Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-01 / 204. szám
i PEST MEG YEI HÍRLA P VÉLEMÉNY 1994. SZEPTEMBER CSÜTÖRTÖK 7 Hol vagytok ti, chartás legények? A magyarországi sajtó megfeledkezett róla A fölháborodás jeruzsálemi prófétája A minap eszembe jutott Konrád György halhatatlan, örökbecsű mondása, mely szerint: „A charta olyan, mint az esernyő. Akkor kell kinyitni, ha esik.” Lehet, hogy az én konzervatív, mucsai levelibékám nem elég jó meteorológus, fogalma sincs a számítógépes időjárás-előrejelzésről, de azt sugallja, hogy most meg kellene nyomni az esernyőn azt a bizonyos gombot, amelynek hatására a szerkezet szétnyílik, s teljesíti feladatát, amire hivatott. Elképzelhető, hogy legkiválóbb írónk más helyről kapta a prognózist, és eszerint ragyogóan süt a nap, árnyékban negyven fokot mérnek, én azonban továbbra is a jó öreg levelibékának hiszek. Miket suttog a fülembe már megint? Itt vannak például a leváltások, amelyek egyre gátlástalanabbal folynak, leplezetlenül politikai szándékkal. Munkában a parlament, ám szellemében, tartalmában máris messze vagyunk a kormányzóerő májusi röplapos ígéreteitől. Emlékezzünk csak néhányra: „ Az MSZP a megbízható megoldás.” „Hogy a szakértelem kerüljön kormányra.” „Szeretnénk megőrizni a nyugdíjak értékét.” „A döntések előtt ki kell kérni az érintettek véleményét.” (MSZP, Schiffer János) „Felelősség, szerénység.” „Ha csökkennek az adóterhek, mozgásba jön a gazdaság.” „A kormány rendbe hozza a gazdaságot, új munkahelyeket teremt. És felelősséget vállal cselekedeteiért.” (SZDSZ, Eörsi Mátyás) ,Jöjjön fordulat és felemelkedés.” „Az SZDSZ eltörli a vállalkozás- és piacellenes jogszabályokat.” „A sikeres vállalkozók teremtenek jólétet.” (SZDSZ, Kuncze Gábor miniszterelnök-jelölt.) Ezekkel szemben az emlékezetkihagyásban szenvedő is tudja, hogy még mindig nincs meg — az egyébként kötelezően emelendő — visszamenőleges nyugdíj. Magyarázatok hangzottak el róla a parlament nyári szünet előtti utolsó ülésnapján: órákon keresztül. A Rádió és a Televízió mostani vezetőinek neve — aláírásra várva — már régen a köztársasági elnök asztalán feküdt, miközben még — MSZP irányítással Alig két hete váltotta le a Magyar(?) Rádió újdonsült elnöke a dokumentációs osztály igazgatónőjét, Cséve Magdolnát, aki politikai pártoktól függetlenül több évtizede teljesített szolgálatot ebben az intézményben. Hogy van ez, uraim? Mi van azzal a bizonyos szakértelemmel? Vagy már arra sem fontos hivatkozni? Néhány hétig volt csak szükség rá, amíg trójai falóként be lehetett vele ügetni a hatalomba? Utána lomtárba vele? Lehet, hogy az én agyam szalad túl messzire, de mintha a negyvenes évek vége ismétlődnék. Akkor is jelszavakkal kezdték: népakarat, demokrácia, s a folytatást ismerjük. A diktatórikus (ma: szociálliberális) út mindig is népboldogító szándékkal és másként gondolkodók fejével volt kikövezve. Ma sincs másként! Elég hazafinak, vagy hithű kereszténynek — „vitatkoztak róluk” az országgyűlés kulturális bizottságában ... Egyszer csak arra ébredtünk: expó — nyet. A kormány nemcsak, hogy nem javasolja, hanem egyszerűen kijelenti az országgyűlés helyett, hogy ilyen döntést hozott. Pont. Ám ezzel szereptévesztést bizonyított a miniszterek tanácsa, ugyanis az expótörvényt az a parlament hozta, amelynek ez a kormány elszámolni tartozik. És nem fordítva. Az expótörvényt tehát csak a parlament változtathatja meg. A társadalom mind szélesebb rétegének nyomása alapján még meglepetés is érheti Horn urat... A kormány elnöke egyfolytában bocsánatot kér: itthon a zsidóságtól, majd Mihail Kovács szlovák elnöktől. Hogy azután az előbbiért némelyek megtámadják, ugyanis ilyen ügyben a miniszterelnök nem nyilatkozhat. Az utóbbiból pedig zűrzavaros ügy kerekedett. Jött a forintleértékelés, majd Szent István ünnepén az volt Horn Gyula egyik „fontos” közlendője, hogy jön a vagyonadó. Erről már aznap kiderítették, hogy a miniszterelnököt „már megint félreértették”. Még azok is, akik bejelentését a saját fülükkel hallották?... Eközben újra feltámadni látszik először csak a kék, — s majdan, ha nem leszünk türelmetlenek — a piros nyakkendős Úttörő Szövetség, a letűnt lenni, hogy repüljön valaki, akár a fénymásológép mellől is. De mindezért nemcsak őket okolhatjuk, hanem magunkat is. A mi erőtlenségünk is habarcsot biztosít az immár egyre kendőzetlenebbül épülő diktatúrának. Konstruktív ellenzékiség? Ugyan már uraim, ne legyünk nevetségesek! Az egér segít az elefántnak? Miben? A saját eltipratásában? A szűkre szabott terepen belül is mindent ki kell használnunk, s nap mint nap rápirítani erre a kormányra, amely arcátlanul szembeköpi azt a népet, amely mákonyos pillanatában rávoksolt. S ti, chartás legényeim, mit szóltok mindezekhez? Hol az esernyőtök? Beadtátok javítani? Akkor ide vele gyorsan, mert már zuhog! Ha elrothad a vetés, ti is feleltek érte. több, mint 40 év ifjú generációinak szellemi kalodája. (Tőlük ered a hajdani zenés jelszó: „Rákosi Pajtás bennünket boldog jövőbe vezet”.) Baja Ferenc pártalelnök már össznem- zeti „sebészeti” beavatkozásról beszél. Szeretnénk felhívni a miniszter úr figyelmét arra, hogy minden súlyos beavatkozáshoz a majdani megoperált előzetes, írásos engedélye szükséges! Mindeközben a sajtó nagy része, az évtizedeken át „kipróbált, hűséges fiúk” keresik a régi-új hatalom segítő jobbját. Szeptemberben jön a nagy árhullám, folyamatosan drágul minden. Ezek már tények. S míg a közvélemény csak hallgat, figyel és tanácstalan („máris ide jutottunk?”...) és egyre mélyebben kénytelen a zsebébe nyúlni nap mint nap, csendben készül a pótköltségvetés tervezete, például a forgalmi adókulcsok emelésével, a női nyugdíj- korhatár lassú bevezetésével, az adókedvezmények körének szűkítésével,, a közüzemi árak (elsősorban a gázról van szó) nagyarányú emelésével. Hóm Gyula így fogalmazott a minap: „nem saját karrierem érdekében vállaltam a miniszterelnökséget, hanem a Mari nénik, János bácsik kedvéért...” (Magyar Hírlap, augusztus 19.) Ehhez már csak egy kádáros kacsintás hiányzik... Mari nénik! János bácsik! Valóban ezt választották volAmint arról már beszámoltunk, két héttel ezelőtt Jeruzsálemben elhunyt Jesajáhu Leibovitz, az izraeli tudományos és politikai élet egyik legvitatottabb egyénisége. Leibovitz professzor jeruzsálemi életének, politikai tevékenységének, fizikai jelenlevésének hosszú évekig szemtanúja lehettem az izraeli fővárosban. Avítt aktatáskát szorongató, szikár, fekete fejfedős alakja föl-föltűnt előttem Jeruzsálem utcáin, a Héber Egyetem folyosóin, a politikai tüntetéseken. Legutoljára az idén áprilisban a tévé Panoráma című műsora számára beszélgettem vele nyugat- jeruzsálemi földszinti lakásán. Egyszerű, könyvekkel körülbástyázott szobájában remegő kezekkel szolgálta fel a teát, s közben német nyelven átkiáltott a feleségének: „Herzl Tivadar honfitársai vannak nálunk látogatóba” (Herzl Tivadar, a modernkori cionizmus elindítója 1860- ban született Budapesten — H. J.) Leibovitz professzort sokan gyűlölték Izraelben, mert vallásos zsidó tudós létére is rá mert mutatni, ki merte hangsúlyozni azt, hogy a fajvédelem, más népek elnyomása és gazdasági-politikai kihasználása nem kizárólag a nem zsidók tulajdonsága. Mítosz- romboló, „szentségtörő” egyéniség volt, amikor az izraeli hadsereg által megszállt palesztin területeken elkövetett elnyomás, lelki és fizikai megalázás elkövetőit az általa alkotott jelzővel „judonáciknak” nevezte. Az 1967-es „hatnapos háború” után Leibovitz volt az első ismert izraeli, aki a győzelmi eufória közepette is azt merte mondani: „A megszállt területek rákfene az állam testén, s amennyiben nem vonulunk onrran ki, ez a háború lesz a vesztünk. Saját értékeinket romboljuk le azzal, hogy egy másik nép fölött uralkodunk”. Bátor szavak voltak ezek abban az időben, amikor az izraeli zsidó lakosság jelentős része hirtelen gazdasági-anyagi fölemelkedést tapasztalt a megszállt palesztin területek természeti kincseinek és az olcsó palesztin munkaerőnek a kisajátításával. A profesz- szort ekkor már joggal nevezték az izraeli és a külföldi médiában „a fölháborodás prófétájának”, aki utcai tüntetéseken, nyilatkozatokban és az egyetemi katedráról igyekezett rávenni népét a megszállt területekről történő azonnali és föltétel nélküli kivonulásra. Hogy nézetei biztosan eljussanak a leginkább illetékesekhez, a megszálló hadsereg katonáihoz, levélben fordult a tisztikarhoz és a közkatonákhoz, akiket tömeges parancsmegtagadásra szólított föl. „Amennyiben nem akartok részesei lenni a megszállt területeken folyó mindennapos gyilkosságoknak, hagyjátok el az izraeli hadsereget.” De Leibovitz nemcsak a világi nacionalistákat bő- szítette föl, hanem az izraeli társadalomban és politikai életben igen nagy befolyással bíró ortodox vallás képviselőit is, amiért élete végéig az egyház és az állam szétválasztásának szükségességét hirdette. A vallásos hitet az állami hierarchiától függetlennek, az egyén magánügyének tartotta. Az ortodoxia vezetői nem tudtak mit kezdeni a szigorúan vallásos életvitelű professzorral, s ezért egyszerűen csak „meghá- borodottnak” nevezték. A nemzetközi tekintélynek örvendő Leibovitz profesz- szort 1993-ban a Munkapárt választási győzelme után bekövetkezett politikai légkörváltozás jóvoltából fölterjesztették a zsidó állam legrangosabb kitüntetésére, az Izrael-díjra. A díjat Sulamit Aloni, akkori közoktatási miniszter aszszony közbenjárására oda is ítélték, de ekkor soha nem látott uszító hadjárat kezdődött az „áruló” és „önantiszemita” tudós ellen. Lakásának falára a fasiszta Kahána-mozgalom hívei gyalázkodó föliratokat mázoltak, a szerkesztőségeket pedig elárasztották a díj odaítélése ellen tiltakozó haragos levelek. Jichak Rabin miniszterelnök sem tudta kivonni magát az országos méretű kampány hangulata alól, s ezért kijelentette: nem hajlandó megtisztelni jelenlétével a díjkiosztó ünnepséget... A társadalmi vihar láttán a tudós lemondott a díjról, mondván: „szeretném megóvni ezt a kormányt a fölösleges botránytól”. Közben persze furcsa politikai folyamat kezdődött, amikor is Rabin miniszterelnök saját maga hajtja végre azokat a lépéseket, amelyek megtételéért Leibovitz egész életében küzdött: az izraeli hadsereg a palesztinokkal folytatott tárgyalások eredményeként fokozatosan kivonja erőit az 1967-ben megszállt területekről. Halála előtt egy nappal Leibovitz professzor ki is jelentette: „Jichak Rabinnal kapcsolatban tévedtem, korábban ugyanis nem hittem, hogy a mostani politikai vonalvezetésre valaha is képes lesz”. A két héttel ezelőtt bekövetkezett halála után Ézer Weizman államelnök Leibovitz professzort a zsidó nép, illetve Izrael Állam egyik legnagyobb egyéniségének nevezte. Mindez persze nem elegendő ahhoz, hogy a hazai sajtó az Izraellel és az itthoni zsidósággal foglalkozó számtalan — s éppen ezért némelykor már émelygést is keltő — híradásában legalább egy-két szót szenteljen a másság egyik markáns képviselőjének, az igazi gyűlölet ellen oly sokat tevő Jesajáhu Leibovitz izraeli tudósnak. Hering József Földes György Ezt választották volna? Jesajáhu Leibovitz 1903-ban, zsidó vallás- tudósok leszármazottjaként született a lettországi Rigában. Családjával együtt már fiatal korában Németországba menekült, ahol a berlini egyetemen első stúdiumként kémiát tanult. Később a svájci Bázelben folytatta egyetemi tanulmányait A jeruzsálemi Héber Egyetemen élete utolsó napjáig tanított, korábban biokémiát, legutóbb pedig filozófiát. A ’80-as években az izraeli tévében sajátos hangú és hangulatú szentírás-magyarázataival, de főleg a politikai vitamősorok jóvoltából milliók ismerték meg nézeteit. Az ’50-es években az izraeli politikai élet másik nagy „fenegyerekével”, Úri Avnérivel együtt a parlamenti választások küzdelmeibe is bevetette magát. Közel ötven könyvet és több száz tanulmányt írt, amikor is témáit a Szentírás, a vallásfilozófia, a politika és a természettudományok világából merítette. A német Nietzsche nagy csodálója volt. ő volt a főszerkesztője a világviszonylatban is kiemelkedő vállalkozásnak számító harminckötetes Héber Enciklopédiának. Vallásfilozófusként szinte egész életét meghatározta a spanyol—zsidó középkori Maimonidesz élete és munkássága. Három könyvet is szentelt neki, amelyek közül a legismertebb a „Mdmonidesz vallásos hite” című kiadvány. Ezenkívül olyan híres, sok idegen nyelvre is lefordított könyveit keli megemlítenünk, mint a „Zsidóság, a zsidó nép és Izrael” vagy a „Hit, történelem és értékek”.
