Pest Megyei Hírlap, 1994. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-29 / 228. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP LATOHATAR 1994. SZEPTEMBER 29., CSÜTÖRTÖK Benedek István A „Kanadai Magyarság” nyomában (II.) E lőző cikkem a torontói magyar hetilap augusztus 13-ai számának csupán első három oldalával foglalkozott. ígértem, hogy sort kerítek a folytatásra, mert fontos tanulságok várnak még ránk. A 4. oldal Nagy Györgynek „Nem értem, mi megy végbe - Magyarországon” című írásával kezdődik. Nagy György is rendszeres munkatársa a Kanadai Magyarságnak, és általában érteni szokta azt, amihez hozzászól. Most ugyanúgy fejbe kólint- va és értetlenül áll a májusban lezajlott választásokkal és azok következményeivel szemben, mint mi. Jó, hogy ezt ki is mondja, mert nagyon sok nyugati kollégája épp ellenkezőleg: dühös és fölényes magyarázatba kezd, szemünkre hányja, hogy nem azt tettük, amit szerinte tennünk kellett volna. A szemrehányóknak félig mindenben igazuk van, csak megfeledkeznek arról, hogy könnyen osztott tanácsaikkal már rég polgárháborúba, ha ugyan nem balkáni háborúba zavarták volna az országot. Hiszen így is borotvaélen táncolunk. Nagy György nem tartozik a vérgőzös tanácsadók közé. Átesett ugyanazon a sokkon, amelyen mi, most bódultán keresi az önkéntes megadás értelmét vagy háttérmagyarázatát. „Merre halad Magyarország, mit akar a magyar nép?” — ezt kérdezi. Es ezt: „Kinek az érdeke?” Senki sem hatalmazott föl arra, hogy a kérdéseire hiteles választ adjak, de ugyanezeket a kérdéseket minden gondolkodó magyar itthon is föltette magának, és megpróbáltunk valamiféle választ keresni rájuk. Én például így: Merre halad Magyarország? Szokás szerint rossz irányba. Arra, amerre hajtják. Saját akarata nincs. Ez az, amit nyugati magyarságunk képtelen megérteni: nálunk nincs demokrácia, a szabad szájtépés és az álparlamentarizmus nem demokrácia, következésképp nem vagyunk urai a saját sorsunknak. Hogy kik hajtanak és merre, frontosán senki nem tudja. Talán Sorosék, egyfajta kapitálkommunizmusba. A név mindegy, lényeg a nemzeti és keresztény elem háttérbe szorítása, de nem — mint általában hiszik — az internacionalizmus javára (hisz az még jó volna), hanem az elnemzet- leniedés irányába. Mit akar a magyar nép? Vagyonosodni. Ennek köszönhető a nagy választási győzelem is: a választók háromnegyede elhitte a kommunisták ígéretét, a munka nélküli jólétet. Akik évtizedek alatt hozzászoktak a szabad lopáshoz és az állami gondoskodáshoz, beleestek a kelepcébe. Itt bosszulta meg magát a hazug sajtó, amely az Antall- kormány idején csak szegénységről, ínségről, munkanélküliségről, inflációról szónokolt, a televízió nem mutatta a viruló falvakat, épülő-szépülő városokat, a rádió nem beszélt a parasztok emeletes házairól, fürdőszobás lakásairól, a vidék útjairól, csatornáiról, telefonhálózatáról, mindig csak nyomor, nyomor, nyomor, és a nép elhitte, miközben mázsásra hízott a sertéseivel együtt. Kinek az érdekében? Mindazoknak, akik ebből hasznot húznak, akár a magyarságuk és a becsületük elveszítése árán is. Ez megy végbe Magyarországon, üzenem szomorúan Nagy Györgynek, akinek az írása mellett Fercsey János cikke ezt a címet viselhetné: Mi megy végbe Kuba és Haiti fölött? Fercsey is rendszeres munkatársa a lapnak. Ez alkalommal két olyan veszélyzónáról ír, amelyeknek sorsában döntő az USA által nyújtott vagy megtagadott segítség. Nem demokratikus államokról van szó, hanem külső vagy belső iga alatt nyögő emberekről, akik már ott tartanak, hogy mindenüket otthagyva, életüket kockára téve, fejveszetetten és reményvesztetten menekülnek — többnyire a semmibe. A menekülők bárkáit olykor a mi televíziónk is fölvillantja (talán épp elsüllyedésük vagy elsüllyesztésük előtt), s eszünkbe juttatja: ilyen világban élünk, mégis van képe tele- zabált hasú magyaroknak a meg sem érdemelt és sohasem elég kárpótlásukért zúgolódni. Mit zúgolódni? Kommunizmusra szavazni. Jordánia királya és Izrael miniszterelnöke kezet fogott egymással, 46 esztendős hadiállapot után. Erről nálunk is beszámoltak, a közel-keleti béke tartósságában reménykedve. Bárcsak igazolódna reménységük — de ahhoz valami még mindig hiányzik. Egy olyan kézfogás, amelyre egyhamar nincs kilátás. Massachusetts államban Ted Kennedy húsz éve tartó szenátorságát veszélyezteti a republikánus George Romney. Ha valami tökéletesen mindegy nekünk, úgy ez. Mi a különbség köztük? Egyikük csak milliomos, a másik milliárdos. Utóbbinak kis szépséghibája, hogy huszonöt éve részegen gázolt, áldozatát holtan és cserbenhagyta. Nem vonták felelősségre, „a Ken- nedy-varázs miatt Massachusetts mindeddig megbocsátott neki”. Lehetségesnek tartom, hogy az engedékenységben milliárd- jai is szerepet játszottak. Amit nem tudunk: a szenátorságtól lett milliárdos, vagy milliárdjai tették szenátorrá? A nagy gazdagság majdnem annyira embertelen állapot, mint a nagy szegénység. Középen kell maradni. Az 5. oldalon bőséges részleteket találunk a Magyar Nemzeti Világtanácsnak Horn Gyulához intézett leveléből, melynek lényege egy mondatban összefoglalható: ne kössön a szomszédos országokkal a jelenlegi (trianoni) határokat véglegesnek elfogadó szerződést. A levél ez év július 4-én kelt, tehát a trianoni „békekötés” 74. évfordulóján. Nem tudom, vitéz Martonfalvay Hugó elnök Ohióban kapott-e és kitől megbízást a levél írására, azt sem tudom, kit képvisel és milyen alapon a Magyar Nemzeti Világtanács, és persze azt sem, kapott-e választ a miniszterelnöktől, s ha igen, mit. Kérdéseimet ne tekintsék illetéktelen ok- vetetlenkedésnek. A magyar nemzetnek én is tagja vagyok, miként minden magyar ember, ez a tagság följogosít a fenti kérdésekre. Mert engem bizony senki nem kérdezett meg, mielőtt az én nevemben (is) megírták ezt a rosszul fogalmazott, pufogó frázisokkal telített levelet. Mondanám: nyújtsa fel au ujját, akit megkérdeztek! — nem hiszem, hogy sokan jelentkeznének. N em mintha elfogadhatónak és véglegesnek tartanám a trianoni államhatárokat. Szó sincs róla. Mély meggyőződéssel hiszek abban, hogy meg kell változniuk, pontosabban: föl kell szívódniuk. De ennek nem az a módja, hogy politikához nem értő és a fogalmazás elemi szabályait sem ismerő emberek „a magyar nép nevében” utasítják a miniszterelnököt, hogy szomszédainkkal „egy szövetségi állam alkotását célzó tárgyafásokat kezdeményezzen”. Nagyon naiv emberekből állhat az a Világtanács, amely ma, a nacionalizmustól lángoló világban, szövetségi államról álmodozik a Kárpát-medencében. Mit képzel, mit tartana be ebből a szövetségből a szlovák, román, szerb kormány? Továbbmegyek: mit tartana be belőle a javaslattevő vitéz Martonfalvay, aki még mindig az elszakított területeink „ősmagyar” lakosságáról beszél? Látatlanban lefogadom, hogy Martonfalvay ősei sem Árpád apánkkal jöttek be a Kárpát-medencébe, amitől persze még jó magyar ember lehetett Ohióban. De ha még emlékszik valamire a magyar történelemből, akkor idézze fel az aradi 13-at, hány „ősmagyart” talál köztük? Emlékezzék a Zrínyiekre, Hunyadiakra, Batthyányra, Petőfire, Madáchra, Mik- száthra, Herczeg Ferencre, Márai Sándorra, Szerb Antalra, Radnóti Miklósra és megannyi idegenből lett jó magyarra. Nem vagyok bizonyos abban, hogy a sváb származású Horn Gyula ezek közé lesz sorolható, de ha nem, semmiképp nem a származása miatt. Az alapszerződés kérdésével foglalkozik a Kanadai Magyarságnak még két cikke, ugyanezen az oldalon. Az egyik röviden beszámol Horn Gyula pozsonyi látogatásának szlovákiai — nem túl lelkes — fogadtatásáról. A Szlovákiai Együttélés Mozgalom elnöke kéri, hogy amikor érdemi megbeszélésre kerül sor, a szlovákiai magyar kisebbség képviseletében ők is lehessenek jelen. A másik cikk Torgyán József kezdeményezéséről szól: Szent István 1994. A határon túli magyarság tanácskozása, amelyre Torgyán minden érdekeltet meghívott, nemcsak a környező országok magyarságának képviselőit, hanem az emigráció jeles szakembereit is. Két jellegzetes hirdetés ugyanezen az oldalon: „Mielőtt leértékelik a forintot!! Üdüljön forintért! 138 000 Ft 3 hét a Luxus Hotel X.-ben, kaszinóbelépővel.” A másik: „Van Magyarországon forintja? Segítünk idejében elkölteni!” A 6. oldalon a Bemben élő történész, Gosztonyi Péter nyilatkozik arról: hogyan nézett volna ki Magyarország, ha nem kerülünk 1945 után megszállás alá? Konklúziója: úgy, mint Ausztria. De mielőtt ezt pár szóval közölné, részletesen elbeszéli mindazt a szörnyűséget, amit Rákosi óta művelt velünk a Párt szalámitaktikája, Andrássy út 60-ostul, Recskes- tül, kitelepítésestül, koncepciós perestül. Ezt mind átéltük (aki nem halt bele), erre mind emlékszünk (aki nem feledékeny), mi szükség a fölidézésére? Bizony nagyon nagy szükség van rá, megmutatta a választás, és tanúsítja a tapasztalás is. Hiszen új nemzedékek nőttek fel azóta, akik lám el se hiszik a szüleikkel-nagyszüleikkel történteket. Még itthon csak-csak, de a külhonban élők, kint születettek? Álmos népünknek igencsak szüksége van arra, hogy a történész fölrázza szundikálásából: nézzen szembe a múltjával, és tegyen valamit azért, hogy a jövőben ne ismétlődhessék meg ugyanez. Aminek a veszélye sajnos fönáll. Fáy Andrásról jószerént csak annyit tudunk, hogy ő írta az első magyar társadalmi regényt, a Bélteky-házat. Nem sokan olvassák ezt sem, hát még mezőgazdasági írásait, melyekből nemrég meglepetten találtam egy antikvár példányt. Most Kanadából tudom meg egy szép nevű újságírónőtől, Értavy-Baráth Katától, hogy idehaza Pécelen, a Fáy-kastélyban működik a Fáy András Mezőgazdasági, Közgazdasági Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola (kicsit rövidebb nevet is választhatott volna), továbbá ugyanott a Fáy Társaság Fáy-napokat rendez. Az első rendezvényen nem kevesebben, mint 120-an verődtek össze Fáyak a szélrózsa minden irányából. Valószínűleg közöttük lehetett Fáy István is, a Kanadai Magyarság legszorgalmasabb munkatársa. Nem először hivatkozom írásaira; ő az, aki két ízben is „leleplezte” az 1990. március 15-i rózsadombi „paktumot”, sajnos a hiteles bizonyítékokat nem sikerült prezentálnia. (Bár most már ez is mindegy, miután minden úgy történt, ahogy a 20 pontban írva vagyon.) A mostani számban, augusztus közepe lévén, természetesen Szent István királyról ír, „az első magyar szentről”. Az ismerős történetet azért érdemes újra meg újra recitálni, amiért Gosztonyinak az újkori történelmet érdemes volt elismételni: ahogyan az újszülöttnek minden vicc új, úgy minden hajdani és mostani történelem is, és hála Istennek, mindig vannak újszülöttek. Egyet kell értenünk Fáy cikkének alapgondolatával: Szent István államszervező géniusza nélkül fajtánk a honfoglalás után hamarosan elpusztult volna. Márai Sándor rovata következik: Ami a Napióból kimaradt, 1949. Az évszám érthetővé teszi az író kesernyés hangulatát — ami egyébként a hátralévő négy évtizedben egy csöppel sem vált édesebbé. Márai nem tartozott a megbocsátó keresztények közé. Fortyogó düh éltette. Szívből utálta az embereket, átlátott rajtuk és megvetette őket. Naplójában olykor a kötelező jó modor álarcát is ledobja magáról, csak a pátoszt és manírt nem. Nem kifogásképp mondom ezt, pátosz és modorosság nélkül Márai nem volna önmaga, és akkor mit érne? A Napló pársoros szakaszokból áll, melyek semmi összefüggésben nincsenek egymással. Esemény kevés, hisz semmi sem történik, vagy ha mégis, azt nem a Naplóban örökíti meg, hanem regényben. Itt inkább elmélkedik, megszólja az emberiséget, olvasmányairól számol be, sétáiról, rosszmájúskodik, bölcselkedik. Már csak a magyar nyelv a rögeszmém, mondja például, minden mást, a „magyarságot”, „európaiságot” gyanakvással és közönnyel nézem. Közben nem veszi észre, hogy a magyar nyelvben (és lélekben) e kettő összeférhetetlen: aki közönyös, az nem gyanakszik, a gyanakvó nem lehet közömbös. Köztudott vallásosságát is félretolja: a református lelkész inkább hivatalnok, mint pap, az egész reformáció inkább intézmény, mint vallás, de a perselyes, fenyegető, lapító-alamuszi, számoló és valutázó katolikus vallás sem egyház már. „Végre fel kellene találni a kereszténységet.” Egy oldal teli hirdetéssel, utána a köny- nyebb fajsúlyú írások következnek. A luga- nói Saáry Éva kínai utazásáról számol be, szellemesen és tanulságosan. Ez a kitűnő asz- szony minden volt már: fényképész, festő, költő, újságíró, szerkesztő és szervező, megszállottan küzdött az emigráns magyarság összefogásáért. Aztán megsértődött, mint az emigránsok előbb-utóbb, most utazik, és az unokáinak emléktárgyakat vásárol. Terebessy Emőke Sopronba látogatott el, és beszámol az osztrák invázióról. Rossz forintunknak hála, Nyugat-Európa Magyarországra jár bevásárolni. Hagyján, de fodrászhoz is ide járnak, mindenekfölött pedig fogorvoshoz. Sopronban 120 fogorvos praktizál. Megfizethetetlen áraikkal a nyugati valuta könnyen boldogul. A király közöttük dr. Szilágyi, aki 5 millió márkáért megvette a Pannónia hotelt, modem fogklinikává varázsolta, négy fogorvossal, tömérdek technikussal, asszisztenssel, laboránssal és szolgaszemélyzettel, méregdrága olcsósággal szolgálja ki Nyugat-Európát. Lám, milyen derék magyar! Hazatelepült! B udapestről legfontosabb hírük — két cikket is szentelnek neki — a homoszexuális Michael Jackson rockénekes és dúsgazdag alibineje látogatása fővárosunkban. Említést nem érdemelne, ha fiatalságunk sokezres tömegei nem tomboltak volna lelkesen a hotel előtt, csak hogy megpillanthassák a Nagy Embert. Ettől az ifjúságtól várjuk a mélybe taszított ország föl- emelkedését? S nem is csak az országról van szó, hanem világjelenségről, az Egyetemes Emberiség Elbutulásáról, amin a technikai fejlődés is inkább ront, mint, javít. Csak halványan reménykedhetünk abban, hogy van egy másik ifjúság is, amely nem hallatja harsányan a szavát, de ha majd kihullunk, a helyünkbe áll. (1994. szeptember 12. Kisasszony napja.) (Vége)
