokon népek fesztivál”-jára készültek. Ha ezek megvalósulnak, soha többé nem lehetett volna azt hazudni arról a magyar népről, melynek saját zenéjét nem engedik felcsendülni „magyar”-nak nevezett rádiójában, hogy tele van idegengyűlölettel és vérszomjasán üldözi saját nemzeti és etnikai kisebbségeit. M indamellett országszerte nem feledkeztek meg arról, hogy ez az év, 19%, a magyar honfoglalás évfordulója. Budapesten a Műegyetemi Atlétikai és Football Club „lovas emléktúrára” készült a honfoglalás 1100. évfodulóján”. Sziget- szentmiklós emlékparkot tervezett „Magyarok a Dunánál” címmel. A Pax Hungária szövetség ugyancsak honfoglalási emléktúrával készült, „örök barátsági fogada- lomtéteF’-lel egybekötve. (Pályázat MUOSZ-tagok és SZDSZ-vezetők részére: ebből méltóztassék kikövetkeztetni a nacionalizmust.) A budapesti Mandel Róbert „A magyarok zenéje a honfoglalástól napjainkig” címmel nyújtott be pályázatot. A Veszprém megyei Múzeumi Igazgatóság terve: „Kiállítás a honfoglalás 1100. évfordulójára.” A várpalotai Marathon Tömegsport Egyesület: „Váltófutás az őshazából Magyarországra.” Nem kevesen nyúlnak vissza még mesz- szebb az ország területének múltjába. Nagyszabású „Lu- di Romani” játékokra készülnek Gorsium városmaradványai között. Szombathely sokoldalúan kívánta bemutatni „Pannónia 2000 évét”, egybekötve egy „pannon vá- sár”-ral. Nagyszabású római emlékműsort terveztek Aquincumban is. Feltűnően sok a nemzetközi kongresszus- és találkozóterv. Szekszárd meg akarta rendezni a „bortermelő régiók II. világtalálkozó”-ját. Kecskeméten animációsfilmfesztiválra, „Európa jövője” gyermektalálkozóra, a Szent Gábriel Bélyeggyűjtő Szövetség X. bélyeggyűjtő-világ- kongresszusára, ráadásul a „sakkozó magyarok I. világ- versenyére” készültek. Miskolc nemzetközi kórustalálkozóra, nemzetközi informatikai találkozóra és a 3. európai matematikai kongresszus megrendezésére nyújtott volna be igényt. Mezőkövesd terve egy nemzetközi népművészeti fesztivál volt. Budapest adott volna otthont az evolúciós és rendszertani világ- kongresszusnak, egy nemzetköti könyvfesztiválnak, nemzetközi serdülő nagypályás labdarúgótornának és az V. kajak-kenu maraton világbajnokságnak. Makó „nemzetközi hagy mafeszti vál”-t rendezett volna. Dunaújvárosban lett volna a nemzetközi acélszobrász-szimpózium. Sopron adott volna otthont az európai nemzeti parkok találkozójának, Győr az ütő- hangszeres nemzetközi fesztiválnak. Debrecenben lett volna az orvostanhallgatók I. világtalálkozója, Püspökladány felépített volna egy nemzetközi kézművesfalut, Szilvásváradon akarják rendezni a XIII. négyesfogathaj- tó-vb-t és ezen kívül egy lipicai lovasfesztivált. Jászberény ötlete a jász világtalálkozó. Szentendre a hallássérültek művészeti világtalálkozójára készült, Kaposvár „a nagy tavak világtalálkozójára”. Zsámbék rendezte volna meg az I. nemzetközi ifjúsági bridzsversenyt. S azután se szeri se száma az egyéb ötleteknek. Tokajban készülnek a „Tokaj—Eger Vinexpó”-ra, nagyszabású borfesztiválra, akárcsak Balatonfüreden, amely „észak-balatoni borút” fesztiválra készült.. A budapesti Apeiros Bt. a „hagyományos karneválok világta- lálkozójá”-nak tervét melengette, lett volna egy kerékpáros-világtalálkozó. A „Modell Art” vállalat magyar mű- emlékmodellek „Disney- land”-jét építette volna fel, „Mini Magyarország” címmel, s ebben versenytársának jelentkezett Tatabánya is. Szóba jöhettet volna egy nemzetközi konferencia a mesterséges intelligenciáról. A kiadványban látható az I. makói sajtónapok terve, Pulitzer József emlékére. Sopron nemzetközi diákjátékokkal, Debrecen Szent György-napi juhászverseny- nyel és atlétikai ifjúsági játékokkal állt volna elő, Mikó- falva passiójátékokkal, Hej- ce „egyház és művészet” kiállítással és tanácskozással, Abádszalók „hagyományőrző népi és sportjátékok világ- fesztiváljával”, Szolnok Ko- dály-kórusok világtalálkozójával”, Budapest „operettklasszikusok gálájával magyar és német nyelven”, Kecskemét „bohérriragtime- és jazzmeetinggel, Héreg repüléstörténeti világkiállítással, Páty „népzenei és magyar gasztronómiai feszti- vál”-lal, Budaörs egy „expóbevásárlóközpont” megépítésével, a Pest Megyei Atlétikai Szövetség „Bécs—Budapest szupermaratonnal”, Veszprém „vasútmodell-kiál- lítással és -verseny”-nyel, Vi- segrád „zenei estekkel a Sa- lamon-toronyban”, Kaposvár .Alpok-—Adria Marathon ’96”-tal. * Csak úgy találomra néhány abból az ezerkétszázból, amelyet Németh Ferenc említ a kiadvány előszavában. A színes, képes hirdetések esztétikusak, szinte élvezetesek. Micsoda Magyarország néz ránk ebből a kiadványból! Egy fejlett, minőségi, élettől lüktető, gazdag képzeletű, élénk, életkedvvel teli Magyarország. Ez lett volna. S mi következett volna utána! Hány kapcsolat a világ minden részével, hány újabb és újabb elképzelés, hiszen az ember azért egyén és közösség egyszerre, hogy a közösségben az egyén a többi egyén hatására termőággá váljék. Gazdagodás következett volna anyagban, szellemben, kultúrában, panorámák, perspektívák tárultak volna fel, utak a jövőbe. Ezek az utak már nem tá- rujjiak fel többé. Á ldozatot kellett volna hozni értük — de értelmes és gyümölcstermő áldozatot. Nem maradt más, csak az áldozat, gyümölcs nélkül. Nem maradt más, csak a böjt, üdvösség rtélkül. Nem maradt más, csak a kioltott kedv, por és hamu, szolgajövő. Nem maradt más, csak a vigasztalan holnap, olyan szürke, fantáziátlan és savanyú, mint a főkönyvelő-pénzügyminiszter arca. A megzavart páciens aláírta: az abortusz megtörtént. A magzat, a holnap, véresen hever a rongyok közt a kukában. Sándor András A matúrától még jó esztendőre voltam, amikor a két szürkével, meg nagyapámmal családi hintónkon nekivágtunk az áldott Szigetköznek. Ma is emlékszem, milyen izgalom fogott el, amikor a három folyó városa nyüzsgéséből kiszabadulva, körülvett bennünket az annyi mesét, mondát, legendát teremtő szigetközi csönd romantikus világa. Az istenadta béke halk zizegése, fák erdeje, bokrok, ligetek, erdők ezere, sosem látott növények, virágok, vadak illata vett körül bennünket; apró falvak, hófehér falak, házak, zsúptetős „várak”, zsalugáteres ablakok, pipáló, karcsú, törpe, busafejű kémények, erek, tócsák, lappangó tenyérnyi tavak, fák, királyi koronák, fűzek, tölgyek, akácok és százak mások — mintha nem is a földön jártunk volna; dudorászva, susogva, sziszegve, dalolászó madarak milliárdja, micsoda madársereg, aligha látott sok világ ennyit, se színében, se hangjában, se suhanó röptében. — Az Isten ajándéka ez a táj! Az idők Uráé, százéveké, mennyé és földé! Hallod-e fiam? — Érzem nagyapó! Ma sem tudom, miért válaszoltam így, csak arra emlékszem, nagyapó megsimogatta a fejem. — így van, fiam, ezt nem tudja, hanem érzi az ember! Sosem múlik ki belőlem az a nap, máig érzem, tapos' hatják, ronthatják, verhetik, halálra ítélhetik, hiszen irtják e népet testében, földjében, erdeiben, hegyeiben. Ki nem látja, ki nem tudja? Nem tudom, hogy azok, akik ma kezében tartják sorsát, múltját, jelenét, jövendőjét, így érzik-e? így tud- ják-e? Aggódom, szorongok, mert bizonytalan vagyok benne? Minden szót tudok, amit az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban, lassan már években is tettek érte, vétettek ellene; tudom mit tettek érte, mit ellene tesznek, ismerem aggályait az aggódóknak, szorongásait a szoron- góknak, ismerem a kétségeket, bizonytalanságokat, érzem a reményeket, reménytelenségeket. Tegnap óta különösen! Micsoda nap volt. Többedmagammal megjártuk a „fájdalom útját, a köny- nyek földjét, a pusztulás b ’gyrait. Az a csönd, ami hajdanán átölelt, simogatott, dudorászott a fülembe, ki tudja, hova lett, hova tűnt, hol rejtőzik, halálát várva, mint az állat. Ez a csönd nem az élet, hanem a halódás csöndje. A halálé! Nincs kegyetlenebb, embertelenebb, gyötrelmesebb földi sors a halódásnál. A lassú erőtlenedésé, elesettségé, esendőségnél, elbukásnál. Mondhattam volna mást Ady úrnál: „E föld a lelkek temetője...” Susogtam, hogy magam se halljam, barátaim se voltak másként, látván körülöttünk az áldott Szigetközt, a természeti csodát, ahogy ítéletére várva lehajtotta fejét. — Látjátok feleim! Megesküszöm, ezt hallottam olyan tisztán, mintha valaki a fülembe susogta volna. Befogtam fülem, szemem összeszorítottam, hogy ne halljam, ne lássam ezt a szörnyű veszendőséget, rontást, irtást, pusztítást, de az ilyen csönd susogása elől nincs menekvés, beleivódik a vándorba, arra tévedt utasba; mert a halódás csöndje némaságában él.-—Mit csinálunk, emberek! Ezt akartam kiáltani, de nem tudtam, csak susogtam, és igen messziről, talán a mélységek mélyéről hallottam a visszhangot; csurgott belőle a csönd. A csurgását hallottam tisztán. Igen, igen! Mit csinálunk emberek? Hazánkfiai, testvéreim, társaim, híveim a rettenetekben! Napok múlnak, hetek telnek, hónapok vánszorognak, — Uramisten — évek inainak el, és ömlenek, záporoznak, szakadnak az emberi szavak, viták özöne zúdul ránk, elméletek hömpölyögnek, tervek, igazságok, tévedések, tudós csaták, és tudatlanok, kesergések, jóslások milliárdjai, miközben látja az ember maga előtt a kiszáradó ereket, satnyára fonnyadt növényeket, összeesett koronákat, felhőkbe kapaszkodó fákat, megrepedezett szity- tyókat, a tátogó világot, és látja hogyan verik a kiálló kövekbe szárnyaikat a szárcsák. A haza egy csodája vész el! Olyan sok van még belőle? Atyámfiái! Dúskálunk benne, hogy ebek harmincadjára hagyjuk áldott Szigetközt? Most már ne a bűnöst keressük — noha van belőlük, itt is, ott is —, ne a vétkest űzzük, a rontót, a gyalázatost, ne a dobot verjük, hogy kinek van igaza, kinek nincs, kinek miért, kinek miért nem! Kiáltsunk végre egy nagyot! Ahogy prófétánk, Ady úr mondta: „Mikor fogunk már összefogni / Mikor mondunk már egy nagyot?” Hát mondjunk, Szigetközért, az áldott csodáért! Szabó Sándor Szigetközi veszedelem
